Ennek sosem lesz vége? De, csak türelem!

Szerintem ezzel a szóval sokan vagyunk úgy, hogy egy nap többször is halljuk vagy éppen mondjuk. Gyermekeinket sokszor intjük türelemre, amikor épp vásárlunk vagy telefonálunk, vagy beszélgetünk valakivel és elvárjuk a legkissebbektől is, hogy türelmesen végig hallgassák, várják a felnőtt dolgok elintézését, miközben még mi magunk is nehezen tudunk türelmesek lenni.

Van akinek könnyebben megy ez a türelem játék az életében,  másnak meg nehezebb feladat ezzel a mindennapokban megküzdeni.

Spirituális tanítások százai, a különféle önmenedzselő könyvek, és a Biblia is többször kitér arra, ha elég türelmes leszel, akkor megkapod amit akarsz, csak szépen csendben ki kell várnod míg elérkezik a vágyad beteljesülésének az ideje. Miközben belül mindannyian olyanok vagyunk, mint a gyerekek, mindent rögtön, azonnal, késlekedés nélkül szeretnénk. Viszont, ha valóban elindulunk a változás rögös útján és jobbá akarjuk tenni az életünket, megismerni önmagunkat akkor ahhoz a kulcs, tényleg a türelem.

Nagyon nehéz dolog ez, mert valójában a saját egónkat (vagyis saját magunkat) kell legyőznünk azokban a pillanatokban, amikor a legszívesebben azonnal akarnánk, csinálnánk, mondanánk, szaladnánk előre.

Pont ekkor kell(ene) megállnunk és várnunk, és türelmesnek lennünk elsősorban saját magunkkal.

A változásképessége és az önismeret egy egész életen át tartó folyamat, amihez a türelem elsajátítása elengedhetetlen, mert minél előbb „szokunk rá” a használatára, annál könnyebben megy majd az évek múlásával.

Öt-tíz évvel ezelőtt én ezt annyira nem tudtam alkalmazni, hogy ha valami eszembe jutott, azonnal telefonálnom kellett, hogy megoszthassam az élményemet mással. Mindegy hogy milyen napszakban voltunk, ha közlendőm volt, egy percet sem bírtam várni. Ma már jobban megy ez dolog, türelmesen ki tudom bekkelni például  a munkaidő végét és csak akkor telefonálni, vagy kivárni egy személyes találkozást is akár, hogy face to face mondjam el, az Életmegváltó gondolataimat.

A türelem arra is jó, hogy belül lecsillapodjunk, tisztán lássuk az adott eseményt vagy érzést, könnyebben tudjunk döntést hozni. A kivárás gyakorlása megtanít az önfegyelemre,  hogy a végén tényleg meghozza a türelem a várva várt gyümölcsét.

Társas kapcsolatunkban pedig különösen fontos, hogy türelmesek legyünk a másikkal szemben, hiszen ami nekünk egy adott pillanatban rettentően fontos, az a másiknak nem biztos, hogy éppen ott és akkor ugyanannyira értékes. Nem azért mert nem érdekli, vagy nem akar Ránk figyelni, hanem mert Ő most nem azt éli meg amit éppen mi legbelül és ahhoz hogy velünk együtt tudjon érezni és gondolkodni, hogy ránk legyen hangolódva, ahhoz nekünk kell türelmesen kivárni azt, amikor a befogadás ugyanolyan fontossági szinten lesz, mint az, amit meg akarunk osztani Vele.

Azt pedig talán ki se kell emelnem, hogy a türelem elsajátítására a legnagyobb tanító mesterünk a saját gyermekünk, vagy a környezetünkben lő kicsik. Akikhez egy Buddha szerzetes nyugodtságára van szükségünk, és végtelenül hosszú-hosszú időre. Mire felnőnek, és mi megöregszünk, addigra a türelmet is megtanuljuk. A kitartó szándékot, az önuralmat, a gondosságot. Ha tudatosan figyelünk magunkra, megtanuljuk csitítani a bennünk felgyülemlő várakozás okozta feszültséget, akkor, talán már előbb.

Kép:Pixabay