Hegyre fel: Az alföldi, aki legfeljebb a sóderkupac magasságot ismeri és bírja

Ha az alföldi ember kirándulni megy a hegyekbe, az nem kis kihívás. Gyanútlanul szeli a kilométereket, aztán az első szerpentinnél az ilyen hisztis szervezetűben, mint mondjuk én, hamar felmerül a kérdés, viszont látja e rég elfeledett reggelijét. A szendvics ugyan marad, de a felkavaró élmény is.

Pár óra múlva megérkezik, és rájön, hogy a szállás helye vetekszik a Himalája csúcsával. Mivel az Alföldön a legmagasabb természeti képződmény a sódercsomó, azt sem mássza meg minden nap, érzi, hogy nem lesz egyszerű a feladata. Kaptat fel a hegyre háborgó gyomorral, görcsbe állt vádlikkal és fél tüdő kapacitással.

Önbecsülésén nem sokat segít, hogy a nyolcvan éves nénike, kapával a vállán simán megelőzi, és csendes mosollyal nyugtázza szenvedését. Megérkezik. Levegő után kapkodva, befeszült izmait próbálja kiegyengetni, gyakorlatilag az életedéért küzd. Mindezt olyan arckifejezéssel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy azt érzi, az utolsókat rúgja.

Ha ez még nem elég, a háziak pálinkával kínálnak, amit persze rögtön megiszik. Egyrészt esküdnek rá, hogy minden bajra gyógyír, másrészt kötelező. A gyomra már kettős feladat elé néz, de meglepődik, mert tetszik neki. S aztán lassan megpihen. Nyúzott teste megbékél, kisimul minden ránc a homlokán…kezdi felfedezni mindazt a csodát, amiért idejött.

Az egyenes gerincű fenyőt a hegytetőn. A lába alatt bólogató ezer és ezer vadvirágot. A juhokkal kipöttyözött hegyoldalt. A gyors patakot, ami gömbölyű köveket gurít a talpa alá. S az érzést, hogy ha lábujjhegyre áll, eléri tán még a felhőket is…

Így megy az alföldi ember a hegyre fel.

Szerző: Nagyné Banadics Anikó
Kép: Starlet Photography