Barátságunk lapjai

Egy évtizedet átívelő barátság. Az iskolapadtól a saját lakásunk kanapéjáig. A kiforratlan csapongástól a stabil önállóságig. Ezek a szélsőségek mind mi voltunk, mire azokká váltunk, akik ma zavarbaejtően néznek egymás szemébe, és remélik, hogy a megoldás kulcsa  a másiknál van.

Az öledben feküdtem és alulról szemléltem az elgondolkodó arcodat. Nem szeretted, ha ebből a perspektívából nézek rád, elmondásod szerint tokás vagy, és el se mered képzelni milyen ronda lehetsz onnan nézve. Ezen azóta is mindig jót nevetek, hisz a mögöttünk lévő több mint tíz év alatt a tested minden négyzetcentiméterét sikerült megismernem. Nem tudsz már újat mutatni, és én így szeretlek. A tokáddal, minden szépséghibáddal együtt vagy számomra a legtökéletesebb. Legyél hetven vagy száz kiló, mindazt, ami a legfontosabb, nem súlyban mérik. Legalábbis nem effajtában. Hisz súlya van egy mondatnak, egy érzésnek, egy tettnek, mindazoknak a dolgoknak, amiért azok vagyunk, akik, és amiért azt érezzük egymás iránt, ami szavakkal nehezen körbeírható. 

Sokszor fogadtunk már egymásnak töretlen barátságot és megannyi ígéretünk volt arra is, hogy örökre elfelejtjük a másikat, miután megtörtük és túlléptük a barátság határait. Ennek ellenére pár hónap vagy év elteltével, újra egymással szemben ültünk egy asztalnál és úgy beszélgettünk, mintha csak egy hét telt volna el rengeteg élménnyel, amióta nem találkoztunk. Jókat nevetünk egymás szerelmi életén, a szerencsétlen próbálkozásainkon és azon, hogy talán soha nem botlunk bele az igaziba. A kezedet simogatva, majd az enyémmel összekulcsolva sokszor bevillant már az a gondolat, hogy minden okkal történik. 

Jelentése van annak, hogy az élet mindig összesodorja a sorsunkat, és mindig ad számunkra egy tiszta lapot, de leginkább annak, hogy soha nem éreztem magam olyan biztonságban, mint amikor te vagy a közelemben, és a te kezed van a kezemben. Arról a szimbiózisról nem is beszélve, ami átszövi a kapcsolatunkat. Ha valaki megbánt, azzal engem is ugyanúgy bántanak. Ha dühös vagy, legbelül veled dühöngök, de kifelé nem mutatok semmit, hisz tudom, hogy abban a pillanatban semmi nem segít. Vannak csaták, amiket egyedül kell megvívnunk magunkkal, a másiknak pedig csak annyi szerep jut, hogy ott legyen. Ne szóljon semmit, ne tegyen semmit, csak legyen ott, és érezze, hogy létezik, nem csak a képzelete szüleménye.

Amióta színpadra léptünk ebben a felvonásban, vészjóslóan érzem, hogy talán ez lesz a finálé is egyben. Túl sok időt kaptunk, és ha eddig nem jöttünk rá arra, amire mindenki más már rég, akkor nem szabad tovább játszanunk egymással. Soha nem féltem még úgy, ahogy az elmúlt hetekben. Tudom milyenek nélküled a napok. Hogyan váltja fel a bikinit a télikabát, miközben sem a medence széléről, sem az első hóesésben nem emelhetem fel a telefont és tárcsázhatom a neved mellett lévő számot. Tudom milyen érzés más mellett soha nem aludni, míg téged ölelve, simogatva bármikor bárhol. 

Reménykedtem, hogy felnőtt fejjel a vágyainkat leküzdve a legmélyebb rétegekig majd továbblépünk, és lehetünk a legigazabb barátok egyikei. Aztán rájöttem, hogy az őszinteség nem a tagadásnál kezdődik. Hogy a barátok nem csókkal köszönnek el. És leginkább arra, hogy egy barátság működik vonzalom nélkül, viszont egy szerelem barátság nélkül soha. 

Mesterei vagyunk annak, hogyan sétáljunk el az értékes dolgok mellett, míg a szemetet gondolkodás nélkül összeszedjük a földről. 

Kép: Unsplash

Szerző: Alexa Aida

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!