Házból otthon női kézzel: Amiből egy férfi sem rakhatja ki őket!

Építkezni, házat felújítani embert próbáló feladat, házasságok mennek rá, egészség roppanhat össze alatta. Egyedül, nőként különösen nehéz, hátha még két kisgyerekről is gondoskodni kell közben.

A történet teljesen hétköznapi. Válás után, maradt némi készpénz és otthonteremtésre félretett pénz a bankban, abból a nem sokból kellett házat keresni, az amúgy sem olcsó budai agglomerációban, oda, ahová az iskola és a munkahely köti a családot. Az első ránézésére egyáltalán nem mondható álomházra, végül Érden bukkant rá főhősnőnk, nevezzük őt második keresztnevén: Anna. Öröme leírhatatlan volt, amikor a sok banki huzavona után végre kézbe kapta a mintegy hatvan négyzetméteres ház kulcsait. És elkezdhette dédelgetni magában a kifejezést: otthon

Otthon, édes otthon

Nyikorgott a kertkapu, Anna alig bírta kinyitni, annyira feszült a zár és a keze is kissé remegett. De már azzal a tudattal nézhetett körül: a saját tulajdonú otthonában áll. Bár nem használt papírt, az ingatlan vásárlása során, a háztűznézések alatt kész listát állított össze fejben, mit hogyan szeretne átalakítani, felújítani. Arról, hogy a bejárati ajtót a ház homlokzati oldaláról az oldalfalra tenné át, akkor még nem is szólt. Lehet, még ő maga sem tudta. Az optimizmusa magával ragadta az embert, pedig nehéz volt könnyek nélkül bírni, akaratlan volt az aggódás érte, hiszen irdatlan munka állt előtte, és tiszta volt a sor, igen kevés a megmaradt pénze, és nem igazán lesz segítsége sem.

Ott helyben kidobtuk, amit a volt lakók nem vittek el, Annáéknak meg szükségtelen volt, néhol leszakítottuk a tapétát, falat mértünk, radiátorokat, nyílászárókat ellenőriztünk. Körbe néztünk a kertben, a sufniban. Ahol Anna bútorai várakoztak hónapok óta, hogy végre beköltözködhessen a házba. Az új gépek, amiket apránként a különféle akciókon szerzett be. Az esti ima része volt heteken át, hogy senkinek ne jusson eszébe feltörni a sufnit, elvinni a mosógépet, az új tűzhelyt, a mosogatógépet és a bútorokat, napközben, amikor a korábbi tulajdonosok nem voltak otthon, mert dolgoztak.

Házfelújítás csak hétvégente

Majd Anna, az első szabad hétvégéjén, amikor a gyerekek az apás hétvégéjüket töltötték, nekiállt egyedül tapétát tépni, falat smirglizni, zsírtalanítani. Székre, létrára állva, kezét, bőrét nem kímélve. Egyedül a gyerekszobába hagyott meg, egy kézzel felfestett repülőt, mert a kicsik ragaszkodtak ahhoz, az úgy maradjon. A gyerekszobát Anna már azon a hétvégén ki is festette, hogy a kölyköknek mihamarabb kész legyen a saját kuckójuk. Bár ezalatt az idő alatt panzióban éltek. Akkor már hónapok óta, összesen csaknem kilenc hónapon keresztül, mintegy egymillió forintért. Ami pont azt az összeget fedezte volna, amiből szakembereket hívhatott volna segítségül.

A következő gyerekmentes hétvégén azt a falat, amiről már egy építész ismerőse korábban megállapította, hogy gond nélkül bontható, neki is állt ledönteni. Nem is baj, hogy Anna egyedül ment kalapáccsal a falnak, mert legalább ki tudta adni magából mindazt a hónapok alatt felgyűlt feszültséget, amivel a válása járt, és amiért nincs ember a környezetében, aki ne szisszenne fel, hogy lehetett így egy nővel és két gyerekkel eljárni, ahogy velük, ami Annának annyi fájdalmat, bosszúságot, gyötrelmet okozott.

Ahogy tégláról-téglára dőlt a fal, Anna úgy könnyebbült meg, és úgy lett átjárhatóság a nappali és a konyha között. A nappaliból áradó fény annyira bevilágította és felszabadította a teret, hogy Anna egyszer csak azon kapta magát, hogy végre nehézlégzés nélkül kap levegőt. Természetesen az egész falat nem egyedül döntötte le. Már csak azért sem, mert a kazán helyisége és az előszoba közötti falrészt és bontani kellett, és mindkettőre neki nem volt elég ereje. Be kellett látnia, a falbontás mégsem női kategória.

Szakember-szakembernek adta a kilincset

De hasonlóan felszabadító érzés volt – és valamivel könnyebb feladat – megválnia az örökölt konyhaszekrénytől, ami elképesztően randa állapotban maradt rá. Ott is olykor vennie kellett a kalapácsot, nem beszélve a csempéről, amit a régi konyhapult mögötti falról levert, hogy utána újat tehessen fel. Mennyit osztott-szorzott, hogy mind a csempéből, mind a konyhabútorból tudjon újat venni, még ha árban a legszerényebbeket is választhatta. A végeredményen amúgy nem látszik, Annának égi szerencséje, hogy jóízlése van a lakberendezéshez. Az új nappalija egyik leghangulatosabb eleme, hogy a nem használt, felszabadított kéményből egy picike, de annál hangulatosabb díszkandallót alakított ki.

A következő alkalmon, amikor megint gyerekmentessé vált az övezet otthon, akkor jöhettek a szakemberek: a villanyszerelő, a vízszerelő, a fűtésszerelő, akiknek a munkájáért Anna nehezen, de össze tudta kuporgatni a pénzt. Megannyi szakemberrel beszélt. Nem volt könnyű, sem időben sem anyagilag megfelelőt találnia, a legtöbben augusztusban nyaraltak, vagy hónapokra előre tele voltak munkával, vagy annyira drágán vállalták volna a munkát, amit Anna nem engedhetett volna meg magának. Így is egész nyáron át spórolt, miután elvitte a gyerekeket egy egyszerű párnapos nyaralásra.

A villanyszerelő áthúzta a vezetékeket, konnektorokat helyezett át, és beszerelte az új csengőt, mert Anna gondolt egyet és egy nem használt bejárati ajtót nyitott meg segítséggel, miután befalazta a korábbit. Hogy nem kelljen folyton megkerülniük a fél házat, ha be akarnak jutni az új otthonba, ami a mindennapos cipekedéseknél nagyon is számít. A vízszerelő a konyhában új helyre szerelte át a csapot, a lefolyót, és kialakította a mosogatógép helyét is. Ahogy a fürdőszobában átépítette a WC-ét a leglehetetlenebb helyről, a sarokból egy jóval komfortosabb területre.

Annának egyetlen családi segítsége a nagybátyja volt, akinek azóta is nagyon hálás, mert a koszton és kvártélyon kívül egy fillért nem fogadott el. Vele falazta be a régi bejárati ajtót, és vágott új ablakot a konyhába, hogy onnan is jöjjön még be fény. A fény az, amire Anna nagyon vágyott, évek óta érezte úgy, hogy nem jut neki elég. Nem azért, mert rossz helyen éltek volna, mert éppen ellenkezőleg, hanem mindazért, amit át kellett élnie.

Egy férfi sem veheti el

December volt, amikor lehullott az első hó, amit Anna már a saját háza ablakából nézett a gyerekeivel. Éppen hóembert építettek a kertben, amikor rájött, tulajdonképpen nincs is hólapátja, amivel ellapátolhatná a havat az utcafront előtt. Akkor merte először igazán átadni magát az érzésnek, hogy végre a saját otthonában él, abban az otthonban, amiből már egy férfi sem rakhatja ki őket! Amiben minden úgy van, ahogyan nekik jó, amibe azt vásárol, amire neki telik, és nem azt, amit egy férfi vagy elfogad, miszerint szükséges, vagy nem.

Anna azóta akárhányszor körbenéz az otthonában, látja mindazt a munkát, amit beletett: a falbontást, a faltisztítást, az alapozást, az újra festést, a hidegburkolat cseréjét, a sitt kihordását, annak elszállítását, az építőanyagok beszerzését, az új bútorok összeszerelését, a régiek felújítását. Minden egyes kép és polc felfúrását, lámpatestek felszerelését, a holmik bepakolását, az otthon teremtését. Minden, minden  az ő keze munkáját dicséri. Immáron elvehetetlenül.

A történet előzménye itt olvasható: Két szék három emberre – egy válás története

Kép: Anna saját tulajdona