Egresszósz a húshoz: a nagymama receptje szerint

Ahhoz, hogy a sült húsokhoz jól passzoljon a gyümölcsökből készült szósz, ahhoz nem szabad édes, inkább csak fanyar, savanyú gyümölcsöt választani, amit aztán kedvünk szerint cukrozhatunk. Ha savanyú pártiak vagyunk akkor keveset, ha viszont édesszájúak akkor szemérmetlenül sokat is szórhatunk bele. A nagymamám nem sajnálta a czukorport.

Gyermekkoromban a nyarakat mindig az anyai nagymamám hétvégi telkén töltöttem egy kis településen: Nyáregyházán. Már a helység neve is adott volt arra, hogy az év legmelegebb időszakára kiköltözzön az egész család a fővárosból. Legalábbis a nagyszülők és mi a gyerekek, unokatestvérek. A szülők csak hétvégére jöttek utánunk, hiszen ők dolgoztak hétközben.

Pestiek vidéken

Ott Nyáregyházán mi voltunk a Pestiek. Közel a Városligethez, tágas nagypolgári lakásban laktunk, de több generáció együtt. Így, mindig mindannyian alig vártuk, hogy Nyáregyházán, az erdőbe benyúló óriási telek valamelyik zugába, kicsit elvonulhassunk magányunkban tenni-venni. Volt is mindenkinek feladata. Mi gyerekek szedtük le minden reggel és este a kártevőket a zöldségekről, a szüleim kapálták ki szombat-vasárnap a gyomot, a nagypapám az asztalos műhelyében mindig valamit javított-szerelt szerszámot, nyílászárót, bútort. A nagymamám meg a virágait gondozta a hatalmas előkertben. Rengeteg volt.

A locsolást felosztották a felnőttek egymást közt. A nagymama a virágokért, a nagypapa a veteményesért felelet. A slagban összegyűlt meleg víz pedig mindig miénk, a gyerekeké volt: sorban álltunk, hogy kapjunk a nyakunkba a spriccből.

Gyümölcs minden mennyiségben

Három részre volt osztva a hosszú téglalap alakú telek. Az előkertben virágok és gyümölcsfák álltak, majd maga a családi ház, verandáján a rózsaszín leanderrel (azóta ez a kedvenc virágom) és a mi gyerekbútorainkkal, játékainkkal. Köztük voltak olyan kincsek, mint a játékbolt, azaz egy pult, aminek egy nagy narancssárga műanyagból készült kövér eladó nénije volt. Vagy bácsija. Nem lehetett megállapítani a nemét, de irdatlan nagy hasa volt és csúnya, szinte riasztó, mi mégis szerettünk vele játszani. Talán azért is, mert az a játék még a szüleinkké volt, ők gyerekkorukban narancsbabának hívták. Mindent, és bármit lehetett nálunk vásárolni ezerhuszonszáz és negyvenezerszázöt Forintért.

Az étkezéseket mindig a meggyfa és a diófa között, lebetonozott placcra felállított, hatszögletű kerti pagoda alatt, a nyolcszemélyes körasztalnál költöttük el. Kivéve a napközbeni csemegézgetéseket, akkor egyenesen a fára mászva, vagy a bokor mellé guggolva faltuk magunkba a gyümölcsöt. A meggyet, a cseresznyét, a sárgabarackot, a szamócát, a málnát, a ribizlit és az egrest, amit a szomszédban élő barátnőim piszkének hívtak. Nem vesztünk össze a néven, inkább vígan szedtünk egy-egy marokkal mindegyikből, majd eladtuk és megvettük egymástól azt a verandán a boltban. A kövér eladón keresztül.

Nyári gasztronómia

A hét fénypontja számomra mindig az volt, amikor hétvégére az anyukám és a testvérei is megérkeztek a nyaralóba. A péntek esti vacsora általában hideg étel volt, a kertből szedett zöldségekkel: paprika, paradicsom, újhagyma, retek és uborka kerültek az asztalra a felvágottak, szalámik és sajtok mellé. Hétvégénkként mindig sokkal gazdagabb ebédet tálalt a nagymamám, többféléből lehetett válogatni. A kedvencem a gyümölcsszósz volt sült hússal és krumplival. Egresből, ribizliből, meggyből vagy almából.

Egresszósz a nagymamám receptje alapján

30 dkg egres vagy piszke, de szólíthatjuk köszméte vagy pöszméte néven is

10-15 dkg cukor

pár csepp citromlé és egy darabka citromhéj

1 nagy csipet só

3 ek. tejföl

1 ek. rétesliszt vagy rizsliszt

(vaníliaőrlemény)

Az egresszemet a nagymamám, velünk gyerekekkel tisztíttatott meg, mert a kicsi ujjaknak könnyebb volt lecsipegetni a szárakat a bogyókról. A konyhakész gyümölcsöt aztán annyi vízzel tette fel főni a sparheltre, ami éppen ellepte a gyümölcsöt. Megcukrozta, de nem nagyon, mert túl édesen csak mi ketten szerettük.

Ha volt a háznál, akkor rakott hozzá citromhéjat és citromlevet, de ha nem volt, akkor az sem hiányzott. A nagymama vaníliát sosem tett hozzá, az egresszósz pikánsabb fűszerezéshez én szoktam rá már felnőttként.

A tűzhely szélén, ahol kevésbé volt forró a sparhelt, ott főzte puhulásig a piszkét. Amikor már repedni kezdtek a szemek, a nagypapa vett át a feladatot –botmixer híján – hogy krumplinyomóval gondosan összetörje a szemeket. Addig meg közben a nagymama, elkeverte a tejfölben a habaráshoz a lisztet. Amikor a nagypapa végzett a gyümölcs összetörésével, a nagymama visszatette a sparheltre a lábost, hogy ütemesen kevergetve behabarja a megfőtt gyümölcslevest szósznak.

A kész egresszósz a hűtőben, vagy ha ott már nem volt hely, a jéghideg pincében hűlt le. Sosem szedtük külön tálkákba, mindenki a saját tányérjára kanalazta a sült hús és a krumpli közé, hogy az egresszósz jól össze tudjon keverni a sült hús szaftjával.

És mi ketten a nagyival jó alaposan még utána is cukroztuk a magunk egresszószát. Mert, minél több benne a cukor, annál melegebb árnyalatú a színe a szósznak, és persze annál édesebb a savanyú gyümölcs mellé.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: A szerzőé