Gólyahír: Atyaég, nagyszülők leszünk!

Egy nagymama csakis mosolygós, piros pozsgás és süteményillatú lehet, míg egy nagypapa huncut, tettre kész és titokzatos, már ami műhelyébe való belépést jelenti. De mi van akkor, ha egy frissen bejelentett gyermekáldásnak nem tud igazán örülni az újdonsült nagymama avagy nagypapa várományos, mert úgy érzi, nem egy nagyszülő típus? Még.

A gólyahír, az gólyahír. Örülni illik neki. Csakhogy nem mindig megy ez könnyen. Az egy dolog, hogy az élet szépségei közé tartozik a gyermekáldás. Igazi ajándék. Ezt talán azok tudják a legjobban, akik vágynak az utódra, de nem adatik meg nekik. A nehézségekről viszont azok tudnak igazán szólni, akik már felneveltek egy vagy több gyermeket. Nagyszülővé válni éppannyira vegyes érzelmeket kelthet, mint szülővé lenni. Egy nagyszülő már nem csak a gyerek, hanem az unoka miatt is aggódhat. Illetve az unoka miatt a gyerekéért.

Gólyahír

Nem szabad álszentnek lennünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy nem minden gyermek születik tervezetten, ahogy az sem biztos, hogy teljes egyetértésben, hasonló elánnal várja mindenki a kis jövevényt a családba. Aminek számtalan oka lehet. Szülői oldalról éppen annyi, mint nagyszülői részről.

A nagyszülők, hátuk mögött azzal az élettapasztalattal, amit már magukénak tudhatnak, miután a gyermekeik is már felnőtté lettek, bizony máshogyan láthatják a gyermekáldás kérdését. Megfontoltabban.

Természetesen emlékeznek arra, hogy ők maguk mennyire (nem) voltak felkészültek a helyzetre, és mennyiféle hiányossággal küzdöttek akkoriban, amikor megszületett a (z első) gyermekük. Ugyanakkor persze azzal is tisztában vannak, hogy tulajdonképpen nincs, vagy csak ritkán adódik igazán tökéletes pillanat egy pár életében a gyermek érkezésére. Mert valami mindig hiányos, hibádzik, nem tökéletes.

Megfelelő partner

Ideális esetben a születendő gyermek mindkét fél akaratából fogan, tervezetten. Nem ideális esetben a gyermek egy olyan élethelyzetbe érkezik, ami aggodalomra adhat okot.

Bár a házasság intézményének népszerűsége hanyatlónak látszik, mégis az általános értékrend szerint az utódnak frigybe ildomos születnie. És ha egy gyermek nem házasságból születik, az bizony manapság is jelenthet kényelmetlen szituációt. Egyrészt mert előítéletek ma is élnek, másrészt, mert a magyar törvények is egyszerűbb helyzetet teremtenek, nem csak az anyakönyvvezetőnél, hanem számos más ügyintézés során. És akkor még nem beszéltünk a hitbéli megfelelésről sem.

– Több mint két éve élt már a fiam együtt a barátnőjével, amikor bejelentették, hogy gyereket várnak. Régóta szerettem volna unokát, nagyon örültem nekik, de azon mégis kiakadtam, amikor előhozakodtak azzal, hogy eszük ágába sincsen összeházasodni. Egyszerűen nem értettük, hogy tehetik meg ezt a születendő gyerekükkel, és miért nem érzik szükségét? Persze mindenki kérdezte, nem győztük védeni a döntésüket. Beletörődtünk. Azóta várják már a másodikat. Mostanában már pedzegették, hogy mégis kéne az az esküvő. Miért? Mert nincs fotó amit a lányuknak mutogathatnának – árulja el nekünk Edit.

Edittel szemben Éva sokkal zaklatottabban számol be arról, amikor ő lett nagymama: – Szerintünk egyszerűen nem illik a fiamhoz a menyem. De soha nem mondtam el ezt a fiamnak, és igyekeztünk is ezt nem kimutatni. Nem azzal van a baj, hogy nem szereti a fiamat, mert szereti, hanem, hogy egyszerűen ég és föld a két ember. Láttuk, hogy ennek nem lesz jövője. Éppen ezért, amikor házasság nélkül becsúszott a baba, akkor nagyon megrémültünk. Pillanatok alatt összeházasodtak, mert így látták illőnek. Drukkoltunk nekik. Hiába. Elváltak – meséli Éva.

Közös nevező

A nagyszülők rémálma még, amikor az unoka nemhogy nem tervezetten, de nem is vártan érkezik. Amikor még csak egy bimbózó, vagy már éppen egy széthulló kapcsolatba várják a gyereket. Ahol a felek még, vagy már nem tervezetten ülnek le, közösen megbeszélni, hogy szeretnének közösen utódot, hanem egyszerűen csak „becsúszik”. A nagyszülők legnehezebbnek azt tartják, hogy ne szóljanak bele a gyerekeik életébe, amikor szülőként előre borítékolják a kétes jövőt.

– Egyszerűen nem értettem, hogy mi tartotta össze a lányomat a barátjával – kezdi a történetüket a sokunokás Sándor – albérletben laktak, egyik hónapról a másikra éltek, gyakran a lányom tőlünk kért segítséget a lakás kifizetésére. Gyakran veszekedtek is. Amikor a lányom terhes lett, akkor persze illően össze akartak házasodni, és kifizette ki az esküvőt? Hát mi! Hosszas tépelődés után mi indítványoztunk egy beszélgetést és kértük őket, hogy gondolják át a gyermekvállalást, az esküvőt. De tántoríthatatlanak maradtak. Majd amikor megszületett a kicsi, a lányom nem dolgozott, a vőm meg képtelen volt eltartani őket, akkor magunkhoz vettük őket. A kisebbik fiam pont akkor, 19 évesen, ezért repült ki a családi házból be az egyetemi kollégiumba. A vőm pedig végül elég hamar lelépett. Ma már kamasz az unokám. És a lányom végül találkozott mással.

Gólyahír: Atyaég, nagyszülők leszünk!

Miért nem tudnak még a leendő nagyszülők teljes odaadással örülni az unokának? A válasz pofonegyszerű, mert a nagyszülőjelöltek egyszerűen nem érzik magukat nagymama, nagypapa típusnak. Eleve problémájuk van azzal, hogy túl fiatalnak vélik önmagukat még ehhez a státuszhoz, vagy ellenkezőleg már túl öregnek, ahhoz, hogy vállalni tudják a nagyszülősséggel járó lehetőségeket.

– Úgy éreztem csapdába kerültünk. Agilisek vagyunk, még dolgozunk, a hétvégéken örülünk a valódi szabadságnak, programozunk, sokat mozdulunk ki, utazunk a feleségemmel, én nyelvtanfolyamra is járok, egyáltalán nem érezzük, hogy nagyszülőknek kellene lennünk. Na hiszen, ezt nem mi döntjük el, hanem a gyerekeink. Csakhogy pontosan tudjuk, hogy mi is milyen segítségre szorultunk, és mennyire hálásak lehettünk a szüleinknek, ezért mondjuk, hogy mi nem vagyunk még készen arra, hogy olyan önfeláldozóak legyünk az unokánkért, amilyenek a mi szüleink voltak. De nincs már sok időnk, mindkét fiúnk megnősült – tesz vallomást az ötvenhat éves Tibor.

Hasonlóról számol be Judit is, aki csaknem tíz éve nagymama már: – Emlékszem, amikor kiderült, hogy unokám lesz, akkor az első ami átment az agyamon az volt, hogy én gyerekként mamáztam és papáztam a nagyszüleimet, atyaég, akkor én Judit mama leszek? Vagy Judit nagyi? Be kell vallanom, a hideg rázott ki a gondolattól is, hogy nagymama leszek. A tükörben nézegettem magamat, hogy én már ilyen öreg lennék ötvennégy évesen? Gyorsan le is szögeztem, hogy semmi nagyizás nem jöhet szóba, Juti leszek az unokámnak is, mint másoknak. De amikor azt a csöppséget a kezembe vettem, akkor én köszöntem neki azzal: – Szia Bogárkám, én vagyok a te Juti nagymamád!

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Pixabay