Hetven felett még nincs vége az életnek – sőt, akkor kezdődhet igazán!?

2020 november 27

Az életünk lehet hosszú. Tarthat tovább, mint hetven év. Nem tudjuk előre hogyan alakul, elképzelni is nehéz. Lesznek-e öreg napjaink és azok miként telnek? Félhetünk, hogy bizonyos kor felett már csak csendesen vegetálunk majd? Vagy ellenkezőleg? Hiszen az idősek gyakran arról számolnak be, csak a testük öregedik a lelkük nem. Izgalmas kérdés lehet bennünk: Vajon hetven felett is ugyanaz a szív dobog majd a testünkben, ugyanazokkal a vágyakkal, mint most: hogy legyen jó az egészségünk, legyen részünk jólétben, szeretetben, barátságban és még akár szerelemben és kalandokban is?

Miért is ne akarhatnánk egész életünkben jól érezni magunkat? Miért kellene lemondanunk dolgokról csupán azért, mert lelassul az életünk? Mert ráncosabbak vagyunk, kevésbé vagyunk fittek, mert itt-ott, és amott is fáj éppen, mert nehezebben mennek bizonyos dolgok? Miért ne tehetnénk azért, hogy ne veszítsük el az életkedvünket, hogy továbbra is érdekeljen minket a világ, és miért kellene hagyni, hogy kirekesszenek belőle? – ezek a kérdések foglalkoztatnak újabban, nem véletlenül. Én is öregszem. Akárcsak az olvasó.

Mindannyian szépítünk

Az öregedés tényével persze nagyon sokáig nem foglalkozunk. Úgy érezzük, még iszonyú messze van mire elér bennünket az időskor. Lehet észre sem vesszük igazán. Nem számolunk azzal, hogy minden egyes nap, órában és percben öregszünk. Nem tűnik fel, mert tulajdonképpen szépítünk, csalunk. Miután velünk öregszik minden és mindenki, még akkor is, ha menet közben mindig találhatunk valami újat a nap alatt, magunkon sem vesszük észre az öregedést. Hiszen nem követjük folyamatosan mennyit változunk, inkább csak olykor rácsodálkozunk arra, hogy a tükörből már nem teljesen ugyanaz néz ránk vissza, mint akit tegnap láttunk benne magunkról.

Tegnap, így érezzük csak tegnap volt. Mert visszafelé nagyon sok mindenről úgy tűnik, hogy az csak tegnap volt. Ahogyan az is „tegnap” volt, hogy a fiamnak az ínyét kenegettem, mert sírt a fájdalomtól, ahogy bújtak elő a kis tejfogai – erre gondoltam ma, amikor ez egyik kiesett neki. Egyáltalán az is tegnap volt, hogy megszületett. Ahogy az is tegnap volt, hogy én még gyerek voltam.

Szépítünk, csalunk. Nem direkt. Akaratlanul. Míg rá nem jövünk, nem is tegnap volt, hanem tíz-húsz-harminc-negyven éve az a valami, ami eszünkbe juttattja a saját korunk múlását. Gyakran egy másik ember ébreszthet rá erre bennünket. Mint engem két elképesztő nő.

Hetven felett kezdődik igazán az élet?

A Grace és Frankie sorozatot akkor kezdtem el nézni, amikor az édesanyámmal kettesben töltöttem egy hétvégét. Ritkán fordul elő ilyen, hogy kettesben lehessek az édesanyámmal, hiszen felnőtt vagyok és anya. Lefoglal a saját életem, a fiam. Ahogyan az édesanyámat is lefoglalja a saját élete. Nehéz egyeztetni. De ezen a különleges hétvégén arra gondoltam valami olyan mozit nézzünk, ami az édesanyámhoz áll közelebb. Korban. Jane Fonda és Lili Tomlin főszerepe telitalálatnak bizonyult. Jane Fonda 82 éves, Lili Tomlin 81. Csak az az apróság kerülte el a figyelmemet, hogy nem egy filmről, hanem egy hat évados sorozatról van szó. Ugyan az első évadot azon a hétvégén ledaráltuk kettesben, az édesanyám megértette, hogy vele vagy nélküle, de nézem tovább a két nő elképesztően meghökkentő, izgalmas, humoros és nem utolsó sorban gondolatébresztő történetét. Amiből kiderül, hetven felett még nincs vége az életnek – sőt akkor kezdődhet el igazán!

Hogy az élet tényleg nem áll meg feltétlenül a kor előre haladtával – még akkor sem, ha lassabbak vagyunk – tanított erre meg engem a hat évad alatt a két színésznő és a két színész fergeteges alakítása. Mert nem hagyhatom ki az elismerésből a most 80 éves Martin Sheen és a Samuel Atkinson Waterston játékát sem. S kik ők és miről szól a sorozat? A két személyiségében alapvetően különböző nőről Grace és Frankie-ről, akik azután lesznek baráttá, hogy a férjeik bejelentik, hogy szerelmesek egymásba és házasságot terveznek.

…sőt, akkor kezdődhet igazán!

Nem kérdés, hogy a két nőnek az élete ezután kezdődött el igazán. Mégpedig elölről. Már ha nem akartak belebetegedni, beleöregedni a fájdalomba, amit átéltek. Mintegy negyven év házasság után kiderül a férjeikről, hogy homoszexuálisak. Persze mondhatjuk a történet nem mindennapi, ez velünk egészen biztosan nem történhet meg, de én amondó vagyok, jobb, ha nem iszunk előre a medve bőrére. Én sem gondoltam magamról, hogy túl kell élnem válást, kemoterápiát.

Grace (Jane Fonda) és Frankie (Lili Tomlin) kendőzetlenül mutatják be, mondják ki, hogy mivel jár az élet, ha az ember megöregszik. Beszélnek mindenről, és bizony kiderül, hogy hetven felett az embereknek hasonló érzései vannak, lehetnek, mint egy húszévesnek, egy harmincasnak, egy negyvenesnek, egy ötvenesnek vagy éppen egy hatvanasnak. Mert hetvenévesen is számít hogy hol, milyen körülmények között élnek, milyen és mekkora szerepük van a saját családjukban, vannak-e barátaik, beszélhetnek e még saját karrierről, hogyan szolgál az egészségük, a szellemi épségünk, a fizikális erejük. Vannak-e szeretve és van kit viszontszeretni, van rájuk szükség, hiányoznának-e bárkinek, ha már nem lennének?

Egy hetvenéves (vagy idősebb) is félhet a betegségektől, érezhet szexuális vágyat, doboghat a szíve a szerelemtől, lehet féltékeny, zavarhatják a plusz kilók, vagy éppen az, ha kevesebb a hajuk. Mert hetven felett is akarhatunk jól ki nézni, egészségesnek tűnni. Nem baj, ha ehhez push up melltartó, póthaj, műszempilla, haslefogó kell, vagy éppen sétabot, a vécéről és kanapéról felállni segítő technika, nagyothalló készülék. Ezek tulajdonképpen nem számítanak. Csak az, hogy jól érezzük magunkat a saját bőrünkben, legyenek vágyaink és céljaink, kortól függetlenül.

Grace és Frankie történetének még nincs vége, csak a sorozat folytatásának felvétele szünetel a koronavírus miatt, de a színészek így is aktívak, online tartottak felolvasó próbát még áprilisban. Igazából is megmutatva, hogy ők is haladnak a korral, amit az élet most mindannyiunktól megkövetel. Alig várom, hogy újra láthassam őket, hogy erősítsék bennem azt, én még negyvennégy évesen sehol nem vagyok, illetve igen, az (új) életem még csak most kezdődött el.