Amit a jelek jelentenek nekünk

Bizonyára, nincs lelkigyógyász, aki ne intene óvva bennünket attól, hogy csupán jelzésekre várjunk, és nincs olyan hívő közösség sem, ahol ne beszélnének arról vissza-visszatérően, hogy az égiektől kapott jeleket hogyan szabad, és nem szabadna értelmezni. Sokan tudjuk is ezt az eszünkkel, de valahogy a szívünk csak várni akar továbbra, egy bizonyos jelre. Ami nélkül, nem tudunk, vagy nem akarunk dönteni. Kapaszkodnánk bele, de nagyon!

Talán amikor végtelenül szeretnénk valamit, esetleg éppen ellenkezőleg, tulajdonképpen nem is szeretnénk, hogy bekövetkezzen. Vagy igen is, meg nem is, mert szörnyen bizonytalanná lettünk, azért várunk valamire, ami megerősíthetne bennünket egy érzésben, egy döntéshelyzetben. Várunk egy jelre. Egy jelzésre, ami szerint aztán cselekszünk, vagy nem teszünk semmit, esetleg megnyugszunk, vagy beletörődünk valamibe.

De, arra nem is akarunk gondolni, hogy amit, mi jelnek vélünk, az tulajdonképpen nem is egy jel, csak a véletlen(ek) műve. Félre értelmezzük, mert félre akarjuk értelmezni a jelet, hogy a mi elvárásainknak kedvezzen. De az is, lehet, hogy csak szimplán rosszul magyarázzuk magunknak.

Bezárva

Az egyik baptista gyülekezetben történt, hogy egy lány után bezáródott az ajtó a legkisebb helyiségben. A lány Istentől érkező figyelmeztetésnek vette a helyzetet, és soha többet nem ment abba a gyülekezetbe. Sokak számára ez jó példa lett arra, hogy egy ilyen, valóban nagyon kellemetlen, – mi több, egy klausztrofóbiásnak akár nagyon is ijesztő -, de még is csak hétköznapi helyzetet úgy értelmezni, hogy valaki ne menjen oda többet, ahol amúgy jól érzi magát, kissé megmosolyogtató. Persze, az is lehet, hogy a lány nem érezte igazán ott jól magát, csak megerősítésre volt szüksége, mondhatni indokra, hogy miért váltson közösséget.

A „kezdő hívők”, gyakran esnek abba a „hibába” hogy kérdéseikre a választ a Bibliából oly módon szeretnék megtalálni, hogy felteszik a kérdést, majd találomra felütik valahol a Szentírást, és az ott álló igeszakaszra hagyatkoznak, mint Isten szavára. Ezzel szemben, sokkal inkább „ajánlott módszer” az, hogy az ember forgassa gyakran a Szentírást, tanulmányozza, járjon kéz a kézben a hittel, és idővel pontosan megérzi, mikor kap egyértelmű vezetést, ahelyett, hogy maga keresné a választ.

Válás után

Nem Kati az egyetlen nő, aki szintén jelekre vár, a nehéz időszakok alatt. A házasságában sokszor érezte: nem önazonos magával. Amikor egyik percről a másikra már nem csak arról kellett döntenie, hogy mi legyen a vacsora, hol vásároljon jó minőségű, de nem drága cipőt a gyerekeknek, avagy a két gyerek születése között befejezze-e az egyetemet, hanem arról, hogy hová költözik, miből él meg a gyerekekkel ezentúl, hány órában dolgozzon majd, akkor, figyelni kezdett a jelekre. Azokra, amiket éveken át elhessegetett maga elől, mert nem akarta tudomásul venni a figyelmeztetéseket, amiket amúgy a környezete már észrevett. Ezeket az idő előre haladtával persze ő is felismert, és egyre gyakrabban ki is mondta magának, megfogalmazta  mire lenne szüksége: szerette volna, ha a férje sokkal több önbizalommal bírna, kevésbé lenne csendes és visszahúzódó. Szeretett volna egy olyan férfit, aki határozott és biztos fellépéssel bír. A várva várt férfival válás után találkozott, a legváratlanabb helyzetben. Az új szerelemmel megismerte azt az oldalt, milyen az, amikor egy férfi nagyon is tele van önbizalommal. Amit hiányosságként élt meg Kati a házasságában, az egyszer csak egy másik kapcsolatban nemhogy hiányosság lett, hanem bőség, Kati jelnek vette, hogy pont az, ami a legjobban zavarta a férjében negatívként, az figyelmeztetésként, megjelent, szinte azonnal a válást követően a legelső új partnerében, és nehezen, de bevallotta magának, hogy nem biztos, a szöges ellentét tetszik neki. Kati tulajdonképpen megtanulta, hogy elképzeléseiben, vágyaiban jobban kellene fogalmaznia, pontosítania kellene, kire vágyik, és még inkább kiderítenie, valójában mire és kire van saját magának szüksége.

Letehetetlen tarot

Anikó már betöltötte a huszonhatodik életévét, az összes barátnője kivétel nélkül már férjnél volt, csak ő volt egyedül eladósorban. Járt ő több féle társaságba, a munkája során is sok emberrel találkozott mégsem akadt egy udvarlóra sem. Az egyik nagynénje, hogy segítségére legyen, és elterelje a figyelmét, izgalmas játékra hívta: tarot kártyázni. A rokon nem sejtette, hogy az unokahúga majd úgy rákap az önjövendőmondásra, a jelek figyelésére, az összefüggések keresésére, amivel nem javulni, hanem romlani kezd a lány lelkiállapota. Merthogy Anikó innentől kezdve naponta többször kártyát vetett. Már reggel induláskor, este lefekvéskor és akkor, amikor valakivel megismerkedett. Anikó ment a jeleknek vélt jóslások után, és már semmit nem tett úgy, hogy az ne a kártyától eredt volna, vagy nem ellenőrizte volna le a paklit. Végül Anikót a tarottól az a fiatalember „mentette meg”, akinek jöveteléről a jóslat sehol sem jelent meg.

Életet mentő jel

Tizenhat éves volt Ági, kora reggel a 7-es buszhoz sietett. Messze volt a középiskola.  Ahogy a lába elé nézve szinte már futott meglátta, hogy a cipőfűzője kikötődött. Kettő méteren belül legalább hatszor gondolta át, siessen tovább, vagy kösse be a fűzőt, amikor  futólag meglátott egy a környéken lakó, évek óta  mankóval járó féllábú férfit, ekkor Ági azonnal megtorpant, és lehajolt. Ekkor előtte, bő fél méterrel leesett a négy emeletes bérház tetejéről egy omladozó tégla. Évekig volt, ezt követően, az a rész, a hetedik kerületi Síp utcában „Vigyázat, omlik a vakolat, közlekedés a túl oldalon táblával!”  elkerítve.

Szűnni nem akaró szerelem

A csaknem harmincéves Robi, évekig élt a tanulásnak és a karrierépítésnek, és amikor úgy érezte, elindult az élete, jól keres, szereti a munkáját, vásárolhat magának lakást, a nősülés gondolata is szöget ütött a fejében. Szinte csak rést nyitott a gondolat, és máris partiképes lányokat vett észre maga körül a fiatalember. Meglátta azokat a lányokat, akik tulajdonképpen korábban is ott voltak. Pillanatok alatt bele is szeretett az egyikbe, ám ez a románc nem tartott sokáig, a lány végül barátságot kínált. Robi még hónapokig gyötörte önmagát. Ahányszor találkozott a lánnyal, annyiszor kereste a jeleket, mert ő úgy érezte, a lány viszontszereti őt. Arra, hogy de miért nincs vele, mindig újabb és újabb, számára, elfogadható magyarázatokat talált. A legtöbbször olyan okot, amelyeket az általa vélt jelek utaltak.

Minden alkalommal amikor jelre várunk, támaszkodni akarunk valamire. Ha egyszer-kétszer egy-egy jel jól működött, akkor mint valami kapaszkodók válnak részünkké olyan helyzetekben, amelyekben a terheinket szeretnénk kissé leadni, azzal, hogy a döntési felelősséget is átadjuk a jeleknek. Ám az emberi megérzés nem mindig megbízható. Sokszor tévedünk. Jelnek venni valamit tévesen, valójában pont elég ahhoz, hogy úgy gondoljuk, nekünk van igazunk – még akkor is, ha nincs, és megerősítjük magunkat valamiben, amiben talán nem is kellene.

Fotó: AK ¥ N Cakiner az Unsplashon