Az ajtó túloldalán

Nem engedünk be akárkit az otthonunkba, és magunk is érezhetjük, hogy kivételes helyzetben vagyunk, ha bebocsátást nyerünk a másikhoz. Annyira más dimenzióba kerülnek az emberi kapcsolatok, barátságok attól, ha valójában belelátunk a másik magánéletébe.

A valódi barátságok tartósak. Nem árt nekik sem idő, sem távolság. Márpedig felnőtt korban, amikor már mindannyiunkat szétmorzsol a napi rutin, a munka, a család, a háztartás akkor sokkal kevesebbet tudunk találkozni a barátainkkal, mint ahogyan szeretnénk. Gyakran messze is kerülhetünk egymástól, a költözések is gyakoriak, és egy megváltozott családi állapot, egészség is nehezítheti a kapcsolattartást. Ami a hétköznapokon jóformán a chatre, e-mailezésre és telefonálásra korlátozódik (ilyenkor milyen jó, hogy van internet, online közösségi tér). Ám egy-egy élesebb, fontosabb élethelyzetben elmaradhatatlanná válnak a nagy találkozások. Amivel újra megerősödnek ezek a barátságok hiszen egymás otthonában járni, belecsöppeni egy kicsit a másik életébe, teljesen más tartalommal bír, mint „csak” akár hosszabb telefon erejéig beszélni a másikkal.

Az utóbbi pár hétben, több ilyen nagy találkozásom volt. Jártam én is más (új) otthonában, és nálam is megfordultak páran.

Majdnem sógornők

Andrea barátnőmmel különös barátság a miénk. Veszett macskaként, egymásra fújó, sogórnőjelöltnek indultunk. Szerelmesek voltunk,  Andrea, a kétpetéjű ikertestvér idősebb, én a fiatalabb tagjába. A szerelmeknek vége lett, de a mi barátságunk megmaradt. Azóta több mint húsz év telt el. Barátságunk átélte azt is, amikor Andrea Amerikában élt egy ideig, és azt is, amikor én Svédországba költöztem, majd haza. Végig csináltunk két válást. Először az övét, utána az enyémet. Vagy fordítva? Ki tudja már? Az viszont biztos, hogy ő előbb lett anya, mint én, és nagyon sok mindenben tudott segíteni nekem. Andreával legutóbb csaknem három éve találkoztam a második esküvőjén, mintegy három éve. Az ország legnyugatibb csücskében. Azóta megszületett a második kislánya, akit most nemrég, egyévesen láttam először, amikor Andreának erre volt dolga. – Ezt így nem lehet csinálni, hogy három évente találkozunk csak — kezdtük a kapuban – gyere, ölelj meg! – bukott ki belőle a búcsúzásnál. Mióta barátnők vagyunk, ő már a harmadik, én a negyedik helyen lakom. És mindig megnyugvással tölt el bennünket, amikor belecsöppenhetünk a másik mindennapi közegébe. Mennyivel könnyebb, úgy látni a másikat magunk előtt, hogy tudjuk, milyen a konyhája, amiben főz, milyen a nappalija, amiben a gyereke játszik. – Tényleg, mennyivel tágasabb itt a tér – mondja körülnézve nálunk, az új otthonunkban, ahol egyébként már egy éve lakunk. Eközben egyébként arra gondolok, hogy idén nyáron mindenképpen meglátogatjuk mi is őket, mert mi viszont náluk, az új otthonukban még nem jártunk.

A konyhába szorulva

Anikóval a barátságunk a középiskoláig nyúlik vissza. Osztálytársak voltunk. Ismerjük egymás családját, több felmenőig, nincs titkunk egymás előtt, annyi cikis helyzetben volt már együtt részünk, hogy nagyon nem tudunk már újat mondani egymásnak. A huszonéves barátság óta ő négy, én öt helyen laktam már. Az egyik költözésem során ő pakolta be a konyhámat. Sikerült annyira az én gondolkodásom szerint a helyére tennie mindent, hogy hat évig jóformán semmit sem változtattam át. Viszont, ebben a lakásban, ahol most élek – hasonlóan Andreához –, egészen mostanáig ő sem járt. De a csokor sárga tulipán, amit nekem hozott mégis tökéletesen illeszkedett az otthonomba. Hiába, ismeri az ízlésemet. Van egy kör alakú IKEA asztal a nappalimban, imádja. Fekete lábakon, fa asztallap. Régi darab. Ahányszor meglátja, mindig kijelenti: – Á, itt van az asztalom! Komolyan mondom, ha megunom, neki adom. Eredetileg étkezőasztal. Én íróasztalnak használom. A konyha amúgy fontos helyszín a barátságunkban. Emlékszem, akkor olyan tizennyolc évesek lehettünk, amikor új konyhabútort csináltatott az édesapja, és én velük örültem.  Onnatól fogva mindig a konyhában lógtunk. Gyakran takarítottunk együtt, mindkettőnknél. Szó nélkül nyúlhatunk bárhová, engedélyt sem kell kérnünk egymástól, és ez így van jól!

Mostál fogat? 

Dórival szülés után egy kórterembe kerültünk. Nagyon egyszerűen ki tudjuk számolni a barátságunk kezdetének az idejét, csak arra kell gondolnunk, hogy neki a lánya, nekem meg a fiam mennyi idős jelenleg. Most leszünk tízévesek! Ja, és a gyerekek is. Életük első másfél évében, míg nem költöztünk más-más városba, elég sok betekintést kaptunk egymás valós életéből. Dóri akkor már másodízben lett anyuka, igazán gyakorlott és körültekintő volt, mégis elképesztően laza. Az ő tanácsai nélkül komolyan elvesztem volna. A gátmetszés gyógyításától, a belővelt mell fájdalmán át, érintve a hozzátáplálást, egészen addig, hogy milyen mesekönyvet vegyek eleinte. Bármi anyaparám volt, tudtam, hogy rá számíthatok!

– Mielőtt elindultam ide, arra gondoltam, hogy utoljára akkor láttalak, amikor a kemoterápia lógott a nyakadban – mesélte Dóri, amire így reagáltam: – szörnyen nézhettem ki – erre Dóri megnyugtatott: – dehogy, nem is értettem miért nem látszik rajtad a kezelés, amire bevallottam: – mert versenyt űztem belőle, hogy ne látszódjon, nem is készült rólam egy kép sem kezelés közben, amit azért utólag bánok. Ekkor mutattam neki egy képet, amit még Helga barátnőm készített rólam akkoriban, a fotó azóta egy fehér komódon áll (azon a fehér bútoron, amit egyébként Anikó barátnőmtől kaptam, mert állandóan megcsodáltam nála milyen szép) emlékszem, félórát sminkeltem exponálás előtt.

Dóri ült a kanapémon, és mosolygott, hogy láthat a mindennapi környezetemben. Itt speciel bekönnyezett. Tudom, hogy a barátaimnak sem volt könnyű végigcsinálniuk velem az egész rákhistóriát. De ahogy mindig, most is gyorsan továbbléptünk, már másról beszéltünk. Rengeteg volt a pótolni valónk. Nyolc éve nem láttuk egymást.

Igaz, hogy sosem tévesztettük szem elől egymást, telefonon, e-mailben, chaten megakadás nélkül mindig beszélgettünk, akkor is, ha két érintkezés között eltelt negyedév. Míg Dóri nálunk volt, egy telefonos interjút is meg kellett ejtenem. Amit két mondatban át is beszéltünk. Na igen, ha két szakember találkozik. És persze nem bírtuk ki, átvettük a legutóbbi közös projektünket is pár percben, mert munka nélkül mégsem lehet büntetlenül csacsogni. Majd elindultunk a fiamért a suliba, ahol Dóri megállapította, hogy jé, a gyerek abba az iskolába jár, aminek az évszámokkal felfestett lépcsője kering a facebookon. Hazafelé a volt férjem is megjelent, hogy a gyerekkel legyen a továbbiakban, de míg mi Dórival továbbindultunk volna, pár dolgot átbeszéltünk az exszel, így a barátnőm egy picit beletekinthetett abba az életünkbe is, amit ő már csak szóból ismer. Mert Dóri látott minket még házason, de még nem elváltan.

És Dóri ült a kanapémon és még mindig mosolygott: – Tudom, hogy jóban vagytok, de ezt élőben látni teljesen más. Ez elképesztő, hogy ti a válás után tudtok ilyen zökkenőmentesen és vidáman kommunikálni. Komolyan, ezt el kell mesélnem másoknak, akik nem képesek erre, hogy igenis van erre is jó példa.

Na igen, Dóri tényleg belecsöppent egy átlagos hétköznapunkba. Hallhatott engem az iskolában beszélgetni az osztályfőnökkel a fiam legutóbbi pszichológiai felméréséről, majd a beszélgetésünket a gyerekkel haza felé. – Teljesen mindegy, hogy a gyerek a Sorbonne-ra vagy kisegítő iskolába jár, a szülő első kérdése akkor is ugyanaz: mi volt az ebéd? – buggyant ki Dóriból nevetve, Bödőcs Tibor standupos poénja, miután arról kérdeztem a fiamat, hogy ízlett-e neki az, amit ebédre főztem?

Átbeszéltük azt is, hogy a fiam az ételallergiái miatt, nem az iskolai menzán eszik, és hogy ez milyen teher nekem, hogy mindennap főznöm kell. Az ételérzékenység egyébként már Dóri megérkezettekor is téma volt a kávénál, mert Dóri hozta magával a saját feketéjét, és mivel ő tej-, és tojásfehérje érzékeny, csak tojásmentes süteménnyel kínálhattam. Egyébként én is ilyen vendég vagyok, viszem mindig magammal a búza-, és laktózmentes étkeimet.

Természetesen nem maradt ki a beszélgetésből az sem, hogy velük mi van, Dóri nyíltan számolt be arról, hol tart náluk a cumikérdés, vajon elvitte-e a húsvéti nyúl a legkisebb gyermeke első számú kabaláját, vagy a Tapsi Füles jobbnak látta még nem bolygatni ezt a kényes kérdést. Majd beszéltünk még egy sor másik dologról, szerelemről, házasságról, munkáról és természetesen szülésről is, hiszen még is csak a szoptatás mellbevágóan fájó problémájával kezdődött a mi barátságunk. Amit nem szakíthat el sem idő, sem távolság. És ami azért is lett ennyire szoros, mert mi valóban közel engedtük magunkat egymáshoz. Olyannyira, hogy egyszer, szórakozottságomban megkérdeztem tőle, mosott-e lefekvés előtt fogat, nem kérdés, hogy nálunk ez a mém minden születésnapkor előkerül fogkrém, fogkefe és egyéb szájhigiéniai termék képében.

Mindennapi telefonunk

Ahogyan Kriszta barátnőmmel is, akit az egyetemről ismerek. Első ízben én voltam nála, akkor éppen egyedül élt egy nagyon cuki garzonban. Emlékszem, mennyire más volt őt látni a saját közegében, mint az iskolapadban. Csirkét ettünk rizzsel. Legközelebb már ő volt nálunk, a harmincadik születésnapomon, őt is a meglepetés vendégek között láthattam, amikor a nappaliba léptem. Ahogy változott a családi állapotunk, úgy költöztünk ide-oda, de mindenhová meghívtuk a másikat. A meghívás rossz szó, ha lehetőségünk volt, akkor mentünk egymáshoz. Egyébként egyszerre lettünk kismamák. Sosem felejtem el, amikor izgatott hangon felhívott: – Képzeld, kisbabát várok! Amire késlekedés nélkül rávágtam: – Gratulálok, én is! Ott és akkor szoktunk rá, hogy majd’ mindennap beszéljünk telefonon. Legutóbb én költöztem, az utolsó simításokban pont Kriszta volt velem. Együtt vásároltunk új felmosófát. Hogy mik ki nem derülhetnek takarítószer választás közben, azt nem is gondolná az ember! Később Kriszta rendezte át az otthonát, polcokat és kisebb kiegészítőket vettünk együtt. Bár csaknem tizenhat éve ismerjük egymást a bevásárlás külön szórakoztató volt. Akkor is megállapítottam, hogy az IKEA, azért az egyik legjobb első randis hely, mert rengeteg minden kiderülhet nézelődés alatt: együtt aludni vagy külön, kemény vagy puha matracon, világosabb vagy a sötétebb színeket kedveljük, minimál vagy részletgazdag stílus, van-e helye az állatnak a lakásban vagy sem, az olcsó, a közepes árkategóriájú avagy a drága holmik a nyerők?

Svéd nyelvlecke

Helgával munkatársakból lettünk barátnőkké. Amikor bekerültem a napilap szerkesztőségbe, tőle féltem a legjobban. De hamar kiderült, hogy minden, ami svéd, az nálunk közös nevező. Így lett az IKEA a törzshelyünk, ahol gyakran nevetünk a magyarul mókásan hangzó bútor elnevezéseken, amit mi értünk eredeti nyelven is. Kedvencünk a jokkmokk, ami egy sarkvidéki város neve, vagy a mjukdjur, ami egyszerűen fordítva plüssjátékot jelent, és meglepő módon több plüssnek is az a neve. Tizenöt év alatt számtalan alkalommal ugrottunk be valamiért a svéd bútorboltba. Ha másért nem, hogy igyunk egy kávét, míg a gyerekek játszanak. Ugyan, az én fiam már kinőtte az ikea játszóházat, de az áruház más részén még jól elszórakozik. Helgával nagyjából kilencvennyolc százalékos biztonsággal nem nyúlunk mellé a másik ízlését illetően, ha lakberendezésről vagy öltözködésről van szó. Vásárláspártiak vagyunk, megéltünk már jó pár költözést, és rengeteg élethelyzetet. Amikor Helga első gyermeke született, ott voltam nála a kórházban. Este volt. Sosem felejtem el a kimerült arcát. Ahogy azt sem, amikor lefotózott a kisfiammal a kezemben az erkélyen állva, két kemokezelésem között. Azt, hogy milyen türelmesen várta meg, hogy „egészséges kinézetűre” sminkeljem magamat. Rendeztünk már házi bulikat, sütöttünk-főztünk együtt, szilvesztereztünk egymásnál, vannak bútoraink, amik gazdát cseréltek köztünk. Ja, és ruhák is. Amikor a két fia után újra gyermeket várt, naponta imádkoztam, hogy kislánya legyen. Úgy lett. A kis tündérlánynak bármit szabad nálam tennie, az sem baj, ha uszodát csinál a fürdőszobámból, tőlem aztán fröcskölheti a vizet nyugodtan!

Kuponfüzet

Az interneten ismerkedtem meg Mariann barátnőmmel, a költözés előtt. A netes fórumon arról a városról kezdtem el érdeklődni, ahová költözni szándékoztunk. Boldog, újdonsült feleség voltam akkor. Mariann hamar a segítségünkre sietett, eligazodni az új lakóhelyünkön. Emlékszem rá, elképesztően vagány csaj volt a tetőtől talpig bőr öltözékében a forró nyári napon, ahogy leszállt a motorról. Megtudta, hogy születésnapom van, és azonnal vacsorázni hívott bennünket a Balaton partjára. Évekkel később, már jóval szelídebb megjelenésével karácsonyi tündért játszott a fiam első karácsonyán. Szenteste éjfélkor becsöngetett, de mire ajtót nyitottunk már csak az ajándékkal találkoztunk a földön. A kosár méteres kalácsot rejtett és egy nála beváltható kuponfüzetet arra az esetre, ha szükségünk lenne egy éjszakai nyugodt alvásra, egy babasírás nélküli kávéfogyasztásra, vagy ha nem lenne erőm főzni, akkor két tál vacsorára. Az évek során mindketten házasodtunk, váltunk, gyerekeink születtek, betegek lettünk, gyógyultunk. Hol sírtunk, hol nevettünk. Hol egyikünk kanapéján, hol másikunk fotelében ülve. Számtalan estén át ringattam a lányait, hogy segítsek neki, amit ő ezer módon viszonozott nekem. Tizenhat éve korlátlan a szívességbankunk számlája egymásnál.

Bugyik és melltartók

Nórival friss a barátságunk, alig féléves. Viszont hihetetlen sok mindent megéltünk ennyi idő alatt. A gyerekmentes apás hétvégéket gyakran töltjük együtt. Mindketten aludtunk már a másiknál, mert egy-két üveg bor után, ugye nem szabad autóba szállni. Már szinte mindent elmeséltünk egymásnak. Voltam a régi és az új otthonában, a költözésben is segíthettem neki. Márpedig egy költözés során kendőzetlenül láthatunk bele a másik életébe. – A fehérneműket csak tedd abba a fiókba – mutatva instruált. – Hogy vagy képes ilyen magas sarkokban rohangálni? – kérdeztem elképedve, miközben a tizenkét centis sarkú cipőit rendeztem el az új helyen. Más ízben Nóri szólt nekem: – Elfelejtettem pizsamát hozni. Amire én, mi sem természetesebb módon, a kezébe nyújtottam az enyémet. Pillanatok alatt korlátlan és megkérdőjelezhetetlen bejárásunk lett egymáshoz.

Igen, kiszolgáltatottan érezhetjük magunkat akkor, amikor valakit először engedünk be az otthonunkba, hiszen álarc nélkül láthat bennünket. A környezet, amiben élünk árulkodik rólunk: a lakberendezés, a bútorok, azok elrendezése, a kiegészítők, a stílus, a színek és formák, a rend avagy a rendetlenség, a tisztaság foka is mind-mind. Lehet csak egy adott pillanatot tárnak fel, de azok is mi vagyunk.

Bárhogy nézem, a mély és őszinte barátságaim mindegyikére jellemző, hogy kölcsönösen, nem egyízben fordulunk meg egymás otthonában, és töltünk akár egy-kettő vagy több éjszakát a másiknál. Ami alatt részesei lehetünk a másik hétköznapi életének, napi rutinjának. Betekintést nyerthetünk az intim szférájába, családi életébe, amitől még szorosabbá válnak a barátságaink. És az ajtóink továbbra is egymás előtt, kérdés nélkül nyitva állnak.

Kép: Unplash

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!