Esküvőről esküvőre

Vajon mennyi félét érezhet ugyanaz a szív az élete folyamán végig ült és táncolt esküvők egymásutánjában, mindig más és más életkorban, élethelyzetben? Mitől változik gondolatunk, érzésünk, hozzáállásunk a házasság intézményéről, a sírig kísérő kitartásról?

Az év egészében rendeznek esküvőket, ám nem vitás, a házasodásnak nyáron van főszezonja. Május elejétől egészen szeptember végéig egymást érik a menyegzők.

Az esküvői szertartások végig kísérik az életünket. Gyermekként még a szüleink cipelnek magukkal mindenféle lagzira, később magunk is kapunk már meghívásokat. Eleinte inkább a tőlünk idősebb baráttól, közelebbi ismerőstől és munkatárstól. Valamivel később már a kortársainktól. Miközben mi éppen állhatunk a házasodók glédájának akár az elején, a közepén vagy a végén is.  S az is előfordulhat, hogy sosem adjuk nősülésre/férjhez menésre a fejünket.

A műfajnak még messze nincs vége, egyszerűen nem lehet kiöregedni belőle, folytatódik a nászajándék ötletelés. Ez már a meglepetések kora. Amikor a menyasszony, vagy éppen a vőlegény, vagy akár mindkettőjük, már nem először tesz esküt életre szólóan, hanem már második vagy sokadik alkalommal. A nászajándék kérdése ekkor már igazán fejtörés, amikor két komplett háztartás adódik össze. A variációk száma végtelen lehet, nem könnyű sem az újfent házasulandóknak, sem a násznép azon felének, akik már másodjára találkoznak, egy hasonlóan nagy napon. Ezt felfogni és elfogadni már valóban nagyon összetett és kusza érzelmet jelent, megélését igencsak befolyásolja a saját magánéletünk addigi alakulása.

S mikor úgy vélnénk, most már nem kell több gratuláló sort végigállnunk, hiszen a tükörből visszatekintő szempár már jócskán előre haladott a korban, már őszülni is kezdtünk, legfeljebb egy-egy öregebb mókus ugorhat már csak ilyen csapdába, akkor újra kapunk egy meghívót, immáron a  gyermekünk áll az oltár elé valakivel, akiben meg kell bíznunk, akinek át kell adnunk a szemünk fényét. Amit bizony, nem lehet öröm-, vagy ürömkönnyek nélkül bírni.

Az esküvőknek még mindig nincs vége, hiába van mögöttünk életünk nagyobb része. Egy nagyszülői szív a maga életbölcsességével, tapasztalatával, már egészen másként érez, amikor az unokáját látja a nagy lépés előtt. Máshogy, mint annak idején amikor önmaga házasodott, és máshogy amikor később a gyermeke. Egészen biztos, hogy akkor és ott fejben végigpörög életének minden egyes szerelmi filmkockája!

Mint ahogy mindannyiunkban, minden esküvőn. Nemtől és kortól függetlenül az agymanóink lefuttatnak minden egyes szót, gondolatot, látványt, emléket, tapasztalatot, illatot, pozitív és negatív vonatkozásban egyaránt, ami valaha befolyásolta szívünk dobbanását, lelkünk rezdülését ezidáig.

Ami folytonos gondolat talán, legyünk akárhány esküvőn, legyünk magunk bármilyen lelki passzba, s adja össze a párt akár anyakönyvvezető, lelkész, pap vagy egy rabbi, a lényeg minden esetben ugyanaz, az esketés mindhalálig szóljon! S bár vannak előre megfontolt, hirtelen felindulásból elkövetett házasságkötések, azért többségében, a menyasszony és a vőlegény is, akkor és ott valóban örökkön-örökké, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, boldog-boldogtalan állapotában kívánja mindezt megtartani.

A hároméves Eszternek is vannak már életérzései a házasságról. Csaknem naponta kéri levenni a magasból, a könyvespolcon féltve őrzött, esküvői fényképalbumot, a szüleiét. Amit minden egyes alkalommal boldog mosollyal lapoz át, mielőtt megpihen a számára legkedvesebb fotónál: – Anya szép! Anya szép! – ismétli újra és újra az anyja ölébe bújva. A kicsi Eszternek még a fotón látott menyasszony-édesanyja jelenti az esküvőt. Ennek megfelelően amikor a szülei most elvitték őt a Balaton mellé egy baptista szertartásra, akkor tátott szájjal és csillogó szemmel nézte a hercegnői menyasszonyt. A fátyolos kép már ismerős neki.

Idén februárban, a Házasság hete rendezvénysorozat közeledtével a Központi Statisztikai Hivatal kiadott egy közleményt, Húsz éve nem házasodtak annyian, mint tavaly címmel arról, hogy az elmúlt években milyen tendencia mutatható ki a frigyre lépések és a válások tekintetében. A  számokból úgy tűnik, hogy az elmúlt húsz évet tekintve 2016-ban házasodtak a legtöbben: 51 800 házasságot kötöttek: – A válások évenkénti száma az ezredfordulót követő évtizedben 24–25 ezer körül alakult, az ezt követő években viszont határozottan csökkenő irányzatot mutatott. 2014-ben – ötven év után először – 20 ezer alá csökkent a számuk, a következő évben viszont ismét e fölé emelkedett.

A nyolcéves Zalán szülei elváltak, ő csendben, de ökölbe szorított kézzel ülte és állta végig ugyanazt a baptista szertartást, ahová a hároméves Esztert is elvitték. A kisfiúnak a házasság már nemcsak szépet és jót jelent, lelkét fájdalommal tölti el, hogy a szülei már nincsenek együtt. Csak a gratulációnál oldódik fel, amikor már egészen testközelből látja a csillogó szemű csodaszép menyasszonyt, akit meg is puszilhat. Kissé megszeppenve viszonozza azt, és végre megnyugszik. Ekkor már jobban hat az édesanyja csitítása is: – Nincs semmi gond, néha máshogy alakul az élet, de anya és apa téged szeret a legjobban a világon! És látod, jól vagyunk!

Ezen a baptista szertartáson a lelkész, beszélt arról, hogy a legtöbb ember azt várja a házasságtól, hogy boldog lehessen. Intése szerint a házasság nem arra való, hogy boldoggá tegyen két olyan embert, akik egyébként nem találták még meg a saját szuverén boldogságukat: – Pusztán a házasság nem tesz boldoggá senkit! A házasság nem okozója, nem forrása a boldogságnak, de viszont lehet annak a környezete. Két önmagában boldog ember házassága lehet boldog házasság!

A lelkész szólt arról is, mi a rendeltetése egy házasságnak. Ehhez egy szimpla hétköznapi példához nyúl, megkéri a házasulandókat, sorolják fel, hány féle kefe lesz a közös háztartásukban. A válaszok között szerepel  köröm-, cipő-, ruha-, gyökér-, drót-, fog- és a WC-kefe. –Amelyekről nagyon nem mindegy mit mire használunk. Ha például valaki a fogkefét felcseréli egy másikkal, elég keserű élményben lesz része. Ha drótkefével mosna fogat, vagy ne is említsek a listáról más keféket – említi a lelkész. Írnom sem kell, bár komoly a téma, a násznép könnyesre nevette itt magát.

A lelkész az előző hasonlatot továbbviszi, miszerint egy házasságról épp úgy fontos tudni, hogy mi annak a rendeltetése, mint a háztartási eszközökről. Mert, ha valami másra akarjuk használni a házasságot, mint amire az való, akkor az keserű csalódáshoz és sok fájdalomhoz vezet:
– A házasság nem arra való, hogy a férfiak egyetlen nő személyében megtalálják azt a két dolgot, amire leginkább szükségük van: egy házi cselédet és és egy gésát. Ahogy a házasság arra sem való, hogy a nők egy férfi személyében megtaláljanak négy fontos dolgot: A biztonsági testőrüket, mint Swarzenegger, a mindig sziporkázó humoristájukat,  mint Woody Allen, a romantikus lovagjukat, mint Leonardo DiCaprio és a végtelenített bankkártyájukat, mint Bill Gates.

Ahogy hallgattam a lelkészt és végignéztem a násznépen, valóban láttam sokféle tekintetett. Volt szomorú, kétségbeesett, a házasságában megfáradt éppúgy, mint reményt vesztett, vagy éppen bizakodó, és persze volt ragyogó tekintetű, kiegyensúlyozott, boldog szempár is.

Ugyanazt a reménnyel teli boldog menyasszonyt és vőlegényt láttuk, ugyanazt a szertartást ültük végig, mégis a lelkész mondatai teljesen mást és mást hordoztak minden egyes vendégnek. Mindenkinek mást és mást jelentett ugyanaz az egyetlen szó: esküvő. És jelenthet mást is még az életük során.

Kép: Pixabay