Börtön: Ilyen a rács külső oldalán állni

Azt, aki a dutyiban ül, odabent úgy hívják: elítélt. Amikor egy elítélt látogatót fogad, az a beszélő. Ami, egyáltalán nem olyan forgatókönyvvel játszódik, mint a filmekben. Elárulom, a börtön annak (nagyobb) büntetés, aki kint hazavárja azt, aki odabent van. És amikor az elítélt hazajön, akkor még segítenie is jó őt visszatérni a társadalomba. Nem ünnepelni. Csak integrálni.

Fogház, börtön, fegyház

A szigor fokozatai a váddal egyenesen arányosan. A látogatónak jószerivel egyre megy melyikbe – fogház, börtön, fegyház – megy beszélőre, mert a műfaj önmagában nem kellemes. Sem a teljes falon át telefonon történő, sem a fél flexi feletti, érinthető távolságban való beszélgetés, sem az elválasztó panel nélküli, de árgus szemekkel leső, kezükön a stukkeren nyugvó börtönőr jelenlétében történő sem. Mert a rabot látogató csak egy családtag, egy jó barát, egy munkatárs – jószerivel – nem tehet semmiről.

De ennek így kell lennie. Mert bent nem kizárólag ártatlanok ülnek. Egy gazdasági bűncselekmény, vagy egy át nem gondolt rossz cselekedet sem számít ekkor. Azokról nem beszélve akik bántottak másokat. Azoknak ott bent kell bűnhődniük. Nincs mese.

Ám hiába tudja ezt az agy, annak, aki bemegy a börtönbe raboskodó szerettét látogatni, mindez egy irdatlan nagy fájdalom. Akárhányadszorra is megy be a börtönbe. Még ha már megtanulta a beszélő menetét is, esetleg már felismeri az ott dolgozókat, még ha azok viszonylag udvariasak is vele, a látogatás akkor is egy rémálom!

Fémcsikorgás, csattanva nyíló zárak

Legkisebb hibát nem tűrő katonás utasítások, rend, fegyelem, szabály, fémdetektorok, kipakolt zsebek, átvizsgált ruházat, szúró tekintetek, többszöri zsilipek és üres szobák, gyors mozdulatok. A látogatót leveri a víz.

Bemenni egy börtönbe látogatóba csak úgy, nem lehet. Hiába láttuk, hogy a Barátok köztben Zsolthoz csak úgy beugrott például az aktuális barátnője, Zsófi, mert eszébe jutott valamit elmondani. Na, persze!

Egy barátnőnek, egy barátnak szinte alig vannak jogai egy ilyen helyzetben, egy feleségnek, férjnek inkább. Többszörös körök lefutása az, míg egy elítélt felveheti a kapcsolatot a kintiekkel. Limitált arányban. Először le adja azok pontos adatait – jaj annak, aki nem tudja kívülről a számára oly hiányzó családtag személyes adatait pontosan – kitölt rá egy kapcsolatfelvételi kérelmet, amit bizony az intézmény vezetője, erre kijelölt felelőse, és/vagy a rab nevelőtisztje vagy elfogad, vagy sem. Ezt követően, ha az elítéltnek van pénze, a börtön vezette folyószámláján, akkor vásárol magának borítékot és bélyeget hetente egyszer, vagy amikor van bolt. Igen, kicsi ABC a börtönben is van. És kiküldi a kapcsolattartásra kérő levelet, hogy fogadja el a másik, hogy odabentről szeretne kapcsolatot tartani vele. Postán kell visszaküldeni, ha beleegyezünk. És jó, ha rögtön mellékelünk egy felbélyegezett válaszborítékot is.

És igen, van olyan, hogy egy feleség, egy férj, egy gyermek, egy édesanya, egy édesapa, egy testvér, egy jó barát nem kap engedélyt. Ezért vagy azért. Akár heteken-hónapokon át. Mert például még nincs ítélet és tisztázatlanak a körülmények.

Ha ez az engedélykérő levél megvan, azaz mindenki aláírta, rab, a kinti hozzátartozó és a fogva tartó intézet is, na akkor lehet levelezni, vagy telefonálni vagy látogatni. És bizony a válaszra is várni kell, és igen minden ki-, és bemenő levél gondos kezekbe kerül. És csak kifelé van telefonálás, befelé nincs, az kérem, nem egy szálloda! És igen, a falnak is füle van, ahogy mondani szokás.

Kapcsolattartás

Az első telefonálás igazából csak sírás a vonal mindkét végéről. És az utána lévők is gyakran. Bár nincs idő rá, a lényeget kell megbeszélni. Ki, hogy van, mikor lesz látogató és ha lehet beküldeni csomagot, mi lehet abban és mi nem. Minél hosszabb az ítéleti idő, attól még ezek a telefonok nem válnak könnyebbé. Kintről nézve semmiképp.

Bentről nézve sem. De aki kint van, az csak elszenvedője ennek az egésznek.

Hogyan tudja egy érző szív magának megmagyarázni azt, hogy szeresse vagy ne szeresse azt a másikat, szégyellje, ne szégyellje, ítélje, ne ítélje, haragudjon, ne haragudjon arra, aki neki oly’ kedves, hiszen az neki valakije, aki odabent van. Legyen ő bent egy gondatlan baklövés, egy megtervezett rossz húzás vagy akármi más miatt.

Úgy telefonál be kintről, úgy ír be levelet, úgy küld be csomagot és úgy megy be látogatóba, hogy minden porcikája tiltakozik ellene, hogy azt megtegye. De, hogy ne tenné meg?

Időre ott kell lenni, a börtön nem vár, nem számít kánikulában olvadozó aszfalt, leszakadt felső vezeték, eltorlaszolt út, szakadó hóvihar, lezárt útszakasz, fákat csavargató szél, ott kell lenni időre. Legyen a távolság pár utca, egy városnyi messzeség, vagy az ország széltében való átkelése. Zsebeket kiürít, aprót és papír zsebkendőt magánál tart, mindent szekrénybe zár, kis kulcsot gondosan őriz és végig megy az összes ellenőrzési ponton. Közben fojtogató izgalom, türelmetlenség, szabályt kínosan betartó feszélyezettség, öröm, bánat, hányinger, izzadás, félelem, düh, értetlenség, szeretet. Mindez egyszerre. Az apróit meg elnyeli az automata és még egy csokit vagy kólát sem tud venni neki. Nemhogy hamburgert bevinni a mekiből. És a zsebkendő sosem elég.

Nézni azt az embert abban a szörnyű randa ruhában, elcsigázott tekintetét keresve, kezén bilinccsel vagy már nem, lábán bilinccsel vagy már nem, levették, csak a tárgyaláson volt rajta. A kiskorú látogató, ha olyan az elítélt büntetésfokozata, a jó magatartása és az intézmény dolgozóinak jóindulata, akkor a gyerek az elítélt ölébe is ülhet. 

Börtönben ül

A kiskorú, aki végképp semmit nem ért az egészből. Anya, apa, nagymama, nagypapa, testvér mit keres ott bent? Hogy lehet jó az ő családtagja, ha közben börtönben ül? Hogy szeresse, ha az rosszat tett? És miért nem gondolt rá, hogy a tette majd mindehhez vezet? Hogy ő nem láthatja őt, akár hosszú éveken át sem. Felnőhet mire a rokona szabadul.

Igen ez az, amit a látogató mindvégig érez, hogyan tehette mindezt vele az, akit most a börtön falain belül látogatnia kell? Hogy tehette meg vele, amit tett, és hogyan ne szeressem mindezek ellenére?

Csomagot csak havonta vagy negyedévente van lehetőség küldeni a börtönbe, pontosan meghatározott szabályok szerint, tartalmat, súlyt és csomagolást illetően. Ha szeretné a kint lévő, hogy a benti „viszonylag” jobb ellátással bírjon odabent, bizony arról a kintinek „kell” gondoskodnia. Megvásárolni és feladni a csomagba valót, beutalni pénzt az elítélt számlájára, hogy az tudjon hazatelefonálni, levelet küldeni vagy oda bent elérhető szükséges holmit megvásárolni. Például a szükséges WC papírt. Elutazni a beszélőkre. Több tízezer forintos tétel. Havonta.

Annak, aki kint van, annak igazi büntetés, hogy a szerette börtönben van! Jár is pszichológushoz, hogy megtanulja kiadni magából a fájdalmat, gyerek és felnőtt egyaránt. A módszerek között lehet akár rendőrös, üldözős, jó-rossz sztori is, amikkel kijátszhatja magából a kognitív disszonanciát a hozzátartozó.

Annak, akinek valakije a börtönben van, nagyon nehéz megtanulnia, hogy nem felelős azért amit a szerette tett, és nem kell, hogy szégyenkezzen, akkor sem, ha úgy érzi, tapasztalja, összesúgnak a háta mögött, elfordulnak tőle, vagy kirekesztik.

Kintiek, bentiek

A viszkis című film ma jelent meg a mozikban, Antal Nimród rendezésében, a Színművészeti Egyetem másodéves hallgatója, Szalay Bence főszereplésében.

Vannak rajongói és ellenvetői a filmnek, hiszen miért sztároljunk valakit, aki sitten ült?! Valóban, sztárolni nem kell!

De szabadulás után segíteni, a kinti életbe visszaolvadnia azt már inkább. Ami viszont csak úgy működik, ha nem szörnyülködünk és nem ítélkezünk. És ezt azért kell nekünk jóembereknek megtennünk, mert ha kirekesztjük és nem hagyjuk felállni azt, aki megbotlott, akkor az nagyobb eséllyel nem is tud majd igazán felállni és akár újra visszaesik. És annak, aki volt már bent egyszer is egy beszélőn egy szeretténél, az ilyet soha nem kíván!

A film, még ha szimpátiát is kelt a viszkis személye felé, ennél jóval tovább kell, hogy mutasson. Visszafelé a miértekre, hogy abból mások tanuljanak. És előre azoknak, akik szabadulnak: nem szabad megbotlani többet, mert azoknak fáj jobban, akik kint, a börtönön túl várnak ránk.

Kép: Thinkstock

Szerző: Polgár Ágnes