Élet a Manderley-házban: Senki nem árnyékolhatja be a szerelmünket!

A fekete-fehér filmkockák recsegve pörögnek: Ahogy egyre szélesebbre nyílik az ódon kertkapu, úgy tárul fel elénk egy erődítményhez fogható, komor kastélyépület: a Manderley-ház. Amelynek ódon, büszke falai között egy olyan történetet láthatunk, ami tulajdonképpen mindannyiunkkal megeshet. Mert sebezhetőek vagyunk. Különösen akkor, amikor a szívünk szerelmes.

Fekete-fehéren pörögnek a filmkockák a Manderley-házban. Így írtam. Pedig a Netflixen most színesben láttam a Manderley-ház asszonya című filmet. Hiába, az „eredeti” nyolcvan évvel ezelőtti Hitchcock rendezés kétségtelenül nem ereszt, és így most keverednek bennem az információk és a benyomások is.

A fekete-fehér filmet tizenhat évesen láttam először. Az édesanyám egyik kedvenc mozija, sokszor megnéztük. Más feldolgozásokban is. Természetesen a könyvespolcunkon állt a lila borítású könyv, Daphne Du Maurier: Rebecca című regénye, amely magyarul A Manderley-ház asszonya címen jelent meg. A film nézése után többször is olvastam. A film és a könyv nekem együttesen adta az alapot, hogy elgondolkodjam azon, miért nem függhetnek az érzelmeink másoktól. Miért nem jó, ha túlságosan is hagyjuk magunkat másoktól befolyásolni. Mert ez a történet ezt taníthatja meg nekünk.

De félek, a legújabb Netflix feldolgozás, csak ezekkel az alapokkal adhatna annyit másnak, mint nekem. Nem mondom, hogy rossz volt, de messze nem olyan katartikusan mutatja be a Manderley-ház történetét, mint az első, Hitchcock feldolgozás.

Éjszaka álmomban

Mindannyian sebezhetőek vagyunk. Különösen akkor, amikor szerelmesek vagyunk. Amikor szeretnénk megélni az érzelmeinket közösen, ketten a szerelmünkkel. Úgy, hogy abba senki nem szól bele. Senki nem árnyékolja be az egymáshoz fűződésünket! Nem írja át, nem degradálja le, nem veszi el tőlünk a kapcsolat jogosságát, nem mérlegeli és legfőképpen nem hasonlítja máshoz. Békén hagy minket, ránk bízza. A Manderley-ház asszonya című történet megmutatja, milyen mérgező tud lenni egy másik ember árnyékában megélni a szerelmet.

A Manderley-ház asszonya című történetben is van egy ilyen másik ember, akinek az árnyékában a főszereplő, a fiatal Mrs. De Winter él. A cselekmény előre haladtával úgy tűnik, hogy ez az ember, az elhunyt volt feleség Rebecca, aki mellett további árnyékok is feltűnnek. Idővel már Mrs. De Winter férje Max De Winter is árnyéknak tűnik, mintha valójában nem is szeretné a nőt. Majd a De Winter család több tagja, a házvezetőnő és a Manderley-ház egész személyzete is árnyéknak tűnik Mrs. De Winter érzéseiben. Ám kiderül: ez így nem igaz. Mert a főszereplő önmaga az, aki árnyékot teremt mindenből és mindenkiből. Amire, minden oka meg is van.

„Az éjszaka álmomban megint Manderley-ben jártam. Mintha újra ott álltam volna a vasrácsos kapunál, amely a felhajtóhoz vezet” – így kezdődik a film és a könyv, amiben a fiatal második feleség Mrs. De Winter visszaemlékezni kezd a saját történetére. Arra, amiben – egy ideig – hagyta, hogy mások beárnyékolják az életét, a szerelmét.

Abba, amibe tulajdonképpen csak belesodródott, a szerelemmel együtt.

Mrs. De Winter

Mrs. De Winter, így ismerjük meg a fiatal feleséget, ezen a néven. Egészen pontosan semmilyen néven nem ismerjük meg. Nem tudjuk meg a keresztnevét, sem a vezetéknevét. Annyit tudunk róla, hogy már nem élnek a szülei, nincsenek rokonai, és társalkodónője egy igen kellemetlen, de annál gazdagabb amerikai nőnek Mrs. Van Hoppernek. Vele utazgat, őt és szeszélyeit szolgálja ki. De tulajdonképpen mégis olyan, mintha a cselédje lenne, nem a kebelbarátnője. „Az értelmező szótár a társalkodónőre azt mondja: kebelbarátnő.” Ez így a Hitchcock féle rendezésben hangzik el.

A fiatal feleség leánykori neve egyébként a regényben sem derül ki, az írónő hangsúlyt is fektet arra, hogy névtelenül hagyja, például akkor, amikor a lány megismerkedik a leendő férjével: „..amikor bemutatkozott elmorogtam a nevemet…” fogalmazott.

Később a regényben, amikor a szállodai személyzeten keresztül először üzen Max De Winter a lánynak, arról így olvashatunk: „Kibontottam a borítékot. A kartonra ismeretlen kéz írt néhány szót: Bocsásson meg, hogy olyan durva voltam ma délután. Ez volt az egész. Se megszólítás, se aláírás. De az én nevem állt a borítékon, mégpedig helyesen leírva, ami egészen szokatlan volt.”

Hogy milyen név volt leírva, nem derül ki az olvasónak. A filmet nézőnek sem, a rendezők sem adtak nevet az írónő helyett a főszereplőnek. Nem hiába. Ez a teljes névtelenség, a csak Mrs. De Winter megszólítás első pillanattól hangsúlyozza a főszereplő szinte semmitmondó, elsodorható és befolyásolható alakját. A lány valójában egyszerű, de ugyanakkor bájos teremtés, mondhatni még naiv. De mellette művelt, sokat olvasott, illemtudó. Ebbe az ártatlanságba szeret bele Max De Winter a gazdag földbirtokos, és viszi haza magához a Manderley-kastélyba, aminek ezentúl az úrnője lehetne a második, új Mrs. De Winterként.

Lányból feleség

A történetben, a néhány hónapja megözvegyült Max De Winter, angol földbirtokos ugyanabban a Monte Carlói szállodában száll meg, ahol a fiatal lány Mrs. Van Hopperrel időt tölt. És tulajdonképpen bármilyen kellemetlen is Mrs. Van Hopper, mégis neki köszönhető a két ember találkozása, szerelme.

Mrs. Van Hopper ugyanis hirtelen egy meghűlés miatt ágynak dől, amit Max De Winter kihasználva, különféle közös programokat kezd szervezni kettejüknek, a lánnyal. Ám amikor a munkaadó Mrs. Van Hopper a betegségből felépülve, azonnal tovább utazna és csomagoltatni kezd, ezzel lehetetlen, az elválás helyzetébe hozva a szerelmeseket, akkor Max De Winter azonnal feleségül veszi a lányt.

Majd hazaviszi az otthonába, a híres Manderley-kastélyba, amelyet az új feleség csak egy képeslapról ismer. A Manderley-házban nem csak azzal kell szembenéznie, hogy a férje még nem dolgozta fel – látszólag – imádott első felesége halálát, hanem azzal is, hogy a volt feleségről, Rebeccáról mindenki csak rébuszokban és rajongással beszél. Különösen a halálának körülménye rejtélyes, ezért a fiatal feleség azt feltételezi, hogy ez óriási tragédia a férjének. A férjének, aki egyre mogorvább lesz a Manderley-házban.

Egyik pillanatról a másikra kell lányból asszonnyá lennie Mrs. De Winternek, nem is akármilyennek. Irdatlan nagy birtok, irdatlan nagy kastéllyal és irdatlan nagy személyzettel, akiknek feladata fenntartani a tökéletességet, azt a főúri tökéletességet, amit a néhai Mrs. De Winter, azaz Rebecca halála után is megkövetelni látszik. Amit valójában nem Max De Winter a ház ura, nem is Rebecca szelleme, hanem az őt messzemenőkig csodáló házvezetőnő Mrs. Danvers vinne leginkább tovább. És az ő felszólítására a teljes személyzet is.

Mrs. Danvers, akiről kiderül, tulajdonképpen nem tud megbirkózni azzal a tudattal, hogy Rebecca meghalt. – Kislány kora óta én gondoskodtam Rebeccáról, együtt jöttünk ide, amikor férjhez ment, a barátja voltam, megosztotta velem a titkait – mondja így Mrs. Danvers a Netflixes változatban Mrs. De Winternek. Az eredeti Hitchcock változatban, további, kimondott kegyetlenségeket vág a fejéhez arról, mennyire szerette Rebeccát Max De Winter, és ő a nyomába sem érhet az előző feleségnek.

Mindennek a súlya szinte felfoghatatlanul nehezedik a fiatalasszony Mrs. de Winter vállára, akit egyre jobban maga alágyűr az a téves hit, hogy a férje szenved Rebecca elvesztésétől. Nem véletlenül hiszi, a férje mindenkinél jobban szerette a Rebeccát. Nála is jobban. Ő sosem tudná pótolni Rebeccát. A néző úgy látja, a fiatalasszony mindezzel nem képes megbirkózni, és egyre jobban maga alá gyűri őt Rebecca árnyéka.

Élet a Manderley-házban

De hogy valójában ki is lenne a Manderley-ház valóságos asszonya, arra mi nézők, olvasók sokféleképpen válaszolhatunk. Mert a kérdés akaratlanul is felmerül. Asszonya a háznak a néhai Mrs. De Winter – Rebecca, vagy a főszereplő Mrs. De Winter avagy Mrs. Danvers a házvezetőnő, aki kényesen, és filmkockáról-kockára haladva egyre őrültebben ragaszkodik a múlthoz?

Aki tulajdonképpen direkt ülteti bele az új feleséget a régi helyébe, miközben önmaga mindent úgy végez, mint korábban, és ha mégis kikéri az új úrnő véleményét, vagy az önálló döntést hoz, akkor folyamatosan kifogásolja annak döntését legyen az a mártás kérdése az ebédhez, vagy, hogy melyik szobában fogyaszthatja el az ötórai teát. Ehhez a teljes személyzet is asszisztál, hiszen a fiatal feleséget, nem feltétlenül rossz szándékkal, de rendszeresen kijavítják. Például, hogy a könyvtárszobát csak délutánonként fűtik fel, és ha átfáradna a nappaliba Mrs. De Winter, elnézést a néhai Mrs. De Winter a nappaliban intézte a levelezéseit, a telefonjait – hangzik el a főkomornyiktól, a Hitchcock változatban.

Mrs. Danvers mindent úgy irányít, hogy a feleség rosszul jöjjön ki a különféle szituációkból, amitől a fiatal feleség egyre jobban elhiszi, hogy ő maga nem elég értékes ahhoz, hogy felérjen a férje első feleségével, Rebeccával. Aki gyönyörű volt, és bátor, akit mindenki szeretett, aki nagyszabású bálokat rendezett, aki mindenben kitűnő volt, és nem mellékesen a férje imádta őt. A második feleség az első feleség árnyékába kerül.

Amikor az igazságra fény derül 

Mrs. De Winter talán sosem lép ki ebből a Manderley-házban rávetült árnyékból, ha hirtelen nem kerül elő Rebecca holtteste, és nem vetül fény halálának pontos körülményeire. Ami bizony sötétséget vetít a férjre, akiről így is sokan úgy vélték, ő ölte meg a feleségét. Nem tévedtek. Az ok a tettére viszont teljesen más volt, mint amit bárki is hitt volna. Viszont a pontos körülményeket senki más nem tudja meg a Manderley-házban, mint a fiatal feleség, a férj csak neki árulja el azt.

És amikor bírósági tárgyalásra kerül a sor, – hiszen a férfi korábban egy másik holttestet már azonosított a feleségeként, és így felmerült a gyilkosság kérdése – akkor a naiv, mások árnyékában élő lányból hirtelen magabiztos, józan asszony válik azért, hogy felmenttesse a férfit a vád alól, és megmentse a szerelmüket. Amiről bebizonyosodik, hogy valódi, igaz szerelem. Sokkal valódibb és igazibb, mint az Rebeccával valaha volt a férjnek.

A könyvben utólag visszatekintve ezt olvashatjuk miért nem térnek többet már vissza: „Soha többé nem mehetünk vissza, a múlt még mindig nagyon közel van, a dolgok, amelyeket megpróbáltunk elfelejteni, újra feltámadnának. A félelem a riasztó nyugtalanság, amely olykor vak és oktalan rémületté nőtt, hála Istennek elcsitult. De ha visszamennénk, újra rám rontana, mint valami élő ellenség.”

Senki sem árnyékolhatja be

A Manderley-házban hátborzongató és mégis magával ragadó történetet ismerhetünk meg. Megmutatja milyen mérgező tud lenni egy másik ember árnyékában élni. Egy olyan jelenséget dolgozz fel, ami sokunk életében jelen van. Hogy meddig és milyen mértékben, az viszont csak rajtunk áll. Rajtunk áll, meddig nem lépünk ki a fényre.

Számos módon okozhatnak kárt nekünk más emberek akarva vagy akaratlanul, ártó vagy éppen tévesen hit jó szándékkal, de kizárólag csak úgy, ha a hallgatóságunkkal, elfogadásunkkal ebbe beleegyezünk, ha hagyjuk magunkat.

Mert árnyék egy szerelmi kapcsolatban bárkiből lehet. Akár úgyis, hogy nem is tud róla. Egy volt partner, volt házastárs, a szülő (leggyakrabban az anyósok) vagy egy barát. Akik, nemcsak a viselkedésükkel, a mondataikkal, hanem csupán a puszta jelenlétükkel is beleszólhatnak, belerondíthatnak egy kapcsolatba. Amiket viszont már mi magunk mélyítünk el, mi magunk adunk nekik nagyobb jelentőséget annál, mint amik, mi ijedünk meg tőlük.

Még úgyis akár, hogy egyáltalán nem kellene tőlük félnünk. Mert az árnyak, valójában nem is árnyak. Csak mi vagyunk a magunk árnyai. Nem szabad hagyni. Senki sem árnyékolhatja be a szerelmünket! Mi nem a Manderley-házban élünk.

Manhttps://www.youtube.com/watch?v=6Z1dOlFqrTshttps://www.youtube.com/watch?v=6Z1dOlFqrTsderley-házban

Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Netflix, est.hu

Manderley-házban