Beleereszkedve a szerelembe áldozatok nélkül

Az év végi elszámolás során szorító fájdalom lehet a szerelemtelenség. A vágy az után, aki nem lehet velünk, vagy aki nincs is. Vagy van, de nem úgy éljük meg vele az érzelmeket, ahogyan szeretnénk. A szerelem lehet kínzó és hamis, ha nem tudunk beleereszkedni a szerelembe, ha nem tudunk kiteljesedni abban. Mert szerepet játszunk, mert korlátok közé szorítjuk magunkat avagy, mert lemondunk a saját valónkról. Igazán boldogok csak álarc nélkül lehetünk. De hogyan lehet áldozatok nélkül szeretni?

A szerelmet ábrázolni oly sok féle módon láthatjuk regényekben, filmekben, festményeken és szobrokon, hallhatjuk ki az ember alkotta zenéből, avagy tűnhet fel a természetben, akár a szélsüvítés zajából is. Ha lehunyjuk a szemünket és elképzeljük azt, ahogyan magunk szeretnénk megélni a szerelmet, akkor egészen biztosan szépnek érzékeljük, szeretettel telinek és nem csúnyának, nem bántónak, még akkor sem, ha szerepel benne a szenvedély, a vágy, az izgalom, a kaland. Még ha erősnek is tűnnek az elképzelt szerelmi érzelmek, akkor sem okoznak azok fájdalmat egyik félnek sem. Mert senki nem akar szenvedve szeretve lenni, sem fájdalmat okozva szeretni. Helyette inkább olyan szerelemben élni, amiben önmaga lehet. Beleereszkedve lehet a szerelemben.

Rejtőzködés nélkül

A szerelemet, a szerelem érzését nagyon sokfélén élhetjük meg. Majd gondolhatjuk utólag másként a saját érzelmeinket, amikor vége szakad a kapcsolódásnak. Talán már nem is látjuk szerelemnek azt, amiben hittük, hogy éltünk.

A rejtőzködés öreg hibája a szerelemnek, amikor nem a valódi énünkkel járulunk a másik elé, hanem egy felvett álcával, amivel érdekesebbnek véljük tenni önmagunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. Valami olyannal, amivel úgy gondoljuk, a másiknak arra van szüksége, abba tudna beleszeretni, vagy amiben magunknak tűnünk tetszetősebbnek annál, mint amilyen valójában vagyunk. És ami tulajdonképpen saját magunknak nem tetszik.

Amikor észre sem vesszük, hogy egyféle szerepet játszunk. Amikor nem vagyunk képesek, vagy nem akarunk, nem is merünk önmagunk lenni, vagy amikor nem is vagyunk tisztában a saját valódi énünkkel. Amikor álarcot viselünk.

Egy falat kenyér

Mindannyian tudjuk, milyen nekünk a szerelem. Bízunk benne, akivel egymásra mosolygunk, attól pontosan azt az érzelmet kapjuk vissza, amire mindig is vágytunk. Amiben pont annyit adunk, amennyit kapunk és fordítva, de tulajdonképpen eszünkbe sem jut számolni, figyelni, ellenőrizni, hogyan teljesít a másik felénk. Nem teszünk mindent függővé a szeretett kedvestől. Nem határozza meg a hangulatunkat, hogy mit tesz a másik, mit nem tesz.

Nem kell várni, lesni, örülni minden apró puzzle darabnak, amiből kitehető lenne a viszonzása az érzelmünknek. Mert a másik nem saját kénye-kedve szerint adagolja a szeretetet. Nem fogja vissza magát abba, hogy kifejezze mindazt ami benne van az irányunkba. És mi magunk sem fogjuk vissza magunkat.

Nem függünk egymástól. Nem kell éheznünk a másik szeretetére, mint egy falat kenyérre, mert mi egy egész vekni vagyunk a másik számára. Elérhető közelségben.

Beleereszkedve a szerelembe

Egyikünk sem akadályozza meg a másikat abban, hogy elérje a célját, mert tudjuk, ilyet még a szerelmünk sem kérhet. Nem mondunk le továbbtanulásról, izgalmas munkáról, érdekes utazásról. A kapcsolatunkban támogatjuk egymás törekvéseit.

Persze a másik igényeit helyezhetjük a saját vágyaink elé, és mindent meg akarhatunk tenni annak érdekében, hogy a másik jól érezze magát. Tudjuk, bizonyos határokon belül ez természetes és normális. Azonban a szerelemben egyikünk sem kényszeríti arra a másikat, hogy saját értékeivel szemben cselekedjen. Az életünk önmagunké elsősorban, nem a másiké, és ezt mindketten tudjuk. Egyikünk sem áldozza fel önmagát. Akkor sem, ha közös jövőben gondolkodunk. Nyugodt szívvel lehetünk beleereszkedve a szerelembe, mert tudjuk, valójában nincs szükségünk áldozatokra.

Tied vagyok, enyém vagy

Úgy szeretjük egymást, ahogy vagyunk. Nem zavar bennünket a másik megjelenése. Nem akarjuk, hogy a másik egy bizonyos módon nézzen ki, vagy valaki más legyen. Még ha valamivel nem is értünk egyet, akkor sem akarjuk a másikat megváltoztatni, elfogadjuk, hogy a másik olyan, amilyen. Pont úgy hordja a haját, viseli a cipőjét, választja ki a kabátja stílusát, használ egy illatot, amit, ahogyan az önmagához passzol.

Nem birtokoljuk egymást, akkor sem, ha egyértelmű, hogy a szívünk egymásért dobog, és legszívesebben kisajátítanánk a másikat. Nem kell birtokolnunk ahhoz, hogy érzelmileg biztonságban érezzük magunkat egymással. Vagy éppen a másik nélkül, amikor nem lehetünk egy légtérben, egy kerületben, egy városban, de akár éppen egy országban sem. Az egymáshoz tartozás nem kérdés számunkra.

Nincs szükségünk arra, hogy ellenőrizzük a másikat, hogy kételkedjünk egymásban. Bízunk önmagunkban és egymásban.

Jóváhagyás nélkül

Nincs szükségünk egymás útmutatására ahhoz, hogyan cselekedjünk, legfeljebb kíváncsiak lehetünk és adhatunk a másik véleményére, bízhatunk a másik ízlésében, (szak)tudásában avagy tapasztalatában. Mindkettőnknek van joga döntéseket hozni, egyikük sem áll a másik felett. Egyikünknek sem kell arra várnia, hogy a másik bármire is a jóváhagyását adja. A kapcsolatunkban mindketten egyenlőek vagyunk. A saját határainkat, szabályainkat és törvényeinket közösen húzzuk meg, alkotjuk meg magunknak. Abba nincs beleszólási joga harmadik félnek.

Tudjuk, hogy a kapcsolatunknak szüksége lehet olykor arra, hogy olyan szokásokat hozzunk létre, ami egyikünk vagy akár mindkettőnk számára új lehet, amihez akár kompromisszumot kell kötnünk, ám akkor sem rendelhetjük egymás alá a másikat.

Mindez a sok minden nem kérdés számunkra, hiszen egymásnak ideális partnerei vagyunk. Mert az a természetes számunkra, hogy kedvesek, figyelmesek, odaadók, szeretet adók és kapók vagyunk, hiszen áldozatok nélkül szeretnénk beleereszkedni a szerelmünkbe.

Tudjuk, ez nem egy álom, nem egy lányregény, nem egy túl romantikus film, nem is egy felül idealizált festmény, ahogy  nem is egy tökéletesre faragott szobor, nem is egy toplistát vezető hamis zeneszám, hanem pontosan az a szerelem, amit szépnek látunk akkor, amikor elképzeljük azt, hogyan szeretnénk és miként nem szeretnénk megélni a szerelmet egymással. Amiben arra törekszünk, hogy semmiképpen ne okozzunk csalódást, fájdalmat egymásnak. Mert jól és szépen akarunk szeretni és szeretve lenni.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Hiverminer