Fő az egészség, csak most ne történjen semmi bajunk!

Az egyik legnagyobb aggodalmunk az elmúlt három hónapban az egészségünkre irányult. Mindennél jobban felerősödött, hogy az épségünk, a vitalitásunk, a jó közérzetünk, az életerőnk a legfontosabb. Mert, ha az csorbul, akkor vele együtt dőlhet minden más is.

Fő az udvariasság

Az egészség mindig kincs volt. Most különösen az. Bizonyára az olvasó is tapasztalhatta, az utóbbi időben átalakult a párbeszédünk. A köszönés után most szinte rögtön illik érdeklődni, hogy szolgál a másik egészsége? Mindezt persze lehetőleg tolakodásmentesen. Főleg azokkal, akikkel nem vagyunk naprakész kapcsolatban, mert nem tudhatjuk valójában mi van a másikkal. A Social Media követésünk ellenére sem. Hiszen tudjuk nagyon jól, hogy mindaz, amit másokról láthatunk, az nem minden esetben van szinkronban a valósággal. Vagy igen, de csak annak egy szeletével.

Manapság megkérdezni a másiktól, hogy van, egyszerre elengedhetetlen udvariassági formula, másrészt ingoványos talajnak is mondható akár. Mert míg egyikünk jobban, addig a másikunk lehet kevésbé jól, vagy egyenesen rosszul viseli a történteket. Nem beszélve azokról, akiknek a családjában, közvetlen környezetében a Covid-19 felütötte a fejét.

Csak most ne történjen semmi!

Tartunk vagy sem a fertőzéstől, azzal mindannyian tisztában vagyunk, most aztán tényleg jobb, ha óvjuk magunkat, az egészségünket. Mert szünetelnek a különféle szakorvosi rendelések, elmaradnak vizsgálatok, kezelések, beavatkozások és műtétek. Még kontrollra sem lehet eljutni, vagy legalábbis nem érdemes kockáztatni a frissen visszaszerzett egészséget egy betegség után. Mindenhonnan hallani, legyen bármi bajunk, az egészségüggyel ne akarjuk személyesen felvenni a kapcsolatot. Szükség esetén is inkább csak telefonáljunk a segélykérő vonalakra, az egészségügyi intézményekbe. Minden más esetben írjunk egy mailt az orvosunknak, betegápolónknak, gyógyszerészünknek.

Jobb, ha nem fájdul meg a fog, a fej, a has vagy éppen a gyomor, nem áll be a derekunk, nem törik el a szemüvegünk, nem zúzodik valamink össze, törnek el a végtagjaink, nem ér semmilyen baleset sem bennünket, de legfőképpen nem leszünk betegek. Főleg nem komoly betegek. Még mentálisan sem. Vigyáznunk kell a lelkünkre, a szívünkre, jobb, ha nem feszülünk neki dolgoknak, lejebb adjuk a túl magasra tett elvárásainkat az élet számos területén, ha nem hasonlítgatjuk össze a saját élethelyzetünket máséval, ha nem idegeskedünk, félünk avagy pánikolunk, hanem igyekszünk jókedvűnek, optimistának, túlélőnek maradni.

Kívülről fújjuk, hogy mossunk kezet, a napsütés ellenére szedjünk vitamint, mozogjunk, ha másként nem, hát tornázzunk az otthonunkban, a lépcsőzés, a séta a háztömb körül, avagy futás egy hosszabb útszakaszon kielégíthetik a megszokott mozgásigényt.

Ha leesel a fáról, akkor 

Nem könnyű most az idősebb rokonokkal, akik „nem fogadnak szót” és számtalan módon veszélyeztetik a saját egészségüket. Nem szedik rendesen a gyógyszereiket, alapbetegség esetén nem tartják be a különféle egészségóvási előírtakat, és még el is járnak otthonról úgy, hogy nem viselnek semmilyen védőfelszerelést. Mit nekik a maszk. Mit nekik koronavírus.

A gyerekekkel sem feltétlenül könnyebb most, hiszen ők viselik a legnehezebben a korlátozást. Elsősorban azért, mert nehéz eleget tenni a szinte csillapíthatatlan mozgás-, és élményigényüknek. Szülő legyen a talpán, aki bír még ötlettel a probléma orvoslására. Hiszen az elmúlt csaknem három hónapban már végtelen sokszor felfordíthatták a gyerekek szobájukat és az egész otthont – még ott is ahol a Legófigurák vigyázzban állnak –, keresztbe és kasul bejárhattuk velük a környéket, készíthettünk nekik százféle akadálypályát, megoldandó mozgás feladatot, futtathattuk velük körbe a kertet, nekik még az sem volt elég. Nem úgy, mint a szüleiknek, akik már végérvényesen őszülni kezdtek és ráncosodni a helyzetbe.

A gyerekek ráadásul jobban kedvelik az izgalmasabb, nehezebb, különlegesebb és akár veszélyesebb mozgásformákat is, hiszen koruktól függően még egyáltalán nem, vagy csak részben alakult ki a veszélyérzetük. Éppen ezért ők nem egyhelyből, hanem nekifutással ugranak tócsába, padokra fel, fatörzseken át, bútorokról le, lépcsőn föl és a többi.

A szülő, még az is, amelyik amúgy jól bírja ezt a fajta lendületet, most tehetetlenségtől való félelmében mégis előveszi a gyerekkorábban hallott szülői fenyegetést: – Ha bajod esik, nem tudom mit csinálok veled! Cifrázva: –Ha leesel a cseresznyefáról, még jól el is fenekellek!

Inkább vigyázzunk egymásra továbbra is!

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Pexels