Éles tárgyak és a gyerekek találkozása – falcolás

Megpróbáltam megvágni magamat. Érezni a fájdalmat, jobban mondva a tőle várható felszabadító érzést. De, nemhogy nem jött el, még meg is ijedtem. A fájdalomtól. Attól, hogy ha bántanám magamat abból bajom eshetne. Abba is hagytam. Vannak, akik nem hagyják abba, sőt újra és újra megvágják magukat. És még csak gyerekek.

Hogy jutott eszembe ez a „marhaság”? Úgy, hogy egy olvasónk felkeresett azzal, a lánya rendszeresen karcolja, vágja önmagát, ő mint anya tehetetlenséget érez, szeretné, ha írnék erről. Hátha érkezne válasz más olvasóktól azokra a kédésekre, amikre még nem kapott sehonnan sem választ: – Mit csinál más szülő ilyen helyzetben? Ők évek óta küzdenek, a hosszú idő alatt nem egy szakértővel beszélt, de más érintett szülővel alig. Rengeteg a titkolózás a téma körül, pedig sok, túl sok gyerek vezeti le falcolással az elkeseredését, félelmét, dühét, miegyéb érzelmét. Vagy szerez magának hamis örömöt.
Az anyuka elmesélte a történetüket őszintén, és én le is jegyeztem azt. Beszélgettem az esetről egy, meg még egy szakértővel, pszichológusokkal, mi is áll a falcolás hátterében, hogy egy korrekt, jó írás legyen belőle, olyan, ami segíthet ezen, hogy megnyíljanak végre az emberek. De bárhogyan írtam meg a történetet valahogy mindig „üres” maradt az anyag. Rájöttem, át kell gondolnom én hogyan vezetem le a feszültséget, ki kell próbálnom milyen érzés lenne megkarcolni, megvágni magamat ahhoz, hogy hiteles(ebb) tudjak lenni. És talán érdekes(ebb) lesz mindaz, amit megosztok az olvasóval, mint amit eredetileg írtam.

Módszertan

Természetesen egy olyan pillanatot választottam a kísérletre, amikor a tízéves fiam nem volt itthon. Egyrészt, hogy véletlenül se legyen a szem-, de még fültanúja se, másrészt, mert magam sem tudtam, milyen végkimenetele lesz a tesztnek. Bevallom, több helyen utánaolvastam, miként és hogyan falcolnak, akik teszik, és utána hogyan önelsősegélyeznek. A művelethez az is segített, hogy több olyan sorozatot néztem mostanában (nem adok ötletet, ezért nem árulom el melyiket és hol) amiben láthattam erre, ha nem is teljes egészében, de legalább részletében példát.

A megfelelő időpont kiválasztásához még arra is ügyeltem, hogy ne egy feldobódott, ne egy örömteli, nevetős pillanatot válasszak, hanem inkább olyat, amikor szomorú vagyok, mi több elkeseredett. Nem volt nehéz ilyen intervallumot választanom, mert mostanában jó pár nehézség akadt a magánéletemben. Fajsúlyosabb is.

Szóval fogtam egy élesebb tárgyat, amit inkább lefertőtlenítettem, mielőtt használatba vettem volna. (Aki napi szinten, vagy vissza-visszatérően vágj magát, nem teszi) Sokáig nézegettem a testemet, hosszasan gondolkodtam azon, melyik felület lehetne a lemegfelelőbb erre: hol nem okozna gondot, ha túl mélyre jutnék, hol nem fájna túlságosan, továbbá olyan felület  gondoltam megfelelőnek, amit a kísérlet után el tudok takarni, míg begyógyul a heg. Vagy, ha örökre megmarad a sérülés helye, akkor az ne csúnyítson feltűnően el.

Kiválasztottam az általam megadott szempontok alapján a „megfelelő” helyet, párszor végighúztam az adott bőrszakaszon a „szerszám” tompább felét, hogy próbálgassam a mozdulatot. Majd megfordítottam és …. nem ment. Rájöttem ez így nem megy, muszáj bátornak lennem, nem gondolni arra, hogy ez fájhat, hanem arra, hogy a vágás kevésbé fáj, mint azok a nehézségek, amik megviselnek, amik alól jó lenne felszabadulni, legalább egy pillanatra. Tudtam, hogy a falcolók egy része, pontosan azért vágják magukat, mert míg a testi fájdalomnak adják át magukat, addig nem érzik a lelki fájdalmukat. Persze, tudom vannak olyanok is, akik azért teszik, hogy büntessék magukat valamiért, de én erre nem éreztem késztetést. Szóval újra nekiveselkedtem, arra gondolva, olyan lesz csak, mintha elvágnám az ujjamat, és igyekeztem a saját magánéleti problémámra gondolni. Majd vettem egy jó nagy levegőt és azzal a lendülettel karcoltam, egészen pontosan vágtam magamat…. Most sem sikerült. Csak sokadik nekifutásra ment, de csak egy minimális helyen, nagyjából egy centiméter hosszúságban. Mélyebben, mint szántam, így azonnal vérezni is kezdtem.

Nem bátorság kell hozzá

Rájöttem, nem bátorság kell ehhez az egészhez, hanem egy olyan mély elkeseredettség, és önbecsapás, ami elhiteti a falcolóval, hogy a fájdalom, amit megél, az jár neki, vagy szüksége van rá, mert elfeledteti vele mindazt, ami a lelkében zűrzavart, hiányt, elkeseredést, csalódást, dühöt vagy megannyi más számára negatívan megélt érzelmet okoz, de én nem éreztem felszabadulást, egy röpke pillanatig sem.

Elmondhatom, szerintem, nem bátor az, aki falcol, csak elképesztően eltökélt. Talán nem is gondolkodik. Bizonyára olyan is van, aki egyfajta transzba esik. Állítólag idővel a vágással boldogsághormon szabadul fel. És míg fáj a test, addig olyan, mintha felszabadulna az agy. Na az enyém nemhogy nem szabadult fel, azonnal mélyebb kattogásba lendült: – Hogy bírja ezt egy tizenhárom éves kislány nap, nap után újra és újra megtenni?

Ahhoz, hogy a bennünket felkereső olvasónak a kislánya megtegye nem kellett számára se több, se kevesebb annál, amit nagyon-nagyon sok elvált szülő gyereke átél. Ugyan a kislány nem egymással folyton vitázó, veszekedő, mint az esetek többségében az inkább előfordul, hanem egymástól egyre jobban elhidegülő szülőket láthatott, sőt gyakorlatilag ebben nőtt fel, abban, hogy nem látott a szülők között szeretetet. A kislányt vizsgáló szakértő szerint, inkább a felismerés okozhatta a lelki fájdalmat, hogy ráébredt a szülei semmit nem éreznek egymást iránt. Közömbösséget tapasztalhatott, mert sosem bántották a szülők egymást, de nem is szerették. A házasságból válás lett, az apa elköltözött. Menet közben az édesanyánál egészségügyi problémák léptek fel, amit már egy tizenéves gyerek felfog, természetes, hogy a félelem is úrrá lett rajta, hogy az anyukáját is elvesztheti. Is, hiszen a válással, a költözéssel a kislány úgy érzi, az apukáját már elvesztette.

Az, hogyan jutott eszébe a kislánynak, hogy bántsa önmagát, hogy így vezesse le a felgyülemlett fájdalmakat, nem derült még ki, mindenesetre az nagyon ijesztő gondolat, hogy egy gyerek ehhez folyamodik. Magam is elvált szülők gyereke vagyok, és sajnos a fiam is elvált szülők gyereke lett, így különösen bánt a tudat, hogy vannak gyerekek, akik a szülei miatt, a történtek miatt, mert nem egy kerek családban élnek, bánatukban bántják önmagukat. Hogy előfordulhat ilyen, amivel szintén számolnia kell egy szülőnek.

Tehetetlenség

Mert a szülő tehetetlen. A Szoknya és Nadrág Magazint felkereső anyuka, úgy érzi, hordhatja a gyermeket ilyen-olyan szakemberhez, egyéni és csoportos szinten is, a mindennapi mókuskerék mellett leggyakrabban az aktuális problémákkal küzdenek csak meg, a gyökerekig el sem jutnak, vagy ha igen, az gyakran csak inkább egy-egy indoknak tűnik a sok közül. Márpedig az indokok változnak. Amiért tegnap még nem nyúlt volna semmilyen éles eszközhöz a lánya, úgy ma már igen, de akár fordítva is megesik ez. Ráadásul a falcolás mellett náluk már az égetés is megjelent, az önsanyargatásnak náluk az sem vetett végett, hogy túlestek már szembesítésen is, és azon is, hogy a lány mintáját a testvére is követheti.

A szakemberek szerint, az optimális megoldás mindig az lenne, ha a terápiákon mindkét szülő megjelenne, sőt, ha a terápia úgy kívánja olykor az egész család a szűk környezetből, azaz az összes gyerek, a falcoló gyermek mellett a testvérek is. Amennyiben már elvált szülők gyerekeiről van szó, és már mozaikcsaládról beszélünk, az újonnan érkezők is fontosak lehetnek a terápia szempontjából. Ahogy a nagyszülők és nagynénik és nagybácsik is, amennyiben napi szinten vesznek részt az érintett gyermek életében. De hogyan vehető rá egy elköltözött apuka, nem beszélve annak az új partnere egy ilyen terápiára, nehéz kérdés, ugye?

Az édesanya szerint nem jó, hogy túl sok a titok, az elhallgatás és a szépítés a téma körül, hogy az érintett szülők úgy tesznek, mintha semmi nem történne, hogy nem segítik egymást, hanem tagadnak, vagy ami mégrosszabb támadnak, pedig szerinte, összefogással, többet lehetne elérni. A nagy a tagadás és a titkolózás az anyuka véleménye szerint, az orvosok között sem ritka, úgy tűnik számára, az orvosok nem tudják mit kezdjenek a falcolókkal. Ahogy az ügyeletes orvos az anyuka előtt megkérdezte a kislánytól, amikor újra állandósult és elviselhetetlen fájdalommal, migrénnel felvették őt a neurológiára, azt az anyuka sosem felejti el. – Ha kiküldöm anyádat, elmondod miért csinálod?! – kérdezte az orvos megvető hangon a gyerektől. Erre csak az anya válaszolt csendesen: – Tudom, azért vagyunk itt.

A falcolásról jó tudni, hogy vannak tünetek amire a szülő igenis felfigyelhet. Ha a gyermek takargatja magát, nem akar levetkőzni, átöltőzni a szülő előtt újra és újra, gyakran letargiás, rosszkedvű, sírós, fejfájásra, migrénre, szédülésre, hányingerre panaszkodik. Egyértelmű, félreérthetetlen és látható jele a karcolás, vágási sérülések és hegek. Karon, hason, combon, csípőn, mellkason és háton a leggyakrabban.

Kép: Pixabay

Szerző: Polgár Ágnes