Gyermeket vállalni, csakis ésszel szabad(na)!

Nem leszek népszerű ezzel az írásommal, de nem is az a célom, hogy az legyek, hanem talán az, hogy aki még azelőtt áll, hogy (további) gyermeket vállaljon, átgondolja, hogy valóban azzal a személlyel kíván családot alapítani, akivel képes is lesz megbirkózni mindazzal a nehézséggel, ami az egyik legnemesebb értékkel, a gyermekkel jár.

Rögtön lehetne azzal kezdnem, hogy árral úszom szemben, mert ugyan min változtathat néhány sornyi gondolat a témáról? Úgyis minden ember akkor tapasztalja meg milyen szülőnek lenni, amikor gyermeke lesz. Sőt egészen pontosan akkor, amikor gyakorolni kezdi a szülőséget, és érezni a vállára nehezedő felelősséget.

Hiába a sok külső tapasztalat, fiatalabb testvéren, unokaöcsin, keresztgyereken vagy a szomszéd kölykén a gyakorlás, pár órát vigyázni más gyermekére még nem egyenlő szülőnek lenni.

Szerelemgyerek? 

Ideális esetben minden gyermeknek úgy szabadna a világra jönnie, hogy a szülei tervezik az érkeztét. Vágynak, várnak rá. A gyermek a szerelmük, a szeretetük, az összetartozásuk gyümölcse. A várakozás több lenne a biológiai óra sürgető kattogásánál, az élet rendjének való megfelelésénél, a környezet elvárásánál és egyéb érthető, de nem megfelelő indoknál. Sokkal inkább kellene átgondolt, megfontolt, gondosan felépített terv szülővé válni. Olyan terv, ami elsősorban azon az őszinteségen alapul, amivel, ha szülők leszünk, már nemcsak önmagunknak tartozunk, hanem a gyerekünknek is. Ugyanis egy gyermek sem kéri, hogy megszülessen. És most ne menjünk bele a mindenféle felsőbb hatalom, hitvilág és filozófiai kérdésekbe. Maradjunk azon a földi talajon, amin állunk és maradjunk racionálisak. Mert, amikor nap, mint nap érezzük, hogy igen, szülők vagyunk huszonnégy órában, akkor bizony nekünk kell elsősorban helytállni. Rózsafüzért morzsolni, imát rebegni, persze láztalanítás alatt is lehet. De amikor nincs türelmünk a saját gyerekünkhöz, vagy a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem vagyunk jó szülőtársai egymásnak, és nem szabadott volna közös gyermeket akarni, akkor igenis tisztában kellene lennünk azzal, mi akartuk a gyermeket!

Áldatlan állapot: becsúszott

Mindannyian ismerünk olyan családot, ahol a gyermek nem tervezetten érkezett. Becsúszott még azelőtt, hogy a házasság lehetősége felmerült volna, becsúszott úgy, hogy egyik vagy másik fél még nem tartott a gyermekvállalás kérdésénél, vagy igen, régóta szeretnének már gyermeket, de valahogy a kapcsolatuk elcsúszni kezdett már egymástól, amikor áldott, avagy inkább áldatlan állapotba kerültek a felek.

Valahogy mi is így voltunk a volt férjemmel, számtalan gyermeket vesztettünk el, több fájdalmas kórházi lezáráson voltunk túl, amikor, egy felhőtlen báli éjszakán megfogant magzatunk, túlvészelte velem a vészes terhességi hányás, a hyperemesis gravidarumot, és mi végre szülőkké lettünk. És bár akkor már egy ideje küzdöttünk a bennünk örvénylő elemekkel, miszerint a továbbiakban együtt vagy külön maradunk, egy valamiben a lelkünk mélyén tisztában voltunk, a gyerekünk örök életre összeköt már bennünket, még ha el is válunk. Mert nem volt kérdés, hogy a gyermekünk egy igazi szerelemgyerek, akiért mi felelősséggel tartozunk, még akkor is, ha minden érzésünk ellenére, úgy érezzük nem közös az utunk tovább. Éppen ezért sosem kerekedhet bennünk felül dac, önérzet, büszkeség, mert csak egy valami lebeghet a szemünk előtt a körülmények ellenére: a legoptimálisabb élethelyzetet megteremteni a gyermekünknek. Sosem kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy ne tudjunk valamiben megegyezni, vagy a gyerekünk helyett magunk önös érdekét előtérbe tolni.

Velünk szemben viszont vannak olyan szülők, akik szeretik a gyereküket, de pontosan tisztában vannak azzal, hogy nem szabadott volna gyermeket vállalniuk. Mert egy olyan életet élnek, amit nem akartak maguknak. Vagy nem is élik meg, mert inkább elhagyják a gyermeküket. Számtalan olyan apa, és nem egy olyan anya van, aki a válást nem csak a házastársával szemben értelmezi, hanem a gyermekével szemben is, és bizony lemond arról, hogy szülő legyen. Vagy legalábbis nem gyakorolja szülői teendőit olyan gyakran és mélységben, ahogyan az a gyermekének szükséges lenne.

Bonyolult kapcsolatban

Gyermeket tervezni csak ésszel lehetne, hiszen olyan beláthatatlan kérdéseket vet egy új élet. Már a terheség, a szülés és a gyermekágy körül számtalan váratlan helyzet adódhat, amelyben közös véleményre, összetartásra, önzetlenségre, egymásra figyelésre, lemondásra van szükség. Ami ahogy nő a gyermek egyre jobban halmozódik.

Nem alapozhatunk a reklámokban, filmekben, vendégségben látott, akár a valós élettől elrugaszkodott, túldimenzionált, sziruposan romantikus elemekre. A szerelmes filmek nem mutatják meg, hogy akár a nő nem szexelhet egy egész terheségi idő alatt, és ezért várandós apukák sora tinderezik egy kis szexre vágyva. Ahogy a társasjáték reklám sem fogja azt hangsúlyozni, hogy szinte minden gyerek átesik a nyerni akarás korszakán, na meg a szülők is a ne vesszünk azon már össze, hogy hagyjuk érvényesülni a gyereket vagy sem problémakörön. Ami csak egyik a sok ezerből, ami érheti a szülőket. Dönteni kell majd afelett, hogy hol és milyen körülmények között születik a gyermek, mennyit költünk babakocsira, használt vagy új holmikat szerzünk be, mennyi ideig maradjunk otthon a gyerekkel, anya vagy apa legyen GYES-en/GYED-en, járjon bölcsődébe, magán vagy állami legyen az óvoda, kivetessük a gyerek manduláját vagy sem, mert az orvos ajánlja, mit teszünk, ha a gyerek nem jól tanul, fejlesztésre szorul, vagy olyan betegsége adódik, ami túlmutat az erőnkön?

Megtudni előre, hogy milyen lesz majd a másik szülőnek, hol képződhetnek majd ütközések és ezek hogyan oldhatók fel, ezen nem ártana előre közösen morfondírozni, amihez elengedhetetlen, hogy biztosak legyünk önmagunkban és abban, hogy a velünk szembeülőt szeretnénk valóban anyának/apának tudni.

Mert, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy minden körülmény között és ellenére képesek leszünk a legjobb tudásunk és tenni akarásunk szerint jó szülőnek lenni, akkor egyszerűen nem szabad felelőtlenül, védekezés nélkül szexelnünk. Sőt, talán sehogy sem. Akkor egyszerűen nem szabad gyereket vállalni, esélyt adnunk arra, hogy becsússzon.

A bonyolult kapcsolatok, amikor nem érezzük biztosnak a jövőt a másik mellett, amikor kifelé kacsintunk, amikor tartósan érezzük, hogy a mindennapok nem olyanok, mint amilyennek képzeltük, amilyennek szerettük volna a párkapcsolatunkat megélni, akkor nem szabad (még, vagy egyáltalán) gyermeket vállalni. Azért semmiképpen sem, hogy ideje korán különélők legyünk, amivel nem szívesen jövünk elő a család és a barátok előtt, aminek tényét szívesen elhallgatnánk a facebookon.

Álboldog képek

Mert a közösségi oldalak tele vannak álboldog családi képekkel. Amikről nem derül ki, hogy apuka néhány héttel ezelőtt már útilaput vett, vagy az anyuka szedte a sátorfáját és a saját mosógépét, hogy visszaköltözzön az eddig albérletbe kiadott leánylakásába, az alig párhónapos gyerekével, és a legutóbb posztolt családi kép tulajdonképpen akkor készült, amikor apuka felugrott egy adag pelenkával és a gyerektartással. Hogy egy másik, csontsoványra fogyott nő, nem a futásnak és a C9 étrendkiegészítőnek, hanem a válásnak köszönheti a versenysúlyát. Mert nehezen viseli, hogy az iskolás gyereke folyton az elköltözött apukát keresi. Ahogy ő is. Pedig a szíve mélyén tudta, érezte, hogy ez lesz, csak nem volt bátorsága válni akkor, amikor még csak ketten voltak, nem már hárman.

Sajnos nagyon hiányzik, hogy nincsenek olyan órák az iskolában, ahol a gyerekek, a fiatalok beleláthatnának abba milyen szülőnek lenni, hogy nincs olyan felkészítés, amiben a várandósok részt vehetnének, hogy segítséget kapjanak ahhoz, milyen problémák vetődhetnek fel és arra milyen úton lehetne a legjobb megoldásokat hozni miután szülők lesznek.

Szerintem, nem én vagyok egyedül, aki olykor, persze nem halálosan komolyan, de érezte úgy, hogy a szülőséget jogosítványhoz kellene kötni, mint az autóvezetést…

Kép: Unsplash