Boldogság flamingók kíséretében

Évek óta vágytam olyan konyhára, aminek az ablakában trópusi zöld van. De nem volt férfi a háznál, aki meglephetett volna vele, így vásároltam magamnak egy orchideát évekkel ezelőtt valahányadik születésnapomra. Mielőtt elutaztam volna másfél hétre, bevettem a cserepest az ablakból, mert a nap kopottra szívta ki a levelét.

Mire hazaértem az utazásból az orchideám levelei megint szép zöldek, kellően húsosak, élettel teltek lettek. Pedig mindössze csak egy méterrel került beljebb a konyhában, egy alacsony, térelválasztó fal tetejére, a mozsár és a kristály cukorkínáló közé. Ahol már nem éri közvetlenül a nap, de a nagy ablakoknak és a délkelet fekvésnek köszönhetően mégis fényárban úszhat az orchidea, és az egész amerikai konyha is.

– Még sosem voltam szállodában, de szerintem, ez a lakás olyan szép, amilyen egy hotelszoba lehet – dicsérte az otthonunkat a kisfiam kilencéves kis barátnője, amikor először járt nálunk. Pont ezzel az érzéssel léptem beljebb a lakásba, miután hazatértem a tíznap távollét, tíz óra vonatozás után: – Olyan szép itthon. De nem örültem maradéktalanul.

Reggel ötkor keltem, már a vonaton ültem, amikor a nap kukucskálni kezdett a dombok felett, és még a hold sem tűnt el az égboltról. A bajor rét felett megült a pára. Már 24 fok volt. Míg a szemem ellátott integettem. Majd beültem egy üres kocsiba. A következő állomásnál egy harminc körüli fiatalember ült le szembe velem. Szinte helyet sem foglalt, és már kitett az asztalra egy kék termoszt. Ahogy lecsavarta a tetejét, úgy ütötte meg az orromat a forró earl grey illata. Cukor és citrom nélkül ihatta. Nem éreztem ki az ízesítést az aromájából. A fiatalember óvatosan szürcsölte a teát és hosszan nézte a tájat az ablakon át. Nagyon megkívántam. A teát. Azóta is innám, csak a harmincfokos meleg nem késztet rá, hogy leforrázzam a filtert. Én olvastam. Egy pillanatra félretettem a könyvet, míg a mobilomon egy üzenetre válaszoltam. Láttam, hogy érdeklődve nézi a könyv borítóját. Nem tudom, hogy az orosz írónő mondott neki valamit vagy sem. Ekkor viszont elővette a laptopját és gyors kopogásba kezdett, majd hátradőlt és bámulta a képernyőjét. Én olvastam tovább.

Három állomással odébb egy magas, tagbaszakadt férfi ült be a kocsiba, ahogy elhelyezkedett, azonnal lehunyta a szemét. Ekkor nagyjából fél hét lehetett. Vele szembe egy nő foglalt helyet, ő egy könyvet vett mindjárt elő, mélyült el benne, jó mélyen, olykor hümmögött egyet-egyet felette. Én olvastam tovább.

A következő megállóban még ketten ültek be a kocsiba. A termoszos fiatalember és a szunnyadó férfi közé egy fiatal lány huppant le, kezében mobil, amiből fel sem nézett. Mellém, na meg a magamhoz húzott kézi utazó táskám és a hümmögő nő közé, egy magas vékony nő szorította be magát. Nem bírtam sehová sem elrakni a táskámat, hogy kényelmesebb legyen neki, előttem a bőröndöm foglalta a helyet, felállni sem bírtam tőle. De a nőt nem zavarta a szűk hely, ő is azonnal egy kötetet kapott elő és olvasott. Én is olvastam tovább. Egészen Münchenig.

Míg odaértünk, elfogyott a fiatalember teája. Pont elkaptam a csalódott fintorát, amikor már egy csepp sem folyt ki a kulacsából. Én szálltam ki utoljára a fülkéből. Automatikusan hátra néztem, nem hagytam-e valamit ott magam után.

A csatlakozásig volt egy órám. Ez alatt pénzt vettem ki az automatából, és ha már a következő vonatom pont a kedvenc kávézóm melletti vágányról indult – honnan máshonnan – nem hagyhattam ki egy kókuszszirupos tejeskávét. Laktózmentes változatban.

Negyedórával az indulás előtt betolatott a szerelvény a vágányra, jó előre kellett mennem, hogy megtaláljam a kocsit, ahová a helyjegyem szólt. Emberek sokasága tolongott, kezükben – többnyire – online vásárolt, de kinyomtatott jegyet lobogtatva. Én inkább a peron másik oldalán húztam a bőröndömet, mert ott lökdösődés nélkül tudtam előrébb jutni. Elhaladtam ikerbabakocsis család mellett, burkát viselő nő, pipát pöfögtető férfi, megszámlálhatatlan csomaggal küzdő indiai család és egy közismert bhakti-jógi, szerzetes mellett, aki hosszú narancssárga szárit viselt, még a csomagjai is hasonló árnyalatúak voltak.

Elhelyeztem a rózsaszín bőröndömet, majd megkerestem a helyemet. Ami egy menetirány felé néző ülésre szólt, egy szendvicset majszoló sötétbőrű férfi ült belül az ablaknál. Még el sem indult a vonat, amikor megjelent egy magas, vékony, farmervászon nadrágot és blúzt viselő osztrák nő. Szó nélkül nézett a mellettem ülő férfira, aki azonnal felállt, vele én is, hogy könnyebb legyen a két embernek a helycsere. A nő és én is elhelyezkedtünk. Mindketten elővettük a könyvünket. Érdeklődéssel néztük a másikét. Ő egy Yuval Noah Hararit, én még mindig Ljudmila Ulickaja-t olvastam. Bólintottunk egymás felé, hogy jó írók. Felváltva olvastunk, mobilon pötyögtünk, vizet ittunk és el-elszenderedtünk. Kellemes útitársak voltunk, nem zavartuk egymást. Egészen Bécsig, ahol a nő leszáll és a helyére egy másik vörös hajú útitárs ül le. Fiatal brit lány. Ahogy leül már nyitja is le a kis asztalkát maga előtt: citromos vizet és trópusi ízesítésű gumicukrot tesz ki. Vajszínű sortot és ugyanolyan színű denevérujjú pólót visel. Erős a parfümje.

Már legalább öt órája utaztunk, amikor felkerestem a mosdót. Már egy fiatal fiú várakozik. Jó idő telik el, amikor mozgást hallunk bentről, aki elfoglalja a mosdót lehúzta a WC-ét, majd hosszú-hosszú újabb csend után kihallatszik amint kézmosószappant és vizet adagol. Újabb hosszú csend után nyílik az ajtó. A Krisna szerzetes a térd középig érő száriját alulról felfogva lép ki, mi ketten a fiúval összemosolygunk, így már értjük, miért kellett olyan hosszan várakoznunk.

Később,  az angol lány mellettem,  szintén ellátogat a legkisebb helyiségbe, visszafelé riadtan halad el mellettem, nem találja hol ült,  ha nem szólok neki, tovább állt volna egy kocsival. Megkönnyebbülve néz rám. Összenevetünk.

Újabb kávéért indulok előre az étkező kocsiba, ahol egy cappuccinot kérek. Forinttal fizetnék, amire hirtelen megjelenik egy feltőnően düledező, ittas férfi és elkezd hadonászni, hogy kifizetné az italomat. Próbálom hárítani, de a karja már a derekamon van, próbálom lefejteni magamról a bal kezemmel. A kézfejemen megvillan az eljegyzési gyűrűm. Alig 72 órája viselem. Rémület lehet az arcomon, mert a fekete kiszolgáló férfi udvariasan (rá)szól a férfira, és a nő, aki éppen a pontos pénzváltásért nyomkodja a mobil banki terminált is nyomatékosan megkérdez engem, ugye nem együtt vagyunk? Ekkor a férfi leejt négy százeuróst és három ötveneuróst és nehézkesen utána hajol értük. Kihasználva a helyzetet, gyorsan fizetek, a visszajárót borravalónak otthagyva megköszönöm a kiszolgálást és a segítséget, és visszasietek a helyemhez.

Hogy megnyugtassam magamat, lehunyom a szemem és visszagondolok az Aperol Spritz koktélba rejtett fekete-fehér-gyűrűre, a lánykérésre beavatott személyzetre, a szálloda éttermére. Ami a német déli fennsíkon, egy egyedülálló domboldalon, közvetlenül az erdő szélén, egy kis, hangulatos út végén áll. A kilátásra Allgäutól Bregenzerwaldig és a svájci Alpok csúcsára. A negyedórás légi bemutatóra, az egymás után leírt többféle dugóhúzóra, mintha a vitorlázó repülőgép produkciói külön nekünk lett volna rendelve. A fehér szarvasra, amit már a hegyről lefelé sétálva láttunk.

Majd snitt. Gondolataimban még tegnap van, ülünk a Bayerischer Hof Hotel teraszán, a köralakú asztaloknál a székek – mediterrán stílus szerint – kifelé vannak fordítva. Kora reggel van, kávézunk, nézzük a Bodeni-tó kikötő bejáratát, amit az egyik oldalról egy oroszlán szobra, a másik oldalról az 1856-ban épült világítótorony, a Mangturm szegélyez.  A sétára gondoltam az oroszlán szoborhoz és a kikötőhöz, a színes sikátorok hangulatára. A Zeppelin léghajóra ami felettünk repült el, menetrendszerűen jár Németország és Svájc között. Órákig tartott mire képes voltam feloldódni, mert egyszerűen nem hittem el, hogy valóban ott vagyok.

Mindenhol flamingók vannak. Ruhákon, táskákon, a kirakatokban folyton visszaköszön: papírtányérokról, strandfelszerelésekről, füzetborítókról, még háztartási kellékekről is. Láttunk egy rózsaszín flamingós kis seprűt lapáttal. Kellene nekünk a közös otthonunkba. Hiába, most ez a divat. A trópusi motívum. Egy pillanatra kinyitom a szemem, felettem, a csomagtartón az angol lány bőröndje fekszik, azon is forró égövi virágok díszelegnek. Visszahunyom a szemem…

Itthon az orchideám emlékeztet a flamingókra. A trópusi madarak meg arra, hogy semmi nincs tálcán nyújtva az életben. Hogy igen, egy magyar nőnek, a lánykérés, egy svácji hegyekre néző szállodában, több mint álom. És valakinek ez, akár irigylésre adhat okot, sőt dühítő is lehet. Hogy elutazni a Bodeni-tóhoz, oda, ahol három ország Ausztria, Németország és Svájc találkozik az Alpok északi lábánál, és még a Zeppelin léghajó is a fejük felett repül el, az nem egy mindennapos dolog. Nagyon nem! Hogy sokan, nagyon sokan vannak, akik Magyarországon élnek, de nem látták még a Balatont. És azok sincsenek kevesen, akik soha nem láthatják az Alpokat élőben, legfeljebb képeslapról vagy valamilyen filmből, és külföldre utazniuk sem adatik meg túl sokszor vagy akár egyáltalán nem, az életben. Pontosan tudom, ami az egyikünknek elérhető, az a másiknak nem. És olykor szörnyen nehéz áldottnak érezni magunkat azért a kicsiért is, amink éppen van. Vagy éppen bizakodónak lenni a jövő felé, amikor éppen a jelen, maga a pokol. Tudom, mert élesen emlékszem még a kemoterápiámra vagy arra, amikor egyedül maradtam az akkor még baba gyerekemmel.

A flamingók, a maguk álomhoz hasonlító rózsaszín, narancssárga, fehér törékenységükkel, nekem mindezt jelentik: a boldogság törékenységét amire vigyázni kell rá, és megélni akkor, amikor csak lehet.

Kép: Unsplash, Szoknya&Nadrág