Arany kicsi kéz

Talán túlzás, de az anyukám egyszer úgy fogalmazott, a lányom mire felnő, lehet, kuriózumnak számít majd, mert, nem sok hozzá hasonló kortársa lehet, akit otthon úgy bevonnak a házimunkába, ahogy én teszem azt vele.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy eleinte, amikor elkezdtem vele együtt főzni, az egy hatalmas macera volt! Nem nehéz elképzelni, milyen lehet egy alig kétéves a konyhában.  

Na jó, most, hogy már nyolcéves sem sokkal jobb a helyzet, a konyhát nem lehet egy-egy ilyen akció után patyolattisztának nevezni, de talán ez legyen a legkevesebb problémánk!

Még bőven totyogós volt, amikor elkezdtem neki kisebb háztartási feladatokat is adni. Lelkesen adogatta a kimosott ruhákat a teregetésnél, vagy leszedte a megszáradt rucikat a szárítóról, igaz néha elpotyogtatott abból párat a lakás különböző pontjain, de élvezettel segített. Majd egyszer azt mondta, hogy ő is szeretne főzni. Így nem volt mit tenni, a munkapulthoz húztuk a széket, amire felállt, és elkészítettük az első közös húslevesünket. Állíthatom, sokkal finomabb volt, mint korábban bármelyik.

Tudom, sokkal több munkával jár bevonni a gyerekeket a háztartási dolgokba, mert lassabban haladunk, akár több lehet utánuk a takarítani való, mint nélkülük lenne, lehet úgy érezzük nem éri meg az egész.

De amikor kiül az arcukra a büszkeség, a boldogság, hogy ők is tettek valamit, segítettek, így  kicsit ők is felnőttek lehettek, az leírhatatlan érzés!

Talán sok, a lányommal egyidős kisiskolás,  nem is lát ilyen példát maga körül, hiszen enni étterembe járnak, a lakást nem anya, hanem más takarítja, nyaranta a nagymamánál egy-egy hétre találkozik legfeljebb mindezzel, és az gyorsan a felejtés homályába is vész. Pedig bármennyire is munka a háztartásvezetés, a közös főzőcskézés, ez is egyfajta együtt töltött idő, amikor ketten vagy hárman vagy többen közösen csinálunk valamit. Amíg mégsem a cyber térben élünk.

Persze nálunk is van tablet, van okostelefon és sok csatorna a televízióban, de az egyik legkedvesebb emlékünk nem ezekhez a tárgyakhoz, hanem az első közös sütésünkhöz köthető, amire annyira élesen emlékszem, mintha legalábbis csak tegnap lett volna.

Kakaós csigát sütöttünk.

Korábban is szerettem kelt tésztát készíteni, úgy ahogy a nagymamámtól tanultam, türelmesen kivárva a pihenési időt, mert a nagyi elárulta, bizony, ez az egyik fő titok! De térjünk vissza csigához. Igazi mindent elsöprő örömérzés volt látni, ahogy a kislányom pici arany kezecskéje elkezdi gyúrni, dagasztani a csigatésztát. Miközben nagyon lelkesen dögönyözte, hangosan nevetett. S bár minden csupa liszt lett a konyhában, az önfeledt öröme kárpótolt engem a takarításért. A mai napig minden kelt tésztánál kérem, hogy segítsen gyúrni, hiszen az én több mint tíz éves sütési múltam mit sem ér a kislányom arany kis keze nélkül!