Gyerekfejjel gondolkodni felnőttként: A híd ami átköt és elválaszt

Gyermekszemmel nézve a felnőttek egyik tulajdonsága, hogy nem tudnak (akarnak) a gyerek fejével gondolkodni, mintha sosem lettek volna kicsik, már felnőttként jöttek volna a világra. Talán azért, mert elfelejtették milyen volt gyereknek lenni. Milyen érzelmek, vágyak, gondolatok dúltak akkor a lelkükben. Pedig, ha emlékeznének, az egyfajta híd lehetne számukra a jelenben. Önmaguk érzelmeiben, és a gyerekekkel folytatott kommunikációjukban egyaránt.

A legtöbb felnőtt képtelen gyerekfejjel gondolkodni, érzékelni és figyelembe venni egy gyermek szempontjait. Gondot okoz számára megérteni a gyerekeket. Talán azért, mert nem emlékszik arra, milyen is volt önmagának gyereknek lenni.

Nem véletlenül: miután a hétéves és annál fiatalabb gyerekek még nem tudják verbálisan felidézni az emlékeiket, azok idővel elfakulnak, és a feledés homályába merülnek. Ám, ahogyan verbálisan fejlődünk, úgy alakul ki az úgynevezett önéletrajzi emlékezetünk. Egy tíz-tizenegy éves gyerek már ugyanazt a fejlettségi szintet mutatja az idő megélésében, mint egy felnőtt. Ezt a kort megelőzően azonban a gyerekek könnyebben felejtenek, mert az emlékei nem rögzültek az időhöz viszonyítva.

Így a kisgyerekkori emlékeink nem pusztán a saját benyomásaink. Minél messzebbre akarunk visszanyúlni, annál homályosabb a kép, és annál biztosabb, hogy nem közvetlen emlékkel van dolgunk. A szüleink, a testvéreink górcsövén, elbeszéléseiből, fényképekről visszanézett és saját benyomásainkból felépített képekről van inkább szó.

A híd, ami átköt és elválaszt

Gyerekfejjel gondolkodni nekem egyáltalán nem esik nehezemre. Élesen emlékszem sok bennem felmerülő kérdésre, kételyre, szívfájdalomra, örömre, vágyra, büszkeségre és félelemre, a lehető legkülönfélébb helyzetekben. Ezek az elemi érzelmek főként az iskolakezdés elejéig nyúlnak nagyjából vissza, és gyakran segítenek abban, hogy szülőként könnyebben megértsem a fiam érzelmeit, tetteit.

Vannak korábbi emlékfoszlányaim is, de azok inkább csak halvány benyomások, vagy olyanok, amiket fényképekről és a szüleim elbeszéléséből ismerek.

Az egyik legerősebb érzelem-emlékem a gyerekkoromból az a félelem, ami akkor merül fel bennem, ha át kell mennem a Duna felett valamelyik hídon. Ez az érzés a mai napig megvan. Nem a víztől és nem a mélységtől féltem. Akkor még nem. Egészen mástól. Attól, hogy az a híd ezért vagy azért leszakadhat, és én nem jutok vissza az édesanyámhoz.

Ez a félelmem, vagy inkább már csak rossz érzés mai napig él bennem, és ma már nem csak az anyukámra nézve, hanem a fiamra tekintve is. Ha a budai agglomerációból át kell mennem Pestre, akkor átsuhan az agyamon, hogy Pestről vissza kell érnem hozzá.

Több ilyen félelmem is volt, és ezek legtöbbje a történelem köré épült. Arra már nem emlékszem, hogy az iskolából, valamelyik idősebb rokongyerektől vagy a nagyszüleimtől hallottam először a hidak felrobbantásáról a második világháborúban, de az érzésre igen, hogy nem tudtam úgy átmenni egy hídon, hogy ne szorongtam volna attól, hogy vajon áll-e majd akkor is, amikor visszafelé megyünk az osztálykirándulásból, a balatoni nyaralásból, hogy viszontláthassam az édesanyámat?

Az édesanyám szerint, nem kizárt, hogy a nagymamám volt az, aki elmesélte, hogy a nagypapám alig ért át a hídon 1944. november negyedikén, a délutáni csúcsforgalom idején, amikor a Margit-híd felrobbant. A sok áldozatot követelő tragédiát a németek jól kiszámították: a villamos kerekén lévő áramszedő hozzáért a sín alatt futó alsóvezetékre kötött gyújtózsinórokhoz. Robbant a híd, ahogy zakatolt a villamos.

Az anyukámtól tudom, az ő legidősebb testvére, akkor még csak négyéves volt. Ha a nagypapám is az áldozatok között lett volna, akkor ma nem írom le ezeket a sorokat, hiszen az anyukám sem született volna meg.

A történelem

Minél több új eseményt, fogalmat ismertem, tanultam meg, annál több félelem lett rajtam úrrá. Amit semmi mással nem tudtam lecsillapítani, mint az olvasással és egyre több információszerzéssel. Volt, hogy olyan könyvekhez nyúltam, mondhatni ideje korán, amivel ráértem volna még.

A világháborúk utáni érdeklődést, egy másik beszélgetés is elindította bennem. Arról, hogy mi történt Csernobilban, az egyik idősebb rokongyerektől értesültem, a nagymamámnál töltött nyári szünidőben. Nem voltam még tízéves. Arra, hogy „az a valami„ már „robbant” korábban a II. világháborúban, akkor tudtam meg. Emlékszem, hetekig éreztem úgy, hogy ez a valami a levegőben van, és akárkim megbetegedhet tőle. Amikor ezt az érzést a fiam hasonlóan fogalmazta meg koronavírus kapcsán a tavaszi karantén idején: úgy érzi benne van a levegőben – akkor nem csak értettem, hogy mit érezhet, hanem az emlékeimből könnyen elő tudtam hívni azt, ami engem akkor megnyugtatott. Ez a fiamnál is bevált.

Ma, amikor tanulok vele a történelemről, és felmerül benne ilyen-olyan kérdés, például most a görög-római hadviselésről, mindig igyekszem úgy tanulni vele, kapjon elég információt ahhoz, ami kielégíti a kíváncsiságát, de, ha megijedne valamitől, akkor meg tudjam őt nyugtatni. Egyáltalán felismerjem azt, ha félelmei lennének.

És nem csak a világtörténelemben, hanem a családunk életében is, amikor valamilyen nehézség vagy tragédia történik velünk. Mindig igyekszem visszagondolni arra, én hogyan éltem meg hasonló szituációkat, hogy ha a fiam kérdéseket fogalmaz meg, akkor komolyan tudjam venni az ő aggályait. Hasonlóan, ahogyan velem is tették a szüleim. Mert gyerekfejjel gondolkodni felnőttként, számomra egy híd, ami összeköt engem a saját múltammal, és a jövőmmel, vagyis a fiammal.

A mentálhigiéniás szakemberek állítják, ha felnőttként nem nézünk szembe gyerekkorunk (kínzó) érzéseivel, félelmeivel, nem leszünk érzékenyek saját gyerekeink hasonló problémáira sem. Nem elég, hogy könyvszerűen tudjuk, ismerjük a gyerekek életkori sajátosságait, fejlődésük alapvető állomásait, jó vissza is emlékeznünk arra, mi az, amit mi magunk éltünk át, hogy a lehető legjobban tudjuk segíteni, terelni a gyermekeinket a mentális fejlődésükben.

Mindez, akkor fogalmazódott meg bennem, amikor az édesanyámtól elbúcsúzva Pestről hazafelé zötykölődöttem át a hídon, haza a fiam felé.

Forrás: ITT és ITT és ITT
Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Starlet Photography