Folytonosságban lenni önmagunkkal nem is olyan egyszerű

Az élet nem szól másról, mint hogy haladjunk előre. Kisebb-nagyobb lépésekben, olykor előre sietve, szaladva vagy nagyot ugorva. Máskor megtorpanunk, szinte vánszorogni vagyunk csak képesek. Egy helyben viszont sosem maradhatunk sokáig, az valahogy mindig megbosszulja önmagát. Akkor is cselekszünk, amikor elfáradunk, és megpihenünk azért, hogy a lelkünk utolérjen bennünket. Olyankor várakozunk: magunkra. 

Fáradt bárki lehet. Ez kortól és nemtől független. Kár is morogni a buszon azon, hogy miért ül egy fiatal. Azért, mert elfáradt. Lehet nem is testileg, hanem szellemileg. 

De a fáradtság tényleg nem válogat. Gondoljunk azokra a újszülöttekre, akik most ebben a pillanatban érkeztek a világra. Teljesen mindegy milyen módon. Az utazás az édesanyja hasából ki a külvilágra borzasztóan lefárasztotta. Pedig csak most született. Illetve, pont azért fáradt. Miután felsír és kissé körülnéz azon a rövid és homályos távon, ameddig ellát, már el is alszik. A legoptimálisabb esetben még az édesanyja mellén. 

Az édesanyján, aki szintén alszik. A szülés is rettenetes fárasztó dolog. Fizikailag és lelkileg egyaránt. Ez egy olyan utazás, ami után pihennie kell a léleknek. A nőnek meg kell érkeznie abba az új felállásba, hogy már anya is. 

Sodródunk, mint a hordalék a Dunán

Onnantól kezdve, hogy megszülettünk, jóformán meg sem állunk. Még akkor is haladunk, amikor alszunk. Gondoljunk arra, amikor rémálomból felijed mellettünk a másik: – Jaj, jaj rosszat álmodtam! 

Másnap igyekszik megfejteni mi okozhatta a rémálmát. Vajon a fűszeres étel vagy a sok utazás, esetleg a kettő együtt? És a reggeli ébredésben azon gondolkodunk, vajon mit jelenthet az álma. Megvárjuk testileg, míg a lelke is beér. Alvás közben sem állunk, csak kipihenjük a fáradalmainkat. Azzal is haladunk, hogy regenerálódunk.

Állandó mozgásban vagyunk. Teszünk-veszünk, történnek velünk a dolgok, amikre a magunk habitusával reagálunk. Jól vagy rosszul. A legtöbbször csak pillanatnyilag átgondolva a dolgokat. Mert már a következő cselekményben vagyunk benne. Sokszor, túl sokszor nincs időnk megvárni, hogy az érzelmeink is velünk haladjanak.

Sokszor akkor sem, ha kényszerítjük magunkat arra, hogy egy-egy esemény előtt ráhangolódjunk arra, ami előtt állunk, vagy közben, hogy megéljünk egy-egy pillanatot, esetleg utólag, hogy elmélázzunk azon, mi hogyan is történt, mert akkor is mozgásban vagyunk. Sodródunk.

Erre gondoltam, miközben figyeltem, ahogy a kavics kacsázva koppan újra és újra a víz felszínén. Amikor azt a fiam, pont olyan laposan vetette el, ahogy tanítottam neki. Követtem, míg végül a kavics elveszett a tekintetem elől, ahogy sodródott tovább a Dunán. 

Bemerítkezve

A baptisták bemerítkezése, érett felnőtt emberek döntése arról, hogy az életüket belehelyezik Jézus tenyerébe. A legutóbbi ilyen bátor döntésnek, aminek tanúja lehettem, a Velencei-tó volt az a szimbolikus közvetítő közege, amibe a lelkész elmerítette egyiket, majd a másikat. A két férfi azon a bemerítkezésnél ott és akkor megérkezett önmagához. És mindannyian, akik részt vettünk ezen az eseményen, hagytuk kicsit, hogy a saját lelkünk is utol érjen bennünket. Hogy a gondolataink folytonosságban legyenek a cselekedeteinkkel. 

Egészen addig, míg vége nem lett az eseménynek. A gyerekek éhesek és szomjasak lettek. A felnőtteknek már a követlező lépésen járt az agyuk. Haza kell jutni. Voltak, akik még elérték a vonatot, másoknak már csak a kényelmetlen várakozás jutott a kánikulában, egy vonatbaleset miatt. Míg megint mások a légkondis autóban, vagy éppen egy kabrióban ülve élvezték az ellenszelet, míg haza nem értek, hogy ott folytassák az életüket, ahol abbahagyták. Sodródtunk mindannyian a Dunán tovább. 

Folytonosságban lenni önmagunkkal

Ahogyan figyeltem a kavicsot még a Duna-parton, majd később amikor hallgattam az Istentiszteletet a bemerítkezésnél, felmerült bennem, hogy talán meg kellene állnom nekem is egy kicsit. Gondolkodnom azon, hogy én magam merre sodródom mostanában, és miért. De nem tudtam megállni. Inkább vágtázni kezdtem. 

Lovagló nadrágot és csizmát húztam, felvágtam pár almát és répát, hogy sok év után újra lóra ülhessek, arra a lóra, amelyik elfogadja tőlem a csemegét. És miközben arra figyeltem, hogyan ülöm meg a lovat, hogyan tartom a derekamat, adom át magamat Ében mozgásának, miként hangolódunk egymásra, már el is felejtettem, hogy miért is jöttem.

Csak akkor jutott eszembe, hogy az volt a bajom, hogy a lelkem valahol lemaradt magamtól, amikor már kellőképpen éreztem a combomban, az ülepemben, a hasamban és a derekamban a kínt. És akkor végre megérkeztem önmagamhoz. Egy időre. Csak egy időre. Mert máris visszatértem a valóságba, ahol a folytonosságban lenni önmagunkkal nem is olyan egyszerű. Azt hiszem, vissza kell ülnöm újra és újra Ébenre, hogy be tudjam magamat érni. 

És mindannyiunknak meg kell találnia azt a módot, amivel bevárhatja a lelkét. Amivel kellőképpen megnyugodhat ahhoz, hogy folytonosságban tudjon maradni, nem csak fizikailag önmagával. Ahhoz, hogy önazonos maradhasson. Egyébként lemarad önmagától, aminek sosincs jó vége. Nem jó belebetegedni önmagunkba. 

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Pixabay