Foglalkozásom: Anyuka vagyok

Nincs ebben semmi különös. Teljesen hétköznapi eset. A nőből anya lesz. Mégpedig foglalkozásszerűen. Akkor is, ha van karrierje, és akkor is, ha nincs. Egész nap egy tű hegyén táncol, hogy meg tudjon felelni. Kinek? A főnökének: azaz a gyerekének.

Igazából nem is tudom hol kezdjem. Mit? Ezt a cikket. Ja igen, amikor ma reggel, a rántotta készítés után éppen a konyhapultot töröltem át, akkor ötlött belém… Hogy mi? Hát a gondolat. Elnézést, nem akkor volt! Hanem akkor volt, amikor a tízévesnek a másodikról lekiáltottam, álljon hátrább, nehogy a fejét találjam el, ahogy dobom le neki a lapátot. Nem akartam, hogy kézzel ássa ki a földből hangyabolyt. Bár ez az ötlet akkor is felötlött, amikor a dinnyefoltos konyharuhára két nap sikertelen áztatás után, már direkt a foltra nyomtam a fehérítőt. Hiába, a mániám, hogy a konyharuha hófehér legyen. Ahány dinnyeszelet, annyi törlőkendő. Piros textilt kellene beszereznem.

Szóval számtalanszor éreztem úgy, hogy sosincs megállásom. Nekem ez a foglalkozásom, hogy anyuka vagyok. Akkor is, ha tudom, akad olyan szomszéd a lakóparkból, aki lesújtó véleménnyel bír az én anyaságomról: – Leküldi a gyereket, ahelyett, hogy kivinné a játszótérre. Bizonyára igaza van az ő szemszögéből. Az enyémből nem, mert nem küldöm le. Csak a gyerek kihasználja, hogy ez egy lakóPARK. Ha családi házban élnénk akkor is a kertbe menne ki játszani nyáron: bogarat gyűjteni, madarakat figyelni. Ez ugyanaz, csak nagyobb a kert és vannak mások is. Más gyerekek is. Na bumm. Nem hangosak, nem rosszalkodnak. Nem zavarnak. Játszanak.

Visszatérve: miután ledobtam a fiamnak a lapátot, ránéztem a gyöngyöző levesre, bár már sokat sejtető illata volt. Nálunk nagyon ritkán van húsleves. Nem szívesen eszem a rák óta. De a gyerektől nem tagadom meg. A laptop a pulton állt a tűzhely mellett, folytattam az írást, amit még azelőtt kezdtem el, hogy a fiam kitalálta lemegy az udvarra. Már nem tudom melyik cikken dolgoztam akkor. Éppen leírtam egy mondatot, amikor jelzett a telefonom. E-mail érkezett. A táborból írtak, ahová beírattam a gyereket, hogy igen, ennyi féle ételallergiával nem tudnak étkezést biztosítani a számára. Tudtam én ezt előre, évek óta így van. Ahogy az iskolában sem a menzán eszik a fiam, úgy máshol sem. Így mindennap főzök. De ezért, mert mindennap főzök, még nem mondhatom el magamról, hogy a foglalkozásom szerint anyuka lennék. Ettől legfeljebb szakács lehetnék. Ja nem: séf. Mert a fiam szerint, én főzök a legjobban a világon.  Na, ezért már lehetne a foglalkozásom anyuka. De még ezért sem az. Hiszen vannak anyukák, akik nem főznek. Az ok sok minden lehet: nem tud, nem szeret, vagy valamiért nincs rá lehetősége, ugyanakkor nagyon gondosan megválogatja, honnan rendeli az ebédet vagy a vacsorát.

Válaszoltam az e-mailre, de nem írhattam tovább a cikket, mert a fiam felérkezett az udvarról. Újabb hangyák kerültek a kolóniába, és azokat szemrevételeznem kellett. Hiszen minden egyes új bogár családtag lesz. Bocsánat, nem bogár. Hanem rovar. Az olvasó is bizonyára tudja, hogy minden bogár rovar, de minden rovar bogár. Na, így már oké – ugye egy anyának oda kell figyelnie arra, hogy mit mond és hogyan, mert a gyerek elsősorban az anyjától tanul. Az anyját utánozza le. Tőle tanul elemi dolgokat. Egy anyának képben kell lennie mindenről: mitől van szivárvány, mitől puha a párna, milyen j-vel írják, hogy matyóhímzés, miért lassú a csiga, milyen színekből keverhetünk rózsaszínt, hol lakik az Isten, hogy patkolják a lovat, hogyan szedjük ki a slime-ot a kanapéból (sehogy), miként kell macskát rajzolni, hogyan kell(ene) hoppanálni stb. Ha mindezekre és még számtalan más kérdésre (nagyjából) tudom a választ, akkor már lehetnék foglalkozás szerint anyuka.

Persze, ha megkérdezik tőlem, hogy mivel foglalkozom, akkor azt mondom, hogy újságíró vagyok. Mert az is vagyok. Szavakban, kifejezésekben, mondatokban, történetekben, miértekben, műfajokban, kérdésekben és válaszokban, ötletekben, nézőpontokban gondolkodom. A szakmámat a fiam meg is erősíti: – Anyát nem szabad zavarni, amikor ír, mert az ihlet nem olyan dolog, ami csak úgy magától jön. Ha megzavarjuk, elszállhat. Amikor ezt mondja, nem tudom sírjak, vagy nevessek. Egyrészt rémesen hangzik, hogy nem lehet engem zavarni, van, aki erre talán azt gondolja magában, hogy szegény gyereknek bizonyára kuss van otthon, mert az anyja egy karrierista nőszemély. Másrészt, de ezt csak én és a közvetlen környezetünk tudja, hogy a gyerek mindezt azért állítja ilyen határozottan, mert maga is ír. Amikor még nem tudott se írni, se olvasni, akkor mesélt. Már akkor mindenből történetet gyártott. A meséket átgondolta. Vagy újra. Esetleg tovább.

Ennek is van előzménye: gyakran költöttem át olyan meséket, amiket már szörnyen untam. Hát anya az ilyen, aki unja a felolvasást? – vetődhet fel joggal a kérdés. Mondhatni nem. Bár szerintem, nincs olyan szülő, aki ne elégelné olykor meg, hogy estéről-estére ugyanaz a könyv kerül elő. A gyerekek nagyon tudnak ragaszkodni egy-egy kedvenchez. De csupán az esti mese olvasásért sem lesz senkiből hivatásszerűen Anyuka. Én, már csak azért sem lehetek, mert egyre ritkábban mesélek, hiszen a fiam már nagy, inkább maga olvas. Igaz, ragaszkodik ahhoz, hogy az összebújás ne maradjon el, így mellette vagyok esténként a saját könyvemmel.

Van még egy dolog, amit még unok, az a játék. Mégpedig a szerepjáték. Mármint amit a gyerekkel játszunk szerepjáték. Kérem, az olvasó ne kalandozzon el a felnőtteknek szóló ötven szürke árnyalata felé, nem arra gondolok most! Szóval unom. Sok szülőtől hallom, hogy nem akar bolti eladó, eperke, zombie, szuperhős, troll, cuki sárkány, varázsló, póni, királylány, tűzoltó és fene tudja még mi lenni. Megértem. Én sem. De megteszem, mert anyuka vagyok.

Később, a hangyák leltározása után, koszos körmöket sikáltam ki, majd a tiszta kéz tulajdonosának egy almából, egy mangóból és egy marék áfonyából hirtelen rittyentettem egy gyümölcssalátát. Reméltem, míg a gyerekem eszik, addig én írhatok. De persze nem ezért adtam neki enni, hanem mert uzsonnaidő volt. Ám mégsem tudtam haladni a munkámmal, mert a fiam megállás nélkül csacsogott. Miközben evett. Igen, igen, evés közben elvileg nem beszélünk….mi igen. Nálunk minden étkezés arról szól, hogy ilyenkor figyeljünk egymásra. A reggelinél az előttünk álló napról beszélünk, vacsoránál arról, ami aznap megesett velünk, vagy felmerült bennünk. És ha olyan szerencsések vagyunk, hogy együtt is ebédelhetünk – vagyis egész nyáron – akkor is akad valamilyen fontos téma. Most is volt.

Utána felkerekedtünk és elmentünk bevásárolni. Mert reggel, amikor letöröltem a konyhapultot, egyben a mosogatógépet is feltöltöttem sóval, ami akkor elfogyott. Rögzítettem magamban, hogy pótolni kell. Sosem várom meg, hogy a gép jelezze, hogy kifogyott belőle, mert már azelőtt nem szépen mosogat. Tulajdonképpen anélkül, hogy tudatosan számolnám, követem, hogy nagyjából mennyi mosogatás után kell újratölteni sóval, öblítővel. És mindent, az egész háztartást így követem a fejemben.

Számlák befizetési határidejét, az élelmiszer készletet, a heti és havi menüt, meddig jó a felbontott lázcsillapító, mikor fogy el a vitamin, van-e még elég papírzsebkendő, tisztában kell lennem a használatos elemek és villanyégők típusával, ha bármi leállna, nem működne, kiégne, törődnöm kell azzal, hogy mennyi a vízfogyasztásunk és mikor lesz villanyóra leolvasás, figyelnem kell, hogy ne feledjem öntözni a virágokat, nyáron gyakrabban, mint télen, tápoldatozni az orchideát, pótolni a növények alatt a földet, szezon végén kipucoltatni a légkondi szűrőjét, szükség esetén sarkaltatni a cipőket, leszakadt gombot visszavarrni, reggel a kulacsot feltölteni, megrendelni egy szülinapi ajándékot és még millió és egy dolgot megoldani.

Ez az a gondolat, ami napok óta él a fejemben. Amikor dolgokat önként és dalolva, rutinból, vagy ha szükséges, akkor magamra kényszerítve teszek. Mert nem mindig az anyai ösztön, az anyai szeretet vezérel. A legtöbbször igen. De olykor, ha fáradt vagyok, szomorú, a saját magánéletemben megrekedt, a munkámban elcsigázott, ha nincs időm, ha sietni kell, ha valamiért nincs türelmem és miegymás, akkor felelősségérzetből, lelkiismeret-furdalásból, megfelelési kényszerből, muszájból teszem a dolgomat. Ahogy minden más anyuka is teszi. Szerintem, ez az anyaság. Ez a komplett egész.

Mert nem egy-egy részlettől lesz valaki anya. Nem attól, mert odafigyel a gyermekére, mert megtanít neki dolgokat, vagy istenien főz, tán izgalmasan olvas mesét, esetleg kitartóan játszik a gyerekével, avagy gondoskodik a háztartásról, a családja szükségleteiről, hanem mert mindezt, vagy a legtöbbjét nem egyszer-egyszer teszi meg, hanem folyamatában, megállás nélkül, szüntelenül. És ez nem más, mint egy foglalkozás. A világ legnehezebb, de legszebb hivatása. Olyan mélységekkel teli, hogy megérdemelné, hogy más dolga ne is legyen egy nőnek, abban a 15-20 évben, míg szükséges, mintsem anyának lennie. Ha megtehetné, hogy ne összpontosítson másra, mint arra, hogy anyuka lehessen. Kivéve persze akkor, ha a gyermeke mellett más is fontos neki. Annyira, mint nekem az írás. Akkor, élhessen egy másik dolognak is. Hobbinak, foglalkozásnak, hivatásnak. De nem azért, mert muszáj, mert amúgy nem élne meg a család, hanem azért, mert attól lesz nőként, emberként kerekebb, hogy a saját útjának is időt és energiát szentel.

Kép: https://www.columbian.com

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!