Egyedül a világ körül, egyetlenegy hátizsákkal 2. rész

A térdig érő hóban konokul indult el a páréves Eszter a világ végére, de bízott benne, hogy az apukája elkapja. Végül tényleg elindult, csak éppen felnőtt fejjel utazta körbe a Földet egyetlen egy hátizsákkal. Négy hónap alatt tizenegyszer repült, kilenc országban járt. Noll Eszterrel való beszélgetésünket két részben közöljük.

Eszter egyedülálló kétgyermekes anyuka, tizenkét éve vált el, szakmáját tekintve felszámoló. Ebből a pár egyszerű tényből egyenesen következtethető, sok felelősséget visz önállóan az életében. Talán ezért is döntött úgy – kívülről nézve, akár meggondolatlanul – ő bizony elutazik a világ végére. Szerintem, a legtöbb anyuka érez olykor úgy, hogy messzire elfutna, függetlenül attól, hogy párkapcsolatban él vagy sem.

A beszélgetés első része ITT érhető el.

– Milyen hozzánk merőben más kommunikációval találkoztál?

– Ázsiában tanultam egy nagyon tipikus mozdulatot a hála kifejezésére. Az Indonézek imatartásba összeteszik a kezüket a szívük előtt, és enyhe fejbólintás és mosoly kíséretében mondják ki a szót: köszönöm. A nyomaték kedvéért a szemlesütés is jellemző. Van, hogy ki se mondják a szót, a mozdulat elég. Sokat használtam ezt a kifejezésmódot, amit végül Japánban kellett átformálnom, ott ugyanis az emberek a kezüket a combjukra helyezik, majdnem a térdükre, és úgy hajlanak meg, egyenes háttal. Nem csak valaminek a megköszönésekor, hanem beszélgetés közben is sokszor hajlonganak, a szemüket se csukják le feltétlenül, de elmaradhatatlanul elveszik a tekintetet a másikról, és lefelé pillantanak.

– Milyen egyéb érdekességekkel találkoztál a bejárt országokban?

Japánban viccesek az egyes prefektúrák közötti különbségek: Míg Oszakában a mozgólépcső jobb oldalára kell állni, hogy a sietők elmehessenek, addig Kiotóban a bal oldalra. Vagy míg Oszakában kis golyókra formálják a nemzeti édességüket, a mochit, addig Kiotóban ez háromszög alakú és lapos, mint egy összehajtott palacsinta.

Hawaiin a kakasok vadon élnek. Akár a természetben jártam, akár valami szupermarket parkolójában, kakast mindenhol láttam szabadon, csak úgy szaladgálni. Természetesen vannak tyúkok is, sok kiscsibével, sétálgatnak, kapirgálnak. Furcsa élmény a parton arra eszmélni, hogy a fövenyből kotkodácsolás hallatszik, és kiscsirkék jönnek a leeső morzsákat lesni.

Kanadában akkora a tolerancia minden élőlény felé, hogy éjszaka még a nagyvárosokban is alig van közvilágítás, hogy a madarak bioritmusát meg ne zavarják. Van a toleranciának szerintem eltúlzott oldala is: a drogosoknak olyan helyeket nyitnak, ahol kedvükre belőhetik magukat, és ehhez még minden szükséges higiéniai felszerelést is biztosítanak.

Dél-Koreában 22 metróvonal és több, mint 700 állomás van. Mindenhol nagyon tiszta és igényes, ingyenes nyilvános WC-ék vannak, a mosdókban hosszú falon sminktükrök, amik előtt a nők szépítkeznek, a fárasztó, akár egyórás metrózás után, mert fent, rózsával vagy anélkül várják őket a férfiak. A beszámozott feljárók egyben találkozó pontok is. A közlekedéshez elengedhetetlen a metró appjának a letöltése, egyébként kiismerhetetlen a föld alatti élet. A metró aluljárókban valódi városok vannak, mintha egy bevásárlóközpontban lennénk. Ruhaboltokkal, bárokkal, éttermekkel, kozmetikával. Így viszont szellősebb a föld felett az élet.

Dél-Korea

Rasszizmus nélkül: vallásszemlélet

– Sri Lankáról a terrortámadás alatt a Híradóba jelentkeztél be, mi történt akkor?

– Akkor már telefonálni sem lehetett, videóra vettem az üzenetemet és e-mailen küldtem el. Már három hete voltam ott, és még nem akartam volna továbbmenni, nagyon jól éreztem magam. Az első napi robbantások híre bár lesújtó volt, de még viszonylag jó maradt a hangulat. Viszont a másnapi és harmadnapi robbanások komoly félelmet keltettek az emberekben, hiszen nem lehetett tudni, hol lesz a folytatás. Tudtuk, hogy több bomba is van, ami még nem robbant fel. Itt nem arról volt szó, hogy történt egy támadás, és hála az égnek megúsztuk, hanem beláthatatlannak tűnt a folytatás, nem tudtuk hol robbanhat legközelebb. Amiatt is volt aggodalom, hogy így hogyan merjünk tovább utazni, mert a repülőtér ilyenkor veszélyes terület. Négy ponton világítottak át mindenkit a reptérre tartó úton. Lezárták az arra vezető utakat, kiszállítottak a gépkocsiból és átnézték a csomagokat. Nagyon komoly ellenőrzések voltak.

– Más ijedelem is ért? 

– Igen, a repülőn. Öt félmeztelenre vetkőzött fiatalember terrorizálta a személyzetet és az utasokat. Az egyikük fel-alá rohangálva, az egyik kezében Buddha szobrával, a másikban Jézus fényképével kiabálta: Life is nothing! You fight for nothing! [Az élet semmi! A semmiért harcoltok! – a szerk. megj.] Nagyon ijesztő volt átélni. Én úgy gondolom, az élet a legnagyobb érték. Ők talán úgy gondolhatják, hogy azok mellett a magasabb rendű dolgok mellett, amikben ők hisznek, az élet semmi értékkel nem bír.

Fülledt meleg van, Eszter itt teával kínál és bekapcsolja a ventilátort, nyugodtabb vizekre evezünk.

Eltérő gasztronómia

– Dubai és Sri Lanka után mi fogott meg Bangkokban?

– Thaiföld fővárosa Bangkok, amit egyszer mindenkinek látnia kell. Bangkok minden érzékszervre támad. A bárokból zene szól, fényes feliratok invitálnak masszázsra, az utcákon boldog és részeg szerelmespárok. A levegő illata megdöbbentően zsúfolt: keleti fűszerek, virágillat, piruló húsok a grillrácson, friss édes gyümölcshús, ananászillat, néhol füstölő, és egy csipetnyi rothadó hús szaga. Igazi pezsgés, nyüzsgés, ízorgia, ami az utcákon van.

Eszter itt szó szerint felszólít nevetve: – De Bangkokba nagyon éhesen kell menni!
Szinte éhesek is leszünk azonnal mindketten. Eszter az emlékektől, én attól, ahogyan mesélt az ízekről. Elmeséli még azt is, hogy a Sri Lankai ijedtség után egy jó szállodában lakott: – Ilyen is kell néha. Keresztben feküdtem a franciaágyon, és a minibárból ittam a pezsgőt. Végre kimoshattam a ruháimat. Fel kellett töltődnöm!

– Balin is finomak az ételek?

– Balira nem szabad a gasztronómia miatt menni, vízízű minden – mosolyog Eszter – viszont gyönyörű a környezet. Minden reggel bambuszlevélből fonott tálkában virágokat tesznek ki az ajtók elé és a szentélyekre, amiből szinte minden háznál van. A virágokon egy kis süti vagy csoki áll, melléjük füstölőt szúrnak, és imádkozva szentelt vizet locsolnak. Ezeket a díszeket az útkereszteződésekbe is kiteszik, persze délre már átmegy rajtuk egy-két motor, de másnap újra ott egy friss virágdísz.
Érdekesség, hogy nagyon szeretnek sárkányt eregetni. Különleges látvány, hogy tele van az ég felengedett és ott felejtett mozdulatlan objektumokkal, de olyan magasan, hogy sokáig nem értettem, mik lehetnek azok, mert már az alakjukat se lehet kivenni. Egy hónapot voltam ott. Nagyon sokat írtam is.

– Milyen a koreai konyha?

– Dél-Koreában minden éttermi asztal közepén grill van, és mindent grilleznek, még a savanyúságot, a kimchit is. Eszméletlen finomakat főznek, és nagyon egészségesen, rengeteg friss zöldség felhasználásával. Ami itthon illetlenség (szürcsölni), az náluk elvárt: Ha nem szívod-szürcsölőd az ételt, akkor azt hiszik, hogy nem ízlik.

– Japánban is az utcán ettél?

– Mindenhol kipróbáltam az éttermeket is, és az utcai ételeket is. De Japán nem a street food országa, náluk nagyon illetlen dolog utcán vagy tömegközlekedési eszközön enni, ezt sokszor táblák is tiltják. Ha elvihető ételt veszel, haza kell vinned, vagy ha tényleg nagyon éhes valaki, akkor egy padra ülve elfogyaszthatja, de azt is inkább csak elbújva, minél diszkrétebben. Az erősségük a desszertjeikben rejlik, nem lehet ellenállni, olyan gyönyörű látványt nyújtanak. Nagyon adnak az ételek szépségére, minél kifinomultabb, díszesebb kinézetére.  Egyszerűen úgy voltam velük, hogy most az egyszer vagyok itt, mindent meg kell kóstolnom!

Dél-Korea gasztronómia kínálat

Spiritualitás és vallás a keleti utazás része

– Hosszú nadrágban és hosszú ujjú ingben voltam, mert nem akartam egyedül utazó nőként kihívóan öltözködni. Kedvemre bárhol bármennyi időt tölthettem, hiszen senkihez nem kellett igazodnom. Figyelhettem. A Buddha Foga templomban volt egy szerzetes, aki sokakhoz odament pár szóra, de a legtöbb turista sietett tovább. Viszont velem hosszan beszélgetett, hiszen látta, hogy ráérek. Meg is mutatott egy zárt, titkos teraszt, aminek nem állhattam ki a szélére, nehogy meglássanak mások. Valóban gyönyörű volt a kilátás onnan. Azt mondta, ha maradok, láthatom majd Buddha fogát, amit csak öt évente vesznek elő. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy pont akkor voltam ott. Hiszem, hogy az se volt véletlen, hogy pont fehérben, a buddhisták ünnepi színében voltam aznap. A földön ülve vártuk a szertartás kezdetét, a velem együtt várakozók meg voltak győződve arról, én is buddhista vagyok, mert az öltözékem véletlenül annyira illett az ünnephez. Sok jó emberrel együtt várakoztunk, csendben nézegettünk, mosolyogtunk egymásra, nagyon emelkedett hangulat volt jelen. A szertartás is gyönyörű volt, rengeteg virággal, körmenettel és közben a szerzetesek énekeltek és doboltak hozzá. Hazafelé úgy éreztem, egy méterrel a föld felett lebegek. Megnövekedett bennem a boldogság.

Balin is volt hasonló élményem, de az a hindu valláshoz kapcsolódóan. Összebarátkoztam egy helyi lánnyal, aki felvetette, szombaton csináljunk valamit a szabadnapján. Egy barátja is velünk tartott, egy vad kinézetű, teletetovált fiú. Akinek szintén nem volt kérdés, hogy mi lesz a szombati közös program: csakis a templomba mehetünk! A neves hindu szentély ahová ellátogattunk, olyan volt, mintha egy Indiana Jones filmbe csöppentem volna. Hatalmas medencébe, vízkőpökőn át érkezik a kristálytiszta forrásvíz. A jéghideg vízben kellett sorba állni, hogy egyenként minden vízköpőnél szertartásosan megmosakodhassunk.  Az egyik vízköpő előtt, alig észrevehetően jelezték a barátaim, ahhoz a vízhez ne érjek hozzá. Később kérdeztem őket, miért nem szabadott ott is megfürdeni, azt mondták, a szanszkrit felirat szerint az a forrás a holt lelkeké. Sok turista nem tudja ezt, és megfürdik ott is. Ezután a templom hátsó részébe mentünk, oda, ahol egy tábla jelezte, csak imádkozóknak szabad belépni. Tapintatosan félre is álltam, de a barátaim belém karoltak és bevittek magukkal. Itt is egy gyönyörű szertartáson vehettem részt, ahol a barátaim szertartásosan megmutattak minden mozdulatot arról, mit hogyan kell csinálni, én meg utánoztam őket: hogyan kell a virágszirmokat a tenyerem között szétmorzsolni, majd imatartásban a homlokomhoz emelni, a füstölő illatát magam felé legyezni, és lehunyt szemmel beleszagolni… Az ottani pap egy kis ezüsttálkából vízzel meglocsolta a fejünket, rizsszemeket ragasztott a fülem mögé, a homlokomra, a kulcscsontom közé. Onnan is, mint aki repül, úgy mentem haza. Éreztem az energiát, a tisztaságot magamon, magam körül.

Bali. A vízköpők.

– Megérintettek a keleti vallások?

– Szerintem, teljesen mindegy milyen vallásról beszélünk, buddhizmus, hinduizmus, vagy más, az a tiéd, amiben megtalálod a magad boldogságát. Tapasztalatom szerint a legkönnyebben a saját utunkat ott találjuk meg, amit a családunkból hozunk, mert az már a genetikánkban is benne van. Hiába vannak a legjobb tapasztalataim más vallásokról, sok mindent át is ültetek, például átérzek jó pár hindu tant, és néhány buddhista tanítást is a magaménak érzek, de a beszélgetések során nem Síva, Buddha vagy más figura kerül elő, hanem az a szakállas jóságos öregember, akinek gyerekkoromban tanították Istent.

Megszerettem Buddha ezen tanítását:

„Ha a folyóhoz érsz, és találsz egy csónakot, kelj át vele, de semmiképp ne hurcold magaddal keresztül a sivatagon, csak mert a folyónál olyan jó szolgálatot tett neked!”

Szerintem, ez nagyon sok mindenre igaz, valami vagy valaki jó szolgálatot tesz nekünk, de mi akkor is visszük magunkkal tovább, amikor már iszonyú teher. Igyekszem letenni azokat a terheket, amiket már nem kell cipelnem.

Egy másik, kínai bölcsesség is belém épült, erős támaszként használom:

„Igaz, az ember nem felel felbukkanó vágyaiért, gondolataiért. Olyanok ezek, mint egy átsuhanó madárraj a ház felett. De ha a madarak fészket is vernek az eresz alatt, ott élnek, szaporodnak, azért már az ember is felel. Mert beleegyezett.”

Ha valami negatív gondolat merül fel bennem, például mást kritizálnék, arra gondolok, hogy teret sem szabad engednem ezeknek a gondolatoknak. Nem vagyok hibás érte, ha felmerült, de ha nem hessegetem el a rossz gondolatot, az már baj.

Szeretem ezt a hindu mondást is:

„Abban nincs semmi csodálatos, ha valaki másnál kiválóbbak vagyunk. Igazi csoda a korábbi önmagunkhoz képesti kiválóságában mutatkozik meg.”

Van egy Srí-Lankai barátom, aki buddhistából tért át kereszténnyé. Amikor megkérdeztem, miért, a megbocsájtással magyarázta. „A buddhista vallás semennyire sem megengedő, ott, ha vétkezel, elvesztél.” – mondta. Neki arra volt szüksége, amit a kereszténység tud adni.

Malajziában nagyon komolyan veszik a muzulmán vallást, a metrókon külön csak nőknek fenntartott kocsik vannak. A muzulmánok szigorúan tartják az asszonyokat, ugyanakkor nagyon vigyáznak is rájuk. A hostelben, ahol laktam, minden hajnal öt órakor az egész szobát felverő ébresztő szólt, ami az imára szólított. A helynek saját imaszőnyege is volt, hogy a vendégeknek ne kelljen magukkal cipelni a sajátjukat.

– Szoktál imádkozni?

– Igen, az esti rutin része. Általában meghálálom, ami aznap jó volt, és ha pont nincs mit, akkor is van mit meghálálni az egész életemet tekintve.

Malajzia

Összegzés

– Elárulod mi fért be egyetlenegy hátizsákba?

– Olyan hátizsákkal utaztam, ami kézipoggyásznak is feladható. Egyszer fizettem csak túlsúlyt. Igaz, a becsekkolásokkor igyekeztem beszélgetni a földi utaskísérővel, hogy ne méricskélje a hátizsákomat nagyon. Egy sportcipőt, és egy gumiszandált vittem magammal, de egy jó ideig csak cipeltem ezeket, mert úgy két hónapig mezítláb vagy papucsban voltam. Egy farmer, amit sose hordtam és egy lenge nadrág, ing, egy-két póló, egy heti adag fehérnemű, fürdőruha, egy meleg pulóver, de az csak azért, mert itthon induláskor hideg volt, azt is végig cipeltem. Máskor nem vinném. Mindent meg lehet venni útközben. Viszont volt több kendőm, az nagyon hasznos, az védett a hideg ellen takaróként a repülőn, a vállamra teríthettem, ha el akartam fedni, a fürdőruha fölé tekerve ruhának is jó, és még táskaként is használtam. Gyógyszerek voltak még nálam, mindenre, de az is felesleges. Ahogy mondtam a vitaminok elegek voltak, ha nagy a gond, amúgy is orvoshoz kell menni. Dél-Koreában kellett vásárolnom ruhát, mert ott mindenki nagyon szépen öltözködik, én meg csinos holmikat nem vittem, éreztem, hogy kicsit kinéznek. A koreaiaknak nagyon magas az igényszintjük, nem illik szakadtan öltözködni. Hátizsákosként kicsit kellemetlenül éreztem magam, addigra a ruháim nagy része megkopott, a napfény és a sós levegő mellett az állandó használattól is, itt-ott már javítani kellett őket. Ezért vásároltam blúzt, szoknyát és bizsut, hogy jobban illeszkedjek a koreaiak megjelenéséhez.

– Eszter itt int, hogy lenne még valami, ami fontos: – A műanyagról muszáj szólnom! Élj úgy, hogy ökológiailag minél kisebb nyomot hagyj, de az emberek szívében minél nagyobbat!

– A fotók, amiket láthatunk, hogy a tengerpart tele van szeméttel, igazak. Ahogy az is igaz, hogy nem igazak. A kevésbé fejlett országokban vannak olyan partszakaszok, ahol iszonyú sok a felgyülemlett hulladék. Ami mellett a helyiek zavartalanul fürdenek, buliznak. De ugyanakkor ez nem feltétlen az óceán hordja ki magával, sokszor láttam a helyieket szemetelni. Miután már az elmaradottabb részeken is elérhetővé vált a kész étel, a chips, a kóla és miegyéb, na meg az ívóvíz hiány miatt mindenki PET palackos ásványvizet fogyaszt, töméntelen a hulladék mennyisége, amit viszont még nem tudnak kezelni. Mert míg Európában a készételek elterjedésével egyidőben fejlődött a hulladékgazdálkodás, arra ott még nincs megoldás. Japánban külön haragudtam azért, hogy minden többszörösen is műanyagba van csomagolva, mégpedig egyenként: a kekszek, a csokoládék, az evőeszközök, még az étteremben is a nedves törlőkendő, indokolatlanul, hiszen kezet lehet mosni a mosdóban, elég lenne a papírszalvéta is. Na meg vásárláskor, ha nem kértem szatyrot, akkor visszakérdeztek, miért nem kérem, hiszen ingyen van!? Nem értették, mintha sose találkoztak volna újrahasznosítható bevásárlószatyros vásárlókkal.

– Hogy érzed mit nyertél ezzel az úttal?

– Sok mindent kaptam, csak teljesen másként, mint ahogy vártam. Nem én dolgoztam, hanem az idő és a történések dolgoztak bennem, és fejtették ki a hatásukat. Semmivel se lettem okosabb vagy bölcsebb, viszont ugyanaz a tudás, sok-sok közhely az életről, amit azelőtt is tudtam, most valahogy „megérkezett”, jobban beágyazódott. Hogy az emberek mindenütt ugyanolyanok, ugyanúgy szeretnek és gyűlölnek, ugyanúgy a családjuk az első, és ugyanúgy fiatalon még a hatalom és a pénz van a törekvéseik középpontjában, a korral viszont elengedik ezeket, és másféle boldogságot keresnek. Ezeket mindenki tudja, de erősebb, ha meg is tapasztaljuk. Az is egy közhely, hogy vigyázzunk a természetre, de fontosabbá válik, ha látjuk is, milyen rombolásra képesek az átgondolatlan emberi cselekedetek. Továbbá megértettem azt is, hogy le kell raknom néhány terhet, számomra nehéz gondolatot, vagy mások fájó viselkedését. Mégpedig úgy, hogy eldöntöm, nem gondolok rá többet. Nem rágódom, nem keresek megoldást, elfordulok a problémától, mert mással szeretném tölteni az időm. Az is elcsépelt, hogy éljünk a jelenben, ezzel se mondok semmi újat. A különbség csak annyi, hogy már meg is tudom csinálni.

– Utólag nézve is szükség volt erre az útra, újra elindulnál?

– Persze, bármikor. Pont ez változott nagyot bennem: régebben azt hittem, egy ilyen úthoz rengeteg pénz kell, de ma már tudom, hogy ez nem igaz. Azt is gondoltam, kell egy társ, mert egyedül nem olyan jó, de ez sem igaz. Ma már minden nagyon könnyen elérhető, az internet segítségével nagyon olcsón lehet repülőjegyeket találni (Ázsián belül 12-14 ezer forintos jegyekkel utaztam az országok között), és szállást, munkát vagy ingyenes vendéglátót is könnyű szerrel találhatunk, csupán tettrekészségre van szükség, és a sablonos gondolkodás feladására.

Ha valaki menni akar, menjen! Ne gondolja túl, ne keressen kifogásokat, csak induljon el! Ne féljen, ne azt keresse, miért nem megy, hanem hogy hogyan indulhat neki. Nekem se volt időm, de szakítottam rá magamnak, el kellett engedni a munkámat és ezzel a bevételi forrásomat is, megtettem. Pénzem se volt, de összedobozoltam minden cuccunkat és kiadtam a lakásunkat. Társam se volt, még útitervem se, de elindultam. Tartoztam ezzel magamnak. Aki szenvedéllyel érzi utaznia kell, az engedje meg magának a lehetőséget, legyen elég bátor elindulni.
Azt hiszem, ez minden másra is igaz az életben. Ha van bennünk egy hang, ami azt súgja, hogy ezt vagy azt „mindig is nagyon szerettem volna”, annak a hangnak meg kell adni, amit kér, mert magunknak tartozunk vele.
Meséltem már? Kétszer is volt június 19-ém, mivel körbe repültem a földet. Egyszer még Japánban, ahol eltöltöttem a 19-ét, és este 11-kor elindultam, az éjszakát a repülőn töltöttük, és másnap, amikor landolt a gép Hawaiin, akkor ott még mindig csak 19-e délelőtt volt. Visszafele mentem az időben (mosolyodik el itt Eszter). A plusz egy napot, amit nyertem, a tengerparton töltöttem, hálát adva az életemért.

Kép: Noll Eszter

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!