Anya vagyok, enyém a világ!

Már visszavonhatatlanul anya vagyok, tört rám az érzés, amikor bölcsődében hagytam a kisfiamat, annyi időre, míg én kemoterápiát kaptam. Amikor nem gyakorolhatom tartósan az anyaságot, mert a kisfiam valamelyik nagymamánál nyaral, vagy apás hétvége van, újra és újra felértékelődig bennem mindaz, amit az anyaságnak köszönhetek.

Amikor először nem csimpaszkodott rám puha kis karjával az én matricám, és a felelősség érzése pár órán át kevésbé nyomta a vállam, akkor tudatosult bennem, hogy az a méhemben összeugró érzés sosem múlik el, legfeljebb idővel csillapodik. Így is lett! Most hogy magzatom már kilencéves már csak akkor ugrik össze a hasam, ha nagyon nagy veszélyben látom a gyerekemet. Ugyanakkor elvehetetlen lett tőlem az a szilajság, a megállíthatatlanság, ami az anyásággal együtt jár, ami akkor is velem van, amikor a gyerek már nincsen éppen velem.

Szerintem, a nők megerősödnek a gyermektől, ami nemcsak a szülői, hanem az élet más területén is gyümölcsöző lehet a számunkra, ha jól használják ki mindazt, amit magukba szívtak miköben megtanultak anyának lenni. Mert anyának lenni nem velünk született, és nem is a gyerekünkkel, napról-napra, hónapról-hónapra, évről-évre válunk igazán anyává!

Én vagyok a főnök az érzelmeim felett. Nem hülyéskedek, tényleg!

Amikor egészen kicsi volt a kisfiam gyakran tereltem el a figyelmét, hogy ne kelljen rászólnom százszor valamiért (a kemoterápia és a hosszú gyógyulás alatt erre gyakran nem nagyon volt erőm) viszont volt pár dolog, amiből határozottan nem engedtem már akkor sem.

Vannak, akik nálam szilárdabbak, és gond nélkül szólnak rá egy totyogósra is már, mint én tettem. Ez valahol vérmérséklet, a szülő saját otthonról hozott mintája, vagy annak szöges ellentétje, azaz a maga nevelési elképzelése, hogyan teszi azt. Egy biztos, miközben mi szülők megvívjuk a magunk kisebb vagy nagyobb csatáját, hogy igenis álljunk a sarkunkra, mielőtt még a gyerek a fejünkre nő, az alatt mi anyák is igazán felnővünk, és megtanulunk ura lenni saját magunknak.

Az anyaság megtanítja a temperamentumos embereket, hogyan kezeljék a saját érzéseiket, mint például a felháborodást, a türelmetlenséget és a frusztrációt háttérbe szorítani. Míg a kevésbé harcos szülőket határozottabbá, rendíthetetlenebbé válni. Ami rendkívül hasznos a gyereknevelés mellett a munkában és más emberi kapcsolatokban is.

Türelem, türelem már zsigerből

Mivel a gyermek türelme korlátozott, a szülőnek kell jó példával előállnia. Na, nem csak a türelem kérdésében, hanem minden másban is. Ha például odaengedjük egy székre állva a háromévest a konyhapulthoz, hadd gyúrja a tésztát, majd formázza azt golyóvá össze közepén egy szilvával, ne várjunk csodát, legyünk résen, hogy abból az adag akármiből, nem lesz tökéletes szilvásgombóc, ráadásul minden tiszta liszt, főtt krumpli, tojás, szilva és fahéj lesz többméteres körzetben, beleértve a gyereket és magunkat is. Nyugodtnak, biztatónak, kedvesnek, jókedvűnek kell maradnunk. Mert annak a kis édes gyereknek a konyhában matatni, anyának segíteni, részt venni a főzésben, igazi szenzáció!

A felnőttnek el kell fogadnia a gyermek fejlődési szintjeit, nevezhetjük esetlenségnek, gyengeségnek, ügyetlenségnek, amikor valamire egyszerűen még nem képes a gyermek. Győri Ildikó pszichológus szakértőnk emeli például ki, hogy a babakocsiban ülőtől ne várjuk el, hogy a tölcséres fagylaltot képes legyen a kicsi úgy megenni, hogy az ne csöpögjön le a ruhájára, mert a kétéves nem tud egyenletesen tartani a kezében még úgy valamit, hogy az ne forduljon ki a kezéből. Hiányoznak még hozzá azok az izmok és idegrendszerek.

Törődjünk tehát bele, hogy a gyerek, a ruházata és a babakocsi is maszatos lesz így, vagy ha nekünk ez nem megy, mert ettől frusztráltak leszünk, ne adjuk inkább a gyerek kezébe a fagyit, adagoljuk mi magunk neki, de rákiabálni azért, mert a gyerek fagylaltos lesz, az nem más, mint a felnőtt butasága.

Számtalan olyan szituációban találom magam én is anyaként, még a kiskamasz gyerek mellett is, ami rágja az idegeimet. Az egyik legfontosabb, amit szülőként megtanultam, hogy a gyerekem – ugyanúgy mint más ember sem – tudja előre az én igényeimet, önmagától. Nekem kell elmondanom neki azokat, mi több megtanítanom arra, hogy ő is bátran álljon elő a saját szükségleteivel.

Anyaként elsajátítottam azt, hogy előre mondjam a gyereknek mikor mi következik, mire mennyi időnk van, és adva neki mozgási lehetőséget, kíváncsi legyek arra, ő mit szeretne, neki milyen szükségletei vannak.

A türelem, a másikra való odafigyelés jobb csapatjátékossá teheti az embert, hasznosak lehetnek más olyan helyzetben, amelyek vesztes szituációnak indulnak az ismeretek hiánya miatt.

Lehetetlen? Olyan nincs!

Onnantól kezdve, hogy a nőben megfogan egy kis élet, fenekestől fordul fel vele a világ, amit elősorban neki egyedül kell a helyére visszabillentenie. Újra és újra!

Persze, ha van a nő mellett egy igazán figyelmes férfi, apa, akkor valamennyivel könnyebb dolga lehet, de mivel a család feje a legtöbb időt munkával tölti, ami alatt a nő a gyerekkel van, bizony non-stop képben kell lennie egy nőnek akkor is.

Általában a nők végeznek több házi munkát és oldanak meg az otthonnal kapcsolatos teendőket miközben elsősorban a gyermekről gondoskodnak. Mindez már önmagában nagyon összetett szervezést igényel. Az élelmiszer kiszállító egészen biztos, hogy abban a pillanatban csönget, amikor elkezdte az anya szoptatni a gyermeket, a védőnő akkor teszi tiszteletét, amikor a kicsi elaludt, a gyerek aznap lesz beteg, hogy a munkahelyükön egy igen fontos prezentációt kellene bemutatnunk, és nem vihetjük a gyereket iskolába lázasan, azaz otthon kell maradnunk. Édesanyaként napi kapcsolatban vagyunk az óvodával, iskolával, a többi szülővel, a  gyerekorvossal, a gyógyszertárral, a zöldségessel, a játszótéri anyukákkal és apukákkal, a védőnővel, a villanyszerelővel, az autószervízzel, a hentessel, a könyvtárossal, a karate edzővel, a papír-írószeressel, a gyerekcipőssel, az internetszolgáltatóval, a redőnyössel, a drogériással, a használt gyerekruha boltossal, a pszichológussal és még a kukásokkal is, mert jó tudni mikor halad el a ház előtt a szép sárga autó, aminek integetni kell a kétévessel minden egyes alkalommal. Egyszóval, mindenkivel.

Az édesanyák hamar megtanulnak hatékonyan kommunikálni, és idővel, feladatokat is delegálni másoknak.

Bevallom, én sokáig nagyon nehezen bíztam a gyermekemet másra, és ma is csak akkor vagyok igazán nyugodt, amikor baleset nélkül ússza meg a gyerek a tőlem való távollétet. Egyszerűen azért, mert a kisfiamnak elég összetett étel allergiái vannak, nem várom el, hogy más maradék nélkül fejbe tartsa mindazt, amikre folyamatosan ügyelni kell.

A huszonnégy órás készenlét, és a sok feladat megtanítja az anyákat mérlegelni, fontossági sorrendet felállítani, és aszerint az elvégezni a teendőket. Mi több, az állandó kiszámíthatatlanság, ami egy gyermekkel együtt jár, az lazábbá, elengedőbbé és kreatívabbá teszi a nőket a megoldások területén.

Minél több mindennapi kényelmetlenséget tapasztal egy anya a gyermeke körül, annál könnyebben old meg majd nagy problémát az élet más területein. Hiszen a gyerek pont akkor kezd el kakilni, amikor lekerült róla a pelus, az ünnepi ruhája csak addig tiszta, míg el nem indulunk a nagypapa 80-ik születésnapjára, és egészen biztos, hogy akkor lázasodik be, amikor mi szülők gyermekfelügyelőt hívtunk, hogy elmenjünk egy vacsorára a legközelebbi étterembe egy kicsit romantikázni. Nesze neked, Randizz a férjeddel, legalább havonta egyszer című project!

Az anyaoroszlán legyőzi a sárkányt, és majd a konkurenciát is, ha kell

A szülő gyakran előre megérzi a gyermekét fenyegető veszélyeket. Az anyák félelmei különösen intenzívek lehetnek, mivel a hormonok és a fáradtság növelik ezt az érzést. Az anyának azonban meg kell tanulnia élni a félelmeivel, mert ha túl sokat aggódik, azzal elveszi a gyermekétől a bizalom érzését. Az anyaság segíti a nőt abban, hogy megtanulja, bár a gyermekvállalás során az ördög sosem alszik, együtt kell tudni élni a félelmekkel is. Mi több, meg kell tanulni legyőzni azokat. Már csak azért is, mert jó példával kellene előállni a gyerek előtt.

Minél jobbak vagyunk a gyerek mellett a stresszkezelésben, annál könnyebben és nyugodtabban oldjuk majd meg az egyéb magánéleti és később a munka világában az ad hoc felmerült, akár összetett problémákat. Képesek leszünk a szétszórt dolgokat is összefüggésében látni, a kúsza dolgokat kibogozni, nyugodtabban a  helyén kezelni a kihívásokat, mint korábban. Mit nekünk egy armageddon?

Igen, nekem is vannak korlátaim, és? 

Ahogy anyaként megtanuljuk elfogadni a gyermekünk esendőségét, úgy fogadjuk el idővel a magunkét is. Míg az első időkben képesek vagyunk a saját szükségleteinkről is lemondani, fáradhatatlanul kisbabát ringatni, igény szerint szoptatni, rekedtségig altatódalt dúdolni, hetvenhetedszerre is válaszolni, a mi ez? és miért? kérdésekre, úgy leszünk egyre elfogadóbbak magunkkal szemben és végül másokkal is. Kevésbé tudnak idővel más emberek frusztrálni, mert megnövekszik bennünk az empátia. Az anyaság lehetőséget nyújt arra, hogy rugalmasabb és önzetlenebbek legyünk.

Megtanuljuk beállítani a magunk határait, megismerjük az erőnk végességét, és idővel engedékenyek leszünk magunkkal szemben is, mert megtanuljuk, hogy a tökéletességre való törekvés fárasztó, amitől az az élet csak végtelen kötelességnek tűnik. Amit bolondok lennénk akarni magunknak! Ugye?

Kép: Unsplash