Egy, két, hár… induljon az év végi filmmaraton! (1.rész)

A két ünnep közötti időszak sokaknak pihenéssel telik. Ilyenkor van idő mindenre, amelyre talán a zsúfolt hétköznapokon nem. Például maratoni filmnézésre. Ebben szeretnénk segíteni ezzel a válogatással.

Ha filmekről van szó, jöhet bármi: vígjáték, romantikus, dráma, mesefilm, vagy keményebb témák is akár. Mindenkinek vannak kedvencei, amelyeket újra és újra elővesz, de egy adott helyzet, állapot is befolyással lehet arra, hogy éppen milyen mozgóképet indítunk el.

Egy vígjáték akár még a mélyről is kihúzhat, ha drámát nézünk, együtt érezhetünk a szereplőkkel, és olyan megoldási javaslatokat kaphatunk, olyan végkimenetelt láthatunk, amely a saját életünkben is segíthet. Szerencsére van választék bőven.

Rendszeres mozilátogatóként sokszor alig várok egy-egy bemutató alapján ígéretesnek tűnő alkotást, de nem szempont az újdonság: ajánlás alapján régebbi filmek is szóba jöhetnek. Íme egy szubjektív ajánló tőlünk az év végére. A lista spoilert nyomokban sem tartalmaz.

Nevessünk, abból baj nem lehet

Idétlen időkig (1993)

Idétlen időkig (1993)

Ez a film akár indulhatna „A leginkább félre fordított magyar cím kategóriában” is. Ugyan az időnek köze van a cselekményhez, és az idétlenség is passzolhat olyan megközelítésben, hogy éppen egy furcsa időutazás adja a történet magját, az amerikai mormotát szépen kihagyták belőle. Ennyit a címről, a filmet nem ezért szeretjük. És azért mormotát is látunk néhány pillanatra, hiszen a főszereplő Phil (Bill Murray), a mogorva, mindenkire haragvó időjós éppen a Mormota-napra megy tudósítani, és itt történik meg vele az az elképzelhetetlen, hogy újra éli ugyanazt a napot. Újra és újra. Jó sokszor. Egy cinikus embernek ez kész gyötrelem. Mit lehet ilyen helyzetben tenni?

Phil eleinte természetesen mérgelődik, dühöng, egyre rosszabb lesz minden: számtalanszor belelép ugyanabba a pocsolyába, találkozik egy ismerősével, akit a háta közepére kívánna, és a felébredő mormotáról szóló riportját is újra és újra a kamerába kell mondania. Aztán egyre jobban idomul a körülményekhez. Pozitív változás akkor történik, amikor az ismétlődő napokat jelen lévő producer, Rita (Andie MacDowell) meghódítására szenteli. Szórakoztató film, amely csak érintőlegesen szól az időutazásról, inkább egy az egész életünkre kiható, belső fejlődést mutat be. Mindezt zseniálisan, humorosan.

Süti, nem süti (2000)

Süti, nem süti (2000)

Ha csak annyit mondok, hogy ez egy Woody Allen film, biztosan sokan fogják a fejüket: a mester stílusa sokaknak sok. Az ő figyelmükbe ajánlom a Süti, nem süti című filmet, amelyben a Woody egy kisstílű bűnözőt alakít – természetesen az ügyetlenebbik fajtából –, aki miután kiszabadul a börtönből, nem tud elszakadni hivatásától, a rablástól. Ezúttal azonban megúszná a börtönt, ezért álcára van szüksége. Felesége, Frenchy csak a húsgombóchoz és a sütikhez ért, így amikor Ray (őt alakítja Woody) talál egy kiadó üzletet egy bank mellett, jön az ötlet, hogy amíg ő a társaival alagutat ás a bankig, Frenchy álca gyanánt sütit árul.

Arra azonban nem számítanak, hogy az üzlet beindul, és a sütödébe újságírók sereglenek. Még Frenchy csacska unokahúgát is felveszik, akinek persze eljár a szája. Mégis: nem buknak le, sőt, most tiszta kézzel gazdagodnak meg. De Ray nem bír magával, és ebből lesz a baj. Vagy mégsem? Az anti Woody Allen-fanok is higgyék el, ez a film kellemes kikapcsolódást ígér.

Bazi nagy francia lagzik (2014)

Bazi nagy francia lagzik (2014)

Multikulturális vígjáték a javából. Claude (Christian Clavier) és Marie (Chantal Lauby) négy lányt neveltek fel, akik közül hárman már kirepültek a fészekből, és megházasodtak. A férjek közül az egyik zsidó, a másik muszlim, a harmadik kínai. A lányok házasságát a szülők látszólagos beletörődéssel fogadják. Marad a negyedik lány, akiben bíznak, és akitől remélik, hogy katolikus férjet választ magának. Amit várnak, az teljesül, bár az új férjjelölt afrikai. Így indul a film, és adja meg a sztori alapját, amely több a bevándorlókon való élcelődésen. Mert hogy ez a vígjáték erre épít: a vicc tárgya maga a helyzet, hogyan csatlakozhatnak a családhoz az eltérő kulturális háttérrel rendelkező férjek. Meglepően jól. A poénkodás nem lépi át azt a bizonyos határt, amelytől kínos, vagy sértő lenne. A film megmarad a vígjáték szintjén, sőt, nagyon jó és szerethető, komikus helyzeteket láthatunk. Ugyanakkor van mondani valója is: lépjünk túl a saját korlátjainkon, és elfogadással forduljunk a másik felé.

A szomszéd nője mindig zöldebb (1993)

A szomszéd nője mindig zöldebb (1993)

A zsémbes nyugdíjas szomszédokat nem kell bemutatni senkinek. John (Jack Lemmon) és Max (Walter Matthau) ősidők óta ismerik egymást. Gyerekkorukban barátok voltak, de mára ott tréfálják meg egymást, ahol tudják. Amikor a szemközti házba új lakó költözik, az további éket ver közéjük, hiszen mindketten szemet vetnek a csinos özvegyasszonyra. Egymás heccelése nem ér véget, de a barátság ebben az esetben is felül emelkedik mindenen. Ez a film bizonyára senkinek nem lesz újdonság, de éppen ezért ajánlom. A helyzetkomikumra építő jelenetek közben még csak gondolkodnunk sem kell, egyszerűen csak kikapcsolni. A nyugdíjas főszereplőknél is idősebb nagyapa (Burgess Meredith) üdítő jelenléte pedig csak a hab a tortán.

Néha kell egy kis romantika

Szív hídjai (1995)

Szív hídjai (1995)

Van olyan szerelem, amely örökké tart. És még azután is. A Szív hídjai főszereplői Francesca (Meryl Streep) és Robert (Clint Eastwood) véletlenül találkoznak. A nő férje és gyermekei egy mezőgazdasági vásárra utaztak, míg ő otthon maradt, Robert pedig fényképészként egy hidat keresett, így tévedt Francescaék farmjára. Ebből a találkozásból mindent elsöprő szerelem lesz, amely csupán négy napig tarthatott. Akár megcsúszhatott volna a történet azon a tényen, hogy az asszony a férje távollétét kihasználva bonyolódik szerelmi kapcsolatba. De szerencsére nem ez történt. A gyötrődő szerelmesek eleinte félszegen, és nagyon finoman közelítenek egymáshoz. Hiába a megcsalás ténye, itt Francescával érez együtt a néző, aki életében lemondott a hirtelen jött boldogságról, de halálában már örökké együtt akar lenni a Férfivel. Nem csöpögős, nagyon valódi film a vágyról, szenvedélyről. Kihagyhatatlan.

Időről időre (2013)

Időről időre (2013)

Időutazós szerelmes film az Igazából szerelem, a Sztárom a párom, a Négy esküvő és egy temetés és a Bridget Jones-filmek író-rendezőjétől. Tim (Domhnall Gleeson) a huszonegyedik születésnapján tudja meg az apjától (Bill Nighy), hogy a család férfi tagjai képesek az időutazásra. A szerelemben szerencsétlen Tim csajozásra használja a képességeit, persze nem a „bárkivel, bárhol, bármit” stílusban: miután találkozott a lánnyal (Rachel McAdams) a saját eszköztárával igyekszik meghódítani. Mindezt mi bolondosan vicces jelenetekben követhetjük. Az élet persze az időutazók esetében sem áll meg. Apropó időutazás: ez csak egy kellék, nem kell – és nem is lehet – véresen komolyan venni, és szerencsére a filmben sem magyarázzák ezt túl. A romantikus alaphelyzeten túl a film rávilágít arra, hogy az együtt töltött időt értékelni kell, és a múltat nem változtathatjuk meg.

Éjfélkor Párizsban (2011)

Éjfélkor Párizsban (2011)

Újabb Woody Allen film a listában, amely ezúttal kitekint a rendező kedvenc helyszínéről, New Yorkból: ez a film Párizsban játszódik. Hol máshol, mint a szerelem fővárosában. Bár ez a választás is lehetne közhelyes, mégsem az. Gil (Owen Wilson) és Inez (Rachel McAdams) bár szerelmespárt alakítanak, családi ügy miatt utaznak el a francia fővárosba. Az azonban hamar kiderül, hogy nem valók egymáshoz. Míg Inez az ismert nevezetességekre, a luxusra vágyik, addig az alkotói válságban lévő, forgatókönyvíró Gil elvágyódik. Valahova. Az aranykorba. Egy éjjeli séta alkalmával nyílik erre lehetősége, amikor egy fiáker felveszi, és elviszi magával a vágyott időbe – ni csak, egy újabb időutazás. Itt aztán találkozhat a példaképeivel, és lassan ráeszmélhet arra, hogy semmi sem az, aminek látszik. Mindezek ellenére az Éjfélkor Párizsban rendíthetetlenül romantikus, hiszen Gil is megtalálja azt, amit keresett. Bekuckózós délutánokra, estékre tökéletes választás.

Across the Universe – Csak a szerelem kell (2007)

Across the Universe – Csak a szerelem kell (2007)

A zenés filmek mindig népszerűek. A recept általában egyszerű: szerelem, esetleg egy kis dráma, és zene. Sok zene. Kell ennél több? Sokszor a zene a történetmesélés eszköze is, de minden esetben illik az adott helyzethez, szituációhoz. Vagyis hozzá ad valamit. Az Across the Universe is erre a sémára épül. Jude (Jim Sturgess) fiatal dokkmunkás a hatvanas években. Elsősorban azért utazik Angliából Amerikába, hogy az apjával megismerkedhessen. Mindez a hatvanas években történik, a szabad szerelem időszakában, így érthető, hogy nem sokat várat a szerelem. Jude egy új barátja révén ismerkedik meg Lucyval (Evan Rachel Wood), akivel hiába a boldogság és beteljesülés, a Vietnami háború elleni harc mégis elválasztja őket egymástól. Természetesen kulcs a zene, amely jelen esetben Beatles. Tökéletesen összefonódik a látni-, és mondanivalóval, legyen az a háborúból való hazatérés, egy koncert, vagy a szerelemkeresés.

Szerző: Karóczkai-Müllner Helga

Kép: www.port.hu