Deszkaképen az egész család úgy, ahogy egyidőben talán sosem voltak

Gulyás Boglárka művész alkotásai pont olyanok, mint ő maga: autentikus. Fessen deszkára, faragjon miniatűr cipőt, vegyen a kezébe textilt vagy rajzoljon, minden nagyon valóságos tőle.

Gulyás Boglárkával, egy számunkra teljesen hétköznapi helyen, a budaörsi Ikea áruház kávézójában feketézünk. Évek óta ismerjük egymást, de mindig csak futólag volt időnk szót váltani egy-egy Istentisztelet után. Ahogyan ő figyelemmel kíséri az én írásaimat, úgy én az ő alkotásait. Amit szerintem, minél többeknek kellene megmutatni, hiszen a grafikáit, festményeit nézni egy valódi felüdülés.

De hogyan lesz valakiből művész?

Akik nem képesek egy virágot sem lerajzolni felismerhetően, de szeretnek szép grafikákat, festményeket nézegetni, azokban gyakran kérdésként merül fel, hogy a rajzolást lehet-e tanulni, vagy örökölni kell hozzá a tehetséget?

– Nem szoktam ezen gondolkodni hogyan jött, csak tudom, hogy erre születtem. Nálunk a családban nem sok művész akad. A nagymamám kiugróan tehetséges volt, de nem volt lehetősége kibontakozni, viszont óvónőként, minden rábízott „gyerekéről” rajzolt egy portrét. Tulajdonképpen azóta, hogy az eszemet tudom, óvodás korom óta rajzolok, faragok. Krétából dobó kockát, kis cipőket, nagyon szerettem krétából faragni. Egészen pontosan az érzést, hogy a plasztika mennyire formál engem is azzal, ahogy én formálom az anyagot.  12-13 éves korom óta varrok is. Mindig csinálnom kellett, kell valamit – kezdi csillogó szemmel.

A miniatűr világ mindig nagyon közel állt hozzá a papíron is: – Nem is nagyon tudok nagyban dolgozni, pedig ki kellene próbálni, mert azt mondják, hogy az jobban előre visz. Csak nagyon hosszú munka lenne, mire egyben a színek úgy néznének ki, ahogyan én szeretném látni.

A Kisképző Képző-, és Iparművészeti Szakgimnáziumba járt először, ahol a meglévő tehetséghez hozzátanulta a technikát is, majd elvégezte a főiskolát a Szegedi Tudományegyetemen Rajz-Művelődésszervező szakon.

Évekkel később, már háromgyermekes anyaként diplomázott le levelező tagozaton a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Hétvégénkként járt be tanulni, otthon tükörből rajzolta önmagát gyakorlásként, illetve lejárt a Ferenczy István Vizuális Műhelybe.

Rusztikus kincsek a képek hordozói

– De miért éppen deszka? – teszem fel a kérdést.

– Hivatást éreztem arra, hogy a budaörsi emberek életét megörökítsem deszkaképen. Úgy éreztem, erre a legjobb hordozó egy olyan anyag, ami azokból a házakból kerül ki, amikben éltek az emberek. Budaörsön nagyon sok olyan ház van, amit hagynak elporladni, szétesni. Én ezeket keresem meg. Bemászom, felszedem, összeszedem azokat a deszkákat, amikre festhetek – avat be a titkába.

Boglárka saját megfogalmazása szerint, nagyon válogatós, olyan fát keres, ami egykor rusztikus eleme lehetett a háznak. Szereti a malterosan maradtat is: – Nem teljesen csiszolom vissza, hanem hagyok egy felületjátékot a festékből alapnak.

Amikor megtalálja a deszkaképeknek valót, még nem tudja mi lesz a sorsa, van, hogy hónapokig is áll a sufniban. Ajándékba is kap anyagot, például nagyon régi szekrényekből valót, aminek a felülete sima, de patinás. −Keveset kell csiszolni, azokban az a jó – mondja. Ezek a rusztikus kincsek nagyon fontosak Boglárka számára.

Deszkaképen az egész nagycsalád

Boglárka az embereken kívül, főleg azokat az épületeket és tárgyakat szereti megfigyelni és megörökíteni, amik elárulhatnak valamit a régmúlt időkről, amiket már nem ismerünk. Ezért is vállalja szívesen, amikor családi portrét kérnek tőle festeni. – A fára készült portré sokkal melegebb, sokkal élőbb, lendületesebb sokszor, mint a sima vászonra festett olajkép,  főleg, hogyha ajándékba adják ez is szempont. Sokan ezért szeretik deszkaképen viszontlátni a családjukat – meséli.

A deszkaképen a megrendelő sokszor együtt szeretné ábrázoltatni önmagát, akár már az elköltözött felmenőkkel, nagyszülőkkel, dédszülőkkel együtt: – Ehhez kapok régi és új fotókat, ezekről kell összepasszoltatnom méretben és arányban a családot. Akár olyan családtagokat is, akik sosem lehettek egyidőben együtt.

Például az egyik ilyen deszkaképen a régi, már nem álló családi ház elé a négy unokát kellett megfestenie. Megkapta hozzá a képet a régi házról, és külön az unokákról is.

Grafika a facebookon

Boglárka úton útfélen figyeli az embereket, szeret buszon utazni, nézni az arcokat, tekinteteket, mozdulatokat. Miközben mi beszélgetünk, azalatt is megragadja egy mögöttem ülő férfi tartása, ahogyan falatozik.

El is kezdett egy grafikai sorozatot azokról a pillanatokról, amelyek megfogják őt, a rajzokat folyamatosan megosztja a saját Facebook odalán. A szóban forgó férfit is megrajzolja a beszélgetésünket követően. Az Összpontosítás címet kapja. Ahhoz, hogy később otthon megrajzolja, nem túl feltűnően készített egy lesi fotót is a férfiről.

– Tudom, hogy ezt nem illik. Van, hogy a tömegben fotózok, mert egy tekintetet, egy mozdulatsort nem tudnék később csak emlékezetből lerajzolni, de ha előttem van a fotó, akkor gondolkodás nélkül lerajzolom. Akkor tényleg nem gondolkodom, hanem csak rajzolok – árulja el.

Csendben dolgozik addig, amíg kitalálja, felrajzolja azt, amit viszont szeretne látni, amíg gondolkodást igénylő feladatot végez, de aztán már elkezd árnyékolni, keretezni, kivágni, satírozni, amihez már jól jön a zene. Kedveli a régi franciás sanzonokat, a klasszikus orgonaműveket, Händel Messiását, Widor híres Toccata orgonatételét, Schubert játékait. Avagy szívesen hallgatja Mike Sámul baptista lelkész prédikációit. Gyorsan, de aprólékosan rajzol, számára a kettő nem zárja ki egymást.

Az arcon túl

Sokan a szemmel kezdik el a portrét, Boglárkának viszont egyben kell látnia és éreznie a formát. − Ha a szem nem közvetíti elsőre azt, amit láttam benne, akkor nem is biztos, hogy tovább csinálom, hanem újat kezdek. Főleg míg ilyen kis grafikákról van szó. Egy deszkánál viszont, ha egész az elején van, akkor nem bánt, letakarom, visszaszedem, átfestem, kicsiszolom, mintsem újat kezdjek. Akkor nem adom fel. De ha téged rajzolnálak, a szemednél kezdeném, nagyon beszédes – árulja el nekem.

Boglárka szereti a szélsőséges emberi érzéseket akkor megragadni, amikor annak valami pozitívuma van, valami blikkfangja. Például a kitörő örömöt. Gyerekeket nagyon szeret ábrázolni, de nem önmagában, hanem egy felnőttel vagy a társaival úgy, hogy történik vele vagy valami körülötte.

Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Gulyás Boglárka