Az érintés, amire (valóban) nem adtam engedélyt?!

A #metoo egyfajta hozadéka, hogy a nő elgondolkodjon a saját érzékiségén is, és a különféle benyomások iránt való fogékonyságán is: Mi az amit magamból mutatok, árasztok? Hol húzódnak a saját határaim, mi az ami már kellemetlen, bántó, felzaklató? Egyenesen taszító! Mitől érzem magam kiszolgáltatottan? Hol van az a pont, amikor már fenyegetve érzem magamat és félek?

A #metoo nem csupán a színházi élet, a filmipar, a politika, a média és az oktatás jelensége, hanem általános társadalmi probléma. A Harvey Weinstein szexuális zaklatásait bemutató írások hatása óta az egész világon érezhető. Mindenhol ott rejtőzik, bárhol felütheti a fejét, ahol férfi és nő találkozhat, függetlenül attól, hogy van-e tényleges fölé és alárendeltségi viszony a két fél között. Mert akaratlanul van. A férfi az erősebb nem, a nő pedig a gyengébb nem.

Szerintem nincs olyan nő, aki még nem érezte volna legalább egyszer, ha nem többször valamikor úgy, hogy akkor és ott egy hang, egy szó, egy tekintet, egy mozdulat, egy érintés üzenete más volt, mint az számára helyénvaló lenne. És most, hogy mindig újabb és újabb eseteket hallunk, olvasunk, akarva és akaratlanul elgondolkodunk azon, hogy önmagunk mikor és hogyan lehettünk érintettek. Akár a saját felelősségünket is górcső alá véve.

Helyén való: Igen vagy nem

Önvizsgálatot én is tartottam. Bennem is felvillantak pillanatok, amikor kellemetlenül éreztem magamat. Olyanok is, amikor kiszolgáltatott voltam, olyanra is emlékszem, amikor fenyegetve éreztem magamat és féltem, és olyan is, amikor nem tudtam megmagyarázni, hogy akkor és ott mit éreztem, mert még kellemetlennek sem tudtam megfogalmazni, de érzékeltem valami nem stimmel. De, hogy mi nem passzolt, arra csak később ébredtem rá.

Ám olyan filmkockák is beugrottak a saját életemből, amikben esetleg érezhettem volna magamat kellemetlenül, mégsem úgy éltem azt át és meg. Mi több, párhuzamot tudtam vonni több hasonló szituáció között, amik mégis ellentétes érzelmeket váltott ki belőlem, csupán azért mert más személytől érkezett. Hogy konkrét példával éljek, volt olyan férfi munkatársam aki, ha egy munkamegbeszélés közben megérintette például a kézfejemet, akkor az kimondottan zavart, míg mástól ez nem, sőt volt olyan, hogy az éppen megnyugtatott egy feszült stratégia pillanatban, vagy éppen lelkesített, mert abból az érintésből kiderült együtt örülünk a szakmai sikernek.

Szakmai ártalom?

Egy újságíró számtalan különös helyzetben találja magát míg emberekkel beszélget, betekintést nyer különféle eseményekbe, utánajár dolgoknak, érdeklődik, információt szerez, történéseket göngyölít fel avagy a hitelesség kedvéért kipróbál, átél, belemegy nagyon nem hétköznapinak mondható dolgokba, akár veszélyesekbe is. Ahol segítségére siethet a női újságírónak egy közvetlen munkatárs, vagy más médiumtól érkező férfi kolléga: egy újságíró, szerkesztő, fotós, operatőr.  Ahogy az írandó témában szereplő férfi, az interjúalany is támasza lehet a női szakembernek ilyenkor.

Én is részesültem ilyen-olyan segítségben amikor például egy építkezési körlátogatáson ilyen-olyan akadályokon kellett átlépni, gyárlátogatás során létrán felmászni, vadászati riportnál fedezékbe kellett vonulni, tűzesetben füstön átverekedni magunkat, gyilkossági történetben „rossz arcúakkal” beszélgetni, golyóálló-mellényben túszejtést imitálni egy testőrökről szóló riportban, vagy éppen szemetet és vizeletet gyűjtő néni lakásán terepszemlézni. Szituációk, amikben férfiak voltak a segítségemre: átlépni, felmászni, kikerülni, leugrani, átjutni segítettek, védőfelszerelésbe bújni, vagy attól éppen megszabadulni voltak szolgálatomra.

Érinthettek, foghattak, ölelhettek, tarthattak a testem számos felületén és nem volt kérdés, hogy tegyék hiszen dolgoztunk, sosem éltek vissza a lehetőséggel, sosem volt semmi több azokban a mozdulatokban.

Mondhatni persze, hogy a személyes ingerküszöböm így évről-évre kitolódott, de ugyan mihez képest? Önmagamhoz képest! Nem, nem számítom másokhoz képest, hiszen saját magunk vagyunk a lényeg, nem más.

Kétértelműség: nem, egyértelműség: igen

Próbáltam megfogalmazni magamnak egy sor magamra vonatkoztatható törvényt, hogy egy hang, egy szó, egy tekintet, egy mozdulat, egy érintés üzenete meddig lehet számomra még helyénvaló és mikortól már nem az. De nem igazán tudtam meghatározni. Be kellett látnom ez személy-, és szituáció függő. És tulajdonképpen nekem kell tudnom olvasni a saját soraim között. Amihez nekem arra van szükségem, hogy egyértelműek legyenek velem, nevezzék nevén a dolgokat.

Nem „baj”, ha a fenekemnél mattat az operatőr, mert hátul a szoknyámra csíptetett mikroporton meg kell keresnie a megfelelő frekvenciát, csak kérdezze meg, hogy teheti-e. Nem zaklat fel, ha a riporter szorosan ül le mellém egy szűk helyen, mert tudom, hogy nincs több hely azon a rendezvényen, amiről tudósítani szeretnénk. A határaim nagyon kitolódtak, de csak addig, míg minden egyértelműen van megfogalmazva, kimondva, a nevén van nevezve. Mert ezzel ellentétesen akkor, ha valami nekem kétértelmű, mert nincs kimondva a szándék, ami az a hang, az a szó, az a tekintet, az a mozdulat, az az érintés mögött állhat, ami nekem már lehetne kényelmetlen, kellemetlen, taszító, zavaró vagy éppen fenyegető, akkor ott azonnal nevén kell neveztetnem a másikkal, mit akar, mi a szándéka!

Ahogy azt a felelősséget sem szabad kizárnom, hogy jómagam, mivel téveszthetek meg egy férfit, mivel hozhatom olyan helyzetbe, hogy neki ne legyen egyértelmű az, hogy mit szabad és mit nem engedhet meg magának velem szemben. Igenis, legyek egyértelmű.

Az én kezem a kormányon, a magáé nem az én combomon!

Pontosan úgy, ahogyan akkor is tettem, amikor az autóvezető-oktatóm kivezetett a földútra, hogy bevezessen egy termőföld közepére. Azóta sem emlékszem mit termesztettek ott, vagy mit nem, lehet csak gondozatlan ugaron voltunk, ahol kedvére nőhetett a gaz, de nem termett babér az oktatónak. Mert nem engedtem, hiába volt már a keze a combomtól feljebb.

Abban a pillanatban, hogy tudatosult bennem, hogy most valójában mi történik, történhet, hogy a városi legenda kel(het) éppen életre, hogy szexuálisan zaklat az autóvezető-oktató, akkor egyértelműen közöltem vele, hogy most azonnal visszamegyünk, egyébiránt kénytelen leszek mindezt jelenteni, mi több megírni az újságban. Ma sem tudom, honnan volt merszem ezt ellenkezést nem tűrően kijelenteni, abban a kiszolgáltatott helyzetben, de megtettem.

Persze ezt az egyértelmű helyzetet számtalan kétértelmű hang, szó, tekintet, mozdulat, érintés előzte meg. Egy mély sóhaj, egynél jóval több szexista kijelentés, egy vetkőztető tekintet, egy felém irányuló kikerülhetetlen mozdulat és számtalan érintés.

Az érintés, amire valóban nem adtam engedélyt?

Sebességváltásnál a botkormányon nem csak irányította a kezemet, hanem gyakran megszorította, megsimogatta vagy éppen a kezét az enyémen hagyta. Az esetleges kormányigazítást nem a kormányon, hanem a kezemen át tette, volt, hogy megsimogatta a hátamat, vagy egy kósza hajtincsemet dugta a fülem mögé, ahogy a mellemhez is nem egyszer hozzáért, amikor átnyúlt felettem.

Érintések, amikre nem kért, és amire én nem adtam engedélyt. Ugyanakkor nem akartam tudomást venni róluk. Nem is vettem. Hiszen nem volt könnyű eldöntenem, mi a jó: ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna vagy ágálok ellene? Esetleg egyenesen támadok, miközben a cél, a jogosítvány megszerzése, amiért tulajdonképpen ott voltam, nélküle nem tűnt elérhetőnek.

Célt vesztetten

Az ügy végül nem maradt titokban. Számomra is utólag derült ki, hogy akkor már az autósiskolába jócskán érkeztek panaszok az oktatóra, és nekem jóformán már megszólalnom sem kellett, az iskolavezetőnek elég volt annyit látnia, ami az arcomra volt akkor írva, amikor kiszálltam az autóból. A kérdésre, hogy szexuálisan zaklatott-e jóformán csak egy bólintással kellett válaszolnom.

Igen, elvesztette az oktató az állását. De jogosítványom azóta sincsen. Viszont van egy saját törvényem, amit minden körülmény között betartok. Ha valami nem egyértelmű, hanem kétes, akkor azt jelzem. Pontosan azért, hogy ne kerüljek ilyen szituációba újra. És magam is igyekszem úgy fogalmazni, viselkedni, hogy ne legyen az kérdés mit szabad felém tenni, és mit nem. Tisztában legyek azzal, hogy valóban mire adok akarva vagy akaratlanul, tudatosan vagy tudat alatt engedélyt. És ha valami nem kerek, akkor azt azonnal akkor és ott jelezzem. Legyen bármi a helyzet célja, amiben akkor vagyok, legfeljebb a jogosítványon kívül másról is le kell mondanom.

Szerző: Polgár Ágnes 

Kép: Pixabay