Az önkéntesrendőrök, akik megnehezítik az életünket

A hatáskörüket átlépő szakemberek gyakran nélkülözhetetlennek vélve magukat, úton útfélen nehezítik és keserítik a gyanútlan állampolgároknak az életét. Értetlenkedünk, dühöngünk vagy éppen megadjuk magunkat nekik, pedig mosolyoghatnánk is, hiszen nem ismerjük az indítékaikat.

A rendelőintézetben az utánunk futó asszisztens állíthat meg, hogy kiegészítse azt, amit előbb a szakdoktor javasolt. De az is könnyen megeshet, hogy szinte új diagnózist állít fel, és homlokegyenest más gyógymódot ajánl. Csupán jóindulatból, elmondja,  szerinte, hogyan kezeljük a gyermek arcüreg-gyulladását: forraljuk fel az ismert gyógyvizet, mint régen a diapultpont és azzal inhaláljunk, míg nem veszünk egy készüléket erre. Amikor a fül-orr-gégész orvostól kapott papírt és az asszisztens jó tanácsát átadjuk a háziorvosnak, akkor, az ismeretlen asszisztensnek szólóan – egy apró mosoly kíséretében figyelmeztet bennünket, inkább ne melegítsük fel az említett folyadékot, mi több véletlenül se üljünk a gőze fölé. Inkább várjuk meg míg megérkezik a megrendelt inhaláló készülék.

Black Friday volt, karácsony lesz, csak reménykedhetünk, hogy nem kell sokáig várni a házhoz szállítással.

Egy másik rendelőben, az asszisztens (be)szól a betegeknek,  ha nem érkeznek időben, azaz legkésőbb a rendelési idő közepéig, mert micsoda dolog már betegen, lázasan, nem oda érni, akár gyalogosan, messzebbről érkezve.

Rend a lelke mindennek. Mi több másodpercre pontosan zárja az ajtót a rendelési idő végén, hogy senki ne eshessen be az utolsó pillanatban.

S ha valaki negyed órával a zárás előtt még besurrant, vagy kint az utcán „állt sorban” és ő nem láthatta, és nem számolhatott vele, jaj a fejének annak a betegnek. Itt nincs sorszám, sem időpontkérés, itt csak farkastörvények uralkodnak.

Nem úgy, mint a hivatalban ahol egy igazi önkéntes rendőrrel találkozhatunk. Aki nem más, mint a biztonsági őr, aki az ajtóban állva, keze a sorhúzó készüléken pihenve, így félreérthetetlenül jelzi, hogy az ő előzetes elbírálása nélkül bizony senki rá sem nézhet a gépre. Nemhogy sorszámot húzzon. Helyette viszont válaszolni köteles a rendőrmókus által feltett (fontoskodó) kérdésre: milyen ügyet intézne. Mert addig nincs sorszám, míg nincs válasz. Kellemetlen annak, aki új személyit készítettet, mert elvesztette, annak is, aki új autót vásárolt és rendszámot intézne, mert a nagyérdeműnek mi köze lenne ahhoz, hogy lecserélte az autóját, kellemetlen az elváltnak, akinek házassági anyakönyvi kivonat másolatra van szüksége, annak pláne, aki rossz anyagi helyzetben van, és segélyt intézne.

A cipőboltban, az eladóból válik hirtelen ortopéd szakorvos, divatguru, vagy éppen maratoni futó, és egészen tutira megmagyarázza nekünk milyen futócipőre van szükségünk. Pechére, pont olyanra, ami helyett indultunk újat vásárolni, és mi nem kérünk még egyet belőle. De nincs kedvünk leállni vitatkozni vele.

Ahogy a nyomtatvány boltban, egy számlatömb mellé, könyvelési tanácsot is kapunk. Akkor is, ha amúgy okleveles könyvvizsgálók vagyunk. Nincs mit tenni, mint a számok szakembereként, lassan tízig el kell jutnunk. Ha békét akarunk.

A klasszikus cukrászdában a felszolgáló lány megmagyarázza nekünk, hogy miért nem lesz semmi bajunk glutén érzékenyként, ha a búzából készült piskótáról egyszerűen csak leesszük a finom habot. Szerinte, az a minimális morzsa nem okoz semmit. Olyan meggyőző, hogy egy nem gyakorlott diétázó akár be is dől ennek a sületlenségnek. És csak akkor jön rá, hogy egy dilettánssal volt dolga, amikor félóra múlva rosszul lesz.  De akkor már késő. Az a pár búzamorzsa is komoly gondot okozott. De szerencsére, résen voltunk, és nem engedtünk a butaságnak, nem ettünk se meszet, se glutént.

De a fontoskodó titkárnők csapdájába is sűrűn beleeshetünk. Először akkor, amikor telefonon vennénk fel a kapcsolatot a nagy betűs Főnökkel.

Itt annak is komoly szűrővizsgálaton kell átesnie, aki se nem akar semmit eladni, se nem akar biztosítást kötni, de még csak nem is piacot kutat.

Ha a telefonon átvergődtünk és személyesen jelenünk meg, na az sem könnyebb. A titkárnő ekkor már nem csak a kedves nevünkre kíváncsi, és arra honnan jöttünk, hanem annál jóval többre. Miért vagyunk ott, mi a megbeszélés, üzletkötés, interjú tárgya, mióta foglalkozunk ezzel, na, és milyen beosztásban vagyunk.

A hol tanulta az újságírói szakmát kérdésnél még én is kedélyesen beszélgettem pár napja, ám ott már mocorogni kezdtem, amikor sorra került, mennyit is lehet sajtósként keresni. De végre nyílt az ajtó, a várva várt vezető azonnal felismerte a szituációt, alig győzött szabadkozni. Kiderült, a titkárnő amúgy már csak néhány hónapot dolgozik a cégnél, utána nyugdíjba vonul. Állítólag azóta ily „nélkülözhetetlen”, mióta meghalt a férje. Egyébként a másfél órás interjú alatt négyszer kopogott be valami aprósággal. Egy ízben míg kitöltötte a kávét, egy megerősítő kérdést neki is feltettem, hogy valóban fontosnak érezhesse magát. Olyan hálásan mosolygott a főnök és az asszisztens is, hogy már ezért megérte. Nem esett nehezemre ennyit tennem, mert arra gondoltam, mennyire magányos lehet a titkárnő özvegyként. Aki egyébként egyidős az édesanyámmal.

Nem tudjuk meg mindig mindenhol, hogy egy eladó, egy kiszolgáló, egy biztonsági őr, egy asszisztens miért lépi át a munkaköre határait, miért viselkedik úgy ahogy, mit pótol azzal, hogy többet tesz, mint a feladata. Akár egyenesen hatalmat gyakorol, okoskodik, amivel félrevezet. Talán, úgy hozta az élete, hogy nem lehetett vezető, pedig minden adottsága megvolt hozzá, nem tanulhatta azt a szakmát, amit valóban szeretett volna, mert nem futotta rá, vagy később nem számolt komoly betegséggel, akármilyen tragédiával az életében, ami erre kárhozhatta.

Bár sokszor szörnyen nehéz nem felhúznunk magunkat bürokrácián, akadályoztatáson, érthetetlen egyéni húzásokon, azzal senkinek nem teszünk jót, főleg nem magunknak, ha dühöngünk rajta. Ha nem történt komoly baj, legyünk inkább elnézőek és nagyvonalúak, mosolyogjunk. Hiszen még mi is kerülhetünk a másik oldalra, ahol mi magunk is ilyen gyarló emberi magatartást gyakorolnánk ahhoz, hogy tévesen vagy sem, de jobban érezzük magunkat.

Kép: Pixabay