Bántalmazás után: Lehetünk még boldogok! (Interjú)

Az igazán mély emberi fájdalmakból nem könnyű felállni. Mégis van kiút a szenvedésből. Rajtunk áll. Ezt bizonyítja ez az interjú is. Bántalmazásáról több, mint negyven év távlatában mesél nekünk egy nyugdíjas hölgy. Arról, hogy sokáig tulajdonképpen azt sem tudta, hogy mi történik vele. Az írás nem ölelheti fel harminchat év bántalmazását, ahogy a hölgy fogalmaz, erre egy regény is kevés lenne.

A harminchat évnyi bántalmazás töredékét, név nélkül jegyeztük fel. Kérjük. és köszönjük az olvasónak a megértését, hogy interjúalanyunk kilétét rejtve hagytuk!

A nyugdíjas hölgy ma már tizenkét éve boldog párkapcsolatban van, ám sosem tudja elfelejteni mindazt a kínt, gyötrelmet, ami korábban, a két házassága alatt történt vele, és a gyermekeivel:

Napszemüveg

– Szerelemnek indult?

– Nagyon szépen kezdődött minden. Szolid fiú volt. Rettenetesen rossz körülményekből jött hozzánk, a családomba. Szinte egy pár zoknival, és néhány személyes holmival érkezett hozzánk. Öten voltak testvérek.

– Mitől változott meg? 

– Belevitték a jóba: lovaglás, mulatozás, italozás. De míg az ivócimborája hazaérve szépen kiheverte, szép életet épített fel a feleségének, addig az én férjem szíjjal verte a gyerekeinket és engem. Érdekel ez téged?

– Bár ne lenne mit elmondania. Igen, köszönöm, hogy megosztja velem! Tényleg el bírja, el elakarja mesélni?

– Igen, el tudom mondani. Ki akarom adni magamból. Sosem felejtem el, bár már túl vagyok rajta, boldog párkapcsolatban vagyok tizenkét éve, de ez örökre bennem marad. Az első férjem másfél évvel volt fiatalabb nálam. Tényleg szolid fiú volt, de megváltozott, az ivászat és a munkája miatt is. Hentes volt. Bekerült egy jó helyre, ahogy ott a kisfiúból nagyfiú lett, úgy lett otthon velem, velünk egyre durvább.

– Az ivászat?

– Igen. Ivott. Sajnos ahogy teltek az évek egyre jobban. Amikor terhes lettem a fiammal, be sem jött a kórházba, úgy berúgott, mesélték nekem, hogy a villamossínek között fetrengett. Nem érdekelte, hogy született egy gyönyörű fia. Amikor a lányom született, akkor már csavargott, akkor már a nagynéném vigyázott rám, ő jött minden este, ha esetleg beindulna a szülés, hogy ne legyek egyedül, és vigyázhasson a kisfiamra.

– Jól sejtem, hogy a gyerekek ellenére sem változott semmi?

– Igen, jól sejted. Nem változott semmi. Továbbra is agresszív és féltékeny volt az összes szomszédra, mindenkire, az egész világra. Egyszer amikor taxival jött haza, éppen az erkélyen teregettem, meglátott a taxis és mondott a férjemnek egy cifrát arról, mit tenne velem, a férjem ezért engem úgy megvert… mert a szemében én voltam a hibás, hogy a taxis ilyet mondott rám. Féltékenységében nagyon sokszor megvert.

– Te ezt leplezted, takartad?

– Mindent a kötény alá söpörtem. Ez addig ment, míg egyszer öngyilkosságot nem kíséreltem meg. Beszedtem egy rakás gyógyszert, mert azt mondtam ezt nem bírom tovább elviselni. A lányom akkor három, a fiam ötéves volt. Ma már szégyellem, hogy ilyet tettem, és nem elsősorban a gyermekeimre gondoltam.
Mikor megtudta, hogy gyógyszereket vettem be, kilökött az ajtón és azt mondta: „itt nem dögölhetsz meg!” A nagynéném vitt be a kórházba. Később könyörögtem a férjemnek, hogy hozzon egy napszemüveget, nem küldött be és nem is jött be hozzám. Amikor a kertek alatt kerülővel hazajutottam, takarva magam valahogy, azt kérdezte: Minek jöttél haza, miért nem döglöttél meg az erdőben?

– Nem is kértél senkitől segítséget?

– Amikor már a gyerekeknek mondogatta, hogy „kicsontozlak!” akkor már elmentem egy ügyvédnőhöz, aki átlátva a helyzetet, a megoldást nem egy hosszadalmas jogi procedúrában látta, hanem azt javasolta, meneküljünk el, mert ez, jobb nem lesz! A bántalmazásnak sosem lesz vége.

– Hogyan lett vége ennek a házasságnak?

– Akkoriban a munkahelyemre bejárt egy külsős, magas pozíciójú munkatárs. Egy elvált ember. Aki, amikor megtudta milyen az életünk, akkor kérte, hogy menjünk el vele (természetesen a gyerekekkel) abba a vidéki városba, ahol élt. Jóvágású ember volt, okos, jól szituált én meg menekülni akartam a gyerekekkel…Negyven kilométerrel messzebb lakott, hozzáköltöztünk. Azt hittem, minden sokkal jobb lesz. Boldog voltam, hogy el tudtam a két gyerekkel szabadulni a pokolból. Mentsvár lett nekem.

Cseberből vederbe: második házasság

– Megnyugodtál?

– Csak egy időre. Nagyjából két-három évre. Kiderült, ő még féltékenyebb, mint az első férjem. Hiába volt iskolázott, aránylag intelligens. Állandóan kutakodott, mászkált, leskelődött utánam. Őrült féltékeny volt.

– Miket csinált?

– Egyik alkalommal, amikor meglátta, akkor már az új munkahelyemen, hogy egy nálam jóval fiatalabb férfi kollégámmal egy liftbe szállok, akkor elkezdett zsarolni, hogy felhívja a munkatársam feleségét azzal, hogy mi jóban vagyunk egymással a kollégámmal. Féltem, nem szerettem volna botrányt, és főleg nem tönkretenni ártatlan emberek házasságát…tehát folytatódott, csak éppen most vele, az egész őrült cirkusz. Nemegyszer kinéztem a munkahelyen az ablakon és azt láttam, hogy ő lent a bokrok között leselkedik.

– Ennél továbblépett?

– Igen, idővel ő is nekem jött, megütött és aztán amikor a gyerekeimnek is feltűnt, már ütni nem mert, csak annyira megszorongatta a karomat, hogy állandóan kék-zöld voltam. Bár a fiam akkor katona volt, a lányom meg kollégista, tehát nem voltak nap mint nap otthon.

Mellette folyamatosan szidalmazott, minden ócska kurvának mondott el. Ő is ivott, de otthon sosem alkoholizált, sokáig nem is jöttem rá, hogy iszik, mert dugiban és úgy tette, hogy ne vegyem észre. Mondhatnánk, hogy nem is vettem észre, mert amit nyilvánosan megivott, egy-két üveg sört, én azt gondoltam, ez a viselkedés már annyi italnak a hatása.

– Végül hogyan „szabadultál meg” tőle?

– Beteg lett, hosszú ideig ápolnom, etetnem kellett, futkostam utána a kórházba, mire a mája felmondta a szolgálatot és meghalt. Huszonegy évig éltünk együtt. A gyerekeimet sosem szeretgette meg. Nem akart közös gyereket, mert volt két nagy gyereke, de ők nem foglalkoztak vele, a huszonegy év alatt nem is tartották az apjukkal a kapcsolatot.

Ne nézz vissza!

– A gyerekeid hogyan élték meg mindezt először az apjukkal, majd a második házasságodban? 

– A gyerekek nem sokra emlékeznek abból, hogy az apjuk mit tett velük. Pontosabban, nem akarnak emlékezni a verésekre. A második házasságomból emlékeznek arra, hogy voltak rossz pillanatok, de most nyugodtak felőlem. A lányom és a fiam is mindig azt mondják nekem, hogy Anyukám ne nézz vissza a múltba, sose szenvedj attól, ami volt, előre a jövőbe nézz!

Mindkét gyerekem boldog kapcsolatban él, három unokám van. Ez a boldogságom, hogy jó életük van. A gyerekeimben olyan szeretet van, mint az anyósomban, a nagymamájukban volt, ő nagyon jólelkű asszony volt, aki nem tehetett arról, ahogy a fia velem bánt.

– Utólag visszanézve, előbb menekültél volna el az első házasságodból?

– Akkoriban ez nem volt téma, harminc-negyven évvel ezelőtt. Nem folyt ez a csapból is, mint most. Nem írtak a családon belüli erőszakról, a bántalmazásról az újságokban, nem szóltak a tévében, rádióban erről. Nem volt még internet. Önmagamnak is nehezen vallottam be, hogy fáj az, ami velem történik. Nem csak a testemnek, a lelkemnek is. Nem tudtam sokáig, hogy ebből menekülnöm kell. Nem tudtam, hogy tulajdonképpen bántalmazás ér engem.

– Miért szégyellted a legjobban magadat?

– Azért, hogy mindig tele voltam kék-zöld foltokkal, monoklikkal, amiket takargatnom kellett. Nem pofon vágott, hanem ököllel ütött. A másik, amiért örökös lelki fájdalmam volt, hogy a gyermekeim apja folyamatosan a fejemhez vágta, hogy nézzek tükörbe, milyen ocsmány testem van. Ami különösen rosszul érintett, hiszen az ő gyermekeit hordtam a testemben.
Igen, sajnos megereszkedett a hasam, tényleg nem egy topmodell látvány volt, de ezt annyiszor elmondta, hogy már elhittem, és magam is undorítónak találtam magam. Ezek után még csodálkozott, hogy nem volt kedvem az intimitásra.
Sajnos, bolond fejjel az új férjemnek is elmondtam a sérelmeimet, aki először fel volt háborodva a volt férjem viselkedésén, később, amikor bántani akart, ő is ezt vágta a fejemhez. „Nézzél tükörbe, hogy milyen ocsmányul nézel ki!”. Azt hiszem talán ezt szégyelltem a legjobban, a testemet, úgy éreztem takarnom kell magamat. Örökké megalázottnak és csúfnak gondoltam magam.

– A szüleid, a környezeted semmit nem vett észre a bántalmazásból?

– Tizenhat éves voltam, amikor az édesapám meghalt, az édesanyám messzire ment újra férjhez. Én és a testvérem könyörögtünk neki, hogy ne maradjon egyedül. Mindent titkoltunk előle, hiszen abban az időben neki is nehéz élete volt, nem akartunk fájdalmat okozni. Amikor megtudta, hogy mi van velünk, összezuhant.
A nővérem hasonlót élt meg, őt is verte és többször megerőszakolta a férje. A nővérem, mint én is öngyilkosságot követett el, de sajnos ő meghalt. Az anyósom, mint menet közben kiderült, ugyanezt élte meg, az apósom verte őt és a gyerekeket is. Vagyis az első férjem ezt látta otthon, ezt hozta magával téves értékrendként.

Bántalmazás után

– Ezek után lett új párkapcsolatod?

– Lett. Tizenkét éve van párkapcsolatom. De nem élünk együtt. Minden hétvégét együtt töltünk. Nem akarok már senkivel összeköltözni.

– Akceptálja?

– Igen, elfogadta. Ismeri a múltamat, megértette. Neki a gyermekei, unokái töltik ki a mindennapjait. A hétvégék a miénk, akkor sokat utazunk, külföldre is sokat járunk, étteremben eszünk.

– Hol ismerted meg?

– Nagyon fiatal koromból ismerem, az első munkahelyemen volt a főnököm. Már özvegy voltam, és ő is, amikor iwiwen bejelölt ismerősnek, így vettük fel újra a kapcsolatot.

– Ő milyen ember? 

– Egy tündér. Pont olyan, amiért imádkoztam. Idősebb nálam nyolc évvel. Megértő, türelmes, mert ilyen korban sajnos már sok türelemre van szükségünk. Csak azt tudom mondani, hogy mindig van remény egy új, csodálatos életre. Ne adjuk fel, még lehetünk boldogok, ha csak kevés időre is, de nem mindegy, milyen minőségben élünk még.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Unsplash