Bontsuk le a magunk köré épített falakat!

A szerelem olykor fájdalmat okozhat. Ilyenkor védekezni kezdünk, hogy távol tartsuk a szívünket egy újabb zúzódástól. Falak, amelyeket felhúzunk félelmünkben, egyben gátolnak, hogy újra szeretve legyünk.

A falak amelyeket felhúzunk a szívünk és lelkünk köré, úgy gondoljuk, arra szolgálnak, hogy megvédjenek bennünket a további fájdalmaktól. Ezért módszeresen, egyenként pakolgatjuk a téglákat egymásra,  jó sok habarccsal megkenve az illesztéseknél, hogy jól tapadjanak, hiszen a teljes biztonságra törekszünk. Ám e-közben arra nem is gondolunk, hogy a fal nem csak a fájdalomtól véd meg bennünket, hanem kizárnak másokat is, így egyben ellehetetlenít attól, hogy boldogok legyünk. A fal egyben másféle fájdalmat is okoz: a magány érzését.

Miközben vágynánk a szeretetre, a szerelemre, a valakihez tartozás érzésére. Mindent elsöprően, vagy éppen a csendes, magától érthetődő szerelemre. Olykor ezek az érzelmek össze is keveredhetnek bennünk, és már magunk sem tudjuk mire vágyunk igazán. A korábban ért fájdalmak, kudarcok, átélt veszteségek olyan óvintézkedésre kötelezhetnek bennünket, ami tovább kuszálhatja bennünk az érzelmi szálakat.

A fal, ami kizárja a lehetőségeket is

A falakat olykor annyira magasra építjük, ami mögül már mi sem tudunk kitekinteni. A saját körünkön belül dédelgetjük a sérelmeinket, bánatunkat, amikből nem engedünk. Abban a hitben élve, hogy a csigaházunk megvéd bennünket, mert ha nem találkozunk a külvilággal, akkor nem is érhet bennünket újabb csalódás. Kliséket gyártunk, egyfajta szabályokat, törvényszerűségeket arra, hogyan nem kívánunk cselekedni a jövőben, milyen nem lehetne egy másik partner, mire kell feltétlenül ügyelnünk. Kizárunk ezer és egy dolgot.

Ha idővel mégis kinyitunk egy ajtót, egy kis rést, és beengedünk valakit a saját körünkbe, akkor sem úgy, hogy teljesen kitárnánk az ajtót. Elővesszük a szabályainkat, és végignézzük, hogy vajon azoknak maradék nélkül megfelel az, akitől a szerelmet a szívünk mélyén remélnénk. Nem az érzéseinknek adunk szabad utat, hanem az eszünknek. Ha nem illik adott személyre az előre kiszabott klisé, akkor nyúlcipőt veszünk és visszamenekülünk a csigaházunkba.

Főleg akkor, ha még csak apró nüanszokon akár, de visszaköszönt az eltemetni kívánt múlt. Mindezt lehet észre sem vesszük, úgy gondoljuk, hogy nyitottak vagyunk a világra, velünk semmi baj nincs. Pedig van. Falakat emeltünk, ami elzárt bennünket a saját boldogságtól.

Újra és újra

Amikor már a saját börtönünkben fulladni kezdünk a bezártságtól, akkor – jó esetben – feltesszük a kérdést magunknak, miért történik velünk újra és újra meg ugyanaz? Miért mindig ugyanott rekednek meg az új kapcsolataink? Mi a baj velünk? Miért mindig ugyanolyan típusú embert választunk?

Ez az a pont, amikor már érdemes lenne segítséget hívnunk, hogy ne önmagunknak válaszoljunk, sokszor tévesen. Mert, könnyen előfordulhat, hogy nem (csak) a másikkal van a „baj”, hanem velünk is. Meglehet, nem is mindig ugyanolyan típusú emberekkel találkozunk, nem ugyanabba a hibába esünk újra és újra bele, hanem a félelmeink, a magasra húzott falak eltakarják előlünk a megfelelő kilátást. Mi magunk látjuk rosszul a másikat. Mi magunk vetítjük ki a félelmeinket a másikra. Meg kell értenünk, hogy azt tartjuk a legvalószínűbbnek, amitől a legjobban félünk.

A magas falak mögé zárt rossz beidegződések akadályoznak meg abban, hogy egyszerűen, tisztán és bátran tudjunk elindulni egy teljesen más, járatlan úton, egy új partner markába kulcsolva a kezünket.

Járt utat a járatlanért

Ahhoz, hogy ne az állóvízben evickéljünk, bizony úsznunk kellene. Akár az árral szemben is. Félretenni a rossz beidegződéseinket, és nem szabályokat felállítani egy kedves ismeretlennel szemben. Hagyni, hogy a kíváncsiság, az érdeklődés, a megismerés vágya hajtson előre bennünket akkor, amikor az a valaki, kedvesebb lehetne a szívünknek, mint más.

Le kell mondanunk a kevésbé fontos elvárásainkról, meg kell értenünk, hogy az emberek nem egyfélék és nem konstansak. Mindannyian lehetünk többfélék, és mindenki körül változhatnak a dolgok, a körülményeik és benne önmaguk is. És az, hogy bennünket mi vesz körül, milyen ingerek érnek, az attól válik valósággá számunkra, ahogyan mi leképezzük őket. Mást lát igazságnak az egyikünk, mást a másikunk, és mást a harmadikunk.

Minden leképezésünk függ attól, hogy miket éltünk át, milyen tapasztalataink vannak korábbról. Meg kell értenünk, miután sokféleképpen látjuk a világot, akár ugyanazt az adott helyzetet is, ugyanazt az ingert máshogy láthatjuk, máshogy értelmezhetjük, és más és másfajta érzelmeket is élhetünk meg belőle. Ami nem biztos, hogy rosszabb, mint a miénk. Nem biztos, hogy veszélyes ránknézve. Nem biztos, hogy nem jót jelentenek.

Mindezt együtt kell megbeszélnünk, nem magunkba elfojtani, visszavonulva a magasra emelt falak mögött, amik lehet, hogy megvédenek egy csalódástól, de egyben újra elzárnak a boldogság lehetőségétől is.

Ledönteni a falakat

A félreértéseket, nem tetszéseinket meg kell beszélnünk, ha nem tesszük, akkor a másikra bízzuk, hogy mit tud kezdeni a helyzettel, mi több, magunknak sem adunk esélyt arra, hogy a kételkedéseinkre választ kapjunk, helyette elkönyveljük a másikat valahogy, és a kapcsolatunkat is valamilyennek. Ilyenkor nem történik más, minthogy a félelmeink visszacsalnak a magasra épített falak közé. Törvényszerűséginket ráhúzzuk a másik félre, beigazoltnak véljük, hogy „előre megmondtuk”, a „vészjelzéseink jól működtek”. Visszatérünk a magányba.

De tehetnénk másként is. Lehet nem teljesen van úgy, ahogy gondoljuk, hogy soha semmi nem sikerül. Megpróbálhatunk más módon tekinteni a másik félre, adott helyzetre, hogy a mi gondolataink, mi nézőpontunk valóban igaz-e a másik emberre, adott szituációra? Át kell gondolnunk, hogy mire vágyunk igazán, és mi az amit azzal ellentétesen teszünk esetleg?

Miért ne tennénk, ha valakivel alapjában véve jól érezzük magunkat, aki mellett úgy érezzük önmagunk vagyunk szerethetőnek érezhetjük magunkat? Ha így van, akkor nem kell mást tennünk, mint arra összpontosítani, hogy mindezt a jó érzésünket igyekezzük kifejezni, és meglátni a másikban, az előre gyártott kliséink helyett a jobbat, és szebbet, hogy így a másik is felengedhessen és jobban reagálhasson ránk. Ne kelljen a másiknak hegyet mászni azért, hogy elérjen bennünket. Erősítsük meg magunkban a jó érzéseket, hogy ledöntsük a falakat körülöttünk, és felhúzzuk magunkat érzelmileg, lelkileg. Hogy ne ítéljünk egy újabb kapcsolatot bukásra. Bármilyen nehéz a kevés jóból építeni, figyeljünk azokra, építsünk inkább azokból pozitív törvényszerűségeket. Legyünk bátrak, így kezdjük visszaszedni a téglákat.

Kép: Pixabay