Ezért kellenek a saját élmények

Hiába szeretjük a párunkat, szeretünk időt tölteni vele, és érezzük teljesen egy családnak magunkat, ha együtt vagyunk, mégis mindkettőnknek újra és újra szüksége van arra, hogy külön-külön is lehessünk. Mert ekkor töltekezünk új élményekkel, ami végül akár közös is lehet. Onnantól, hogy elmeséljük mit tettünk a másik jelenléte nélkül.

Sokaknak, különösen egy kapcsolat elején nehéz elengedni a másikat külön programra, talán van benne egy jó nagy adag félelem is, hogy mi más lehet érdekesebb minálunk. Pedig a külön élményekre minden párkapcsolati szakaszban szükség van.

A férfiak éppúgy érezhetik égető szükségét az elválaszthatatlanságnak, mint a nők. Ez különösen egy kapcsolat elejére igaz. Vonatkozik ez a napközbeni különlétre a munka miatt, a munka utáni időszakra, azaz a hétköznapi estékre, de különösképpen a hétvégékre. A szabadidő külön töltése sok szerelmesnek elképzelhetetlen. Minél szerelmesebb az ember, annál inkább érzi és gondolja is úgy, hogy mi értelme lenne a másik nélkül programot szervezni, hiszen vele akar átélni minden szépet és jót, miért hagyná ki abból a másikat? Minden a másik által lehet több, tartalmasabb, jobb, humorosabb, érdekesebb. Mert a szerelmes úgy érzi, hogy minduntalan meg kell ismernie a szerelmét, annak a közegét, a barátait, a rokonait, a helyet ahol dolgozik, mozog, van és mindehhez a közös programok kellenek.

Mindez, ha már együtt élnek, odahaza is folytatódik. Közös reggeli készülődés, majd egy összebújós reggeli és együtt fogmosás, délután közös bevásárlás a vacsorához, amit együtt is készítenek el és együtt is fogyaszt el a pár. Nem tévéznek külön sem, sőt még a filmválasztás is közös. Az elalváshoz is megvárják egymást.

S addig megy így, míg vagy nem születik gyermekük, vagy egyikük nem jelzi, hogy külön szabad/időre is szüksége nem lenne.

Merthogy van. Mindenkinek. Szüksége. Szabadidőre. Magányra.

Gondoljunk csak arra, amikor még otthon éltünk a szüleinkkel, vagy később a kollégiumban sokad magunkkal és akkor mennyire szükségünk lett volna a magányra, az elvonulásra, a nyugalomra. Vagy már felnőttként amikor hirtelen vendégül látunk valakit egy-egy estére, vagy átmenetileg beköltözik hozzánk valaki pár hétre és akaratlanul felborul a mindennapi megszokott kerékvágásunk, hogy milyen jó lesz, amikor mindent úgy tehetünk majd újra, ahogy azt megszoktuk.

A „nyakunkba lihegő párunk” is hasonló érzés. Ha nem tudjuk tőle nyugodtan elvonultan levágni a körmünket, pedikűrözni a lábunkat, egy viccet megosztani valamelyik jó barátunkkal anélkül, hogy ne kéne arra a kérdésre válaszolnunk, hogy most min nevettünk, vagy egyedül megenni egy fél tábla csokoládét, vagy megnézni egy nekünk tetsző filmet, az ugyanilyen érzés. Ki szereti, ha rányitnak nagy vécézés közben vagy amikor szedi a szemöldökét vagy kinyomja a pattanását?

Mindenkinek ismerősek ezek a mondatok: – Miért égeted a villanyt?/ Miért olvasol? / Miért nem velem foglalkozol? / Miért nem sietsz haza? / Miért mész a szüleidhez nélkülem? / Miért fészbúkozol? / Muszáj az a kártyaparti? / Miért vacsorázol külön? –  és a többi, hasonló kérdések, ami egy idő után bizony azt mutatja, hogy bizony a másiknak (és amúgy magunknak is) szüksége lenne személyes térre, magányra, elvonulásra, mi több külön és mással töltött szabadidőre. Egyszerűen azért, hogy önmagunk lehessünk, a gondolatainkban, a saját testünkkel, érzéseinkkel vagy éppen másoktól szerzett élményekkel. Mert ezekből építkezünk.

Ahogy szülőként is szükségünk van a gyermektől mentes időszakra bármennyire is szeretjük az utódunkat, hogy fel tudjunk töltődni. Egy anyuka az egészen kicsi baba mellett is kell, hogy kapjon némi szabadidőt, egy forró zuhany, egy finom tea vagy egy rövid telefon erejéig. Akkor miért ne lenne szükségünk szimplán ugyanerre a partnerünk nélkül is?

Eleinte talán nehéz elengedni a másik kezét, és zokszó nélkül venni, hogy a másik nem paprikás csirkét kíván vacsorára, hanem cukros tejfölt kiflivel, és nem pontban hétkor, hanem egy órával előbb. Vagy, hogy szombaton csak ő maga ugrana be az édesanyjához, és addig mi is meglátogathatnánk a magunkét egyedül. És ha nem szeretjük a vízi sportokat, de a párunk raftingolna a hétvégén, akkor mi el se kísérjük őt a Tiszához, hanem ugorjunk ki Bécsbe hullámvasutazni a Práterbe a barátainkkal. Ahogy este simán olvashatnánk könyvet, míg a másik keresztrejtvényt fejt vagy éppen makettet ragaszt.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy essünk át a ló túlsó oldalára, hogy gyakorlatilag egymás mellett éljünk egy párkapcsolatban, és innentől kezdve mindent külön csináljunk.

Hanem csak arról, hogy hagyjuk magunknak és a másiknak teret arra, hogy időnként önmaga lehessen egyedül vagy éppen másokkal. Hogy utána hazaérve, vagy akár otthon, a némi külön töltött idő után feltöltődve az új élményektől boldogan mesélhessünk egymásnak. A regényről, amiről olvastunk, a gondolatokról, ami főzés közben a fürdőszobában eszünkbe jutott, a halakról, amiket kifogtunk, majd visszadobtunk pecázáskor, a kiállításról, aminek a megnyitóján ott voltunk vagy arról a borzalmas kínairól, amit a haverokkal ettünk. Kell, hogy olykor ne ismerjük a másikat betéve, és rácsodálkozhassunk a lényére. És a sajátunkra is. Kell az egészségünknek. Testileg és lelkileg egyaránt. Átváltoznak a lelkünk részecskéi. Új sejttel bővülnek az elemeinek periódusos rendszere. Saját szemünkkel érinthetjük meg a világ nagyszerűségét. Mintha csak a kezünkkel érintettük volna meg. * Megéri higgyük el!

* Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája

Kép: Pixabay