Apró kicsi udvariasságok – igazi élet a közösségi hálón túl

Igazából semmibe sem kerül, udvariasabbnak, kedvesebbnek lenni a másikhoz. Apró figyelmességekkel, icipici kedvességekkel meglepni olykor a másikat. Kedves mosolyt kapunk érte cserébe. Egy virtuális lájk ehhez képest nulla.

Máskor is írtunk már arról, hogy hagyjunk fel olykor a phubbinggal. Ám most, annál is tovább mennénk, hogy szimplán ne nyomkodjuk állandóan a mobilt, a tabletet. Igaz, nem mondunk újat azzal, hogy a kedvesség, az udvariasság kifizetődő, mi mégis hangsúlyoznánk. Mégpedig arra hivatkozva, hogy ha a közösségi oldalakon extra udvariasak, figyelmesek és kedvesek tudunk lenni, akkor a való világban miért egyre ritkább ugyanez?

Pedig semmibe nem kerül jófejnek lenni! Semmibe nem kerül egy mosoly, egy kedves szó, egy, nem a másik orra előtt elengedett ajtó.

Péládul egy aktuális üzenet egy darab cetlin. A gyerek tolltartójába, a férj mobiljára posztitozva, a feleség naptárjába rejtve, a munkatárs monitorára tűzve. Egy szeretlek, egy puszi, egy csók, egy jó hétfőt, vagy más személyes jellegű üzenet, utalás valami közösre, egy vicces szójátékra. Vagy lehet az egy kedves rajz is. Egy skicc. Még a Pont, pont veszőcske alak is bájos tud lenni egy Este találkozunk! – felirattal.

A frissen készült tál sütiből jut a kedves kollégának, a becsöngető postásnak, a szomszédnak. Az én szomszédom tegnap este egy szál napraforgót nyújtott át. A felesége pedig tavaly karácsony előtt bevásárolt számomra az adventi koszorúmhoz, amikor bokaszalag-szakadással feküdtem itthon. Igen, gondolkodom azon, hogyan viszonyozhatom a kedvességeiket.

A nyár végén, amikor kiszaladtam a szeméttel és összefutottam egy másik szomszédommal, aki megkérdezte a frissen szálló sült illatáról, vajon mi finom főhetett valakinél, én rejtélyesen annyit mondtam, gőzöm nincs majd, pár perc múlva bekopogtam hozzá egy tál sült, majorannás fokhagymás májjal. Nem került nekem semmibe.

Olykor csak egy mosolyra, vagy jó szóra van idő. Csinos a blúzod, szép a körömlakkod, vagány a nyakkendőd, klassz a táskád. Rövidek, tömörek mégis örömet szerezhet másnak. És nekünk is, hiszen jóleső kedvesnek lenni.

Mi az akadálya annak, hogy igazi levelet írjunk, kézzel, szép színű tollal, szép levélpapírral? Igen, lehet még kapni, de magunk is készíthetünk. Készüljünk fel arra, hogy nem is olyan könnyű egyébként kézzel írni. Elszoktunk tőle. Alig áll rá a kezünk, a fejünk is másként, nehezebben gondolkodik, annyira megszoktuk, hogy inkább géppel írunk. Pedig tényleg szép a kézírás, szinte még akkor is, amikor az valóban egy macskakaparás. Pont azért szép, mert egyre ritkább, s mert mögötte van maga az odaadás, a tenni akarás. Igazán exkluzív éppen ezért egy borítékba tett, postán feladott „igazi” levél. Vagy képeslap.

Otthon, ha az eső után letöröljük a magunk sáros cipőjét, miért ne törölnénk le a másikét? Ha a nap végén, a feleségünk éppen elmosogatott és mi az otthon másik feléből megjelenünk egy pohárral, akkor miért ne mosnánk el azt az egy darabot, hogy ne csúfítsuk el a párunk munkáját a szárazra törölt mosogatótálcát? Kerül ez valamibe? Semmibe, két percbe sem.

Nézzünk körül, hol és miként szerezhetünk még meglepetést. A nagymama a könyvben buszjeggyel jelzi hol tart? – cseréljük ki azt egy fotóra magunkról, a családról! Meglazult a csavar a nagypapa szemüvegén? Húzzuk meg gyorsan és kössük át az egészet egy masnival, rögtön tudja majd, hogy megszereltük! Édesszájú a főnökünk? Tegyünk egy kis csomagolású csokit az asztalára. A gyerek folyton elkésik? Állítsuk át az órát, elég ha mi tudjuk, hogy csak tíz perc múlva lesz negyed nyolc, majd ha megtanult ügyelni az időre, visszaállítjuk. Jobban szereti a párunk mézzel a kávét, de minden reggel keresi hol van? Készítsük ki számára a kávéfőzőgép mellé a maci mézet. Ugyanígy kitehetjük a másiknak a pizsamát, a törölközőt, a szalvétát, a fogkrémet, az esernyőt.

Hazafelé lefotózhatunk egy szép szobrot, egy pikáns reklám-feliratot, szedhetünk egy őszi falevelet, egy mosolygós gesztenyét. Vásárolhatunk egy szál virágot, a nő is a férfinak, a nagymama az unokának. A főnök is küldhet vicces, feszültségoldó üzenetet, a tanár is írhat fel a táblára bátorító üzenetet a diákjainak.

Igen, mindez picivel több megerőltetést jelent, olykor jóval többet, mint nyomni egy lájkot a facebookon, csakhogy a lájkot gyakrabban kapják a távolabbi ismerősök, olykor szinte idegenek is, mint azok akik valóban közel állnak hozzánk. Túlzással élve úton útfélen, számolatlanul nyomjuk a lájkokat weboldalakra, szolgáltatásokra, művészetre, silányságra, mások gyenge aranyköpéseire, cikkekre (mi is persze megköszönjük, de ha nem teszik is örülünk, hogy olvasnak bennünket) doromboló macskára, ugató kutyára, tipegő babára, csokoládétól maszatos kisgyerekre, savanyú pofát vágó kamaszra. Mindenre és mindenkire.

Akkor miért ne becsülnénk meg azokat akik sokkal, de sokkal inkább megérdemelnék, akikkel tényleg napi kapcsolatban vagyunk, akiknek igazán adnunk kellene az apró kicsi udvariasságokból? A napi igazi lájkokból?

Kép: Starlet Photo