Amikor erőltetjük a szerelmet
Smsekkel bombázzuk. Előadjuk a csizmás kandúr esdeklő szemeit. Nem felhívjuk, egyenesen rátelefonálunk. Utat engedünk, némi chili segítségével az elefántkönnycseppeknek. Ha ez sem elég, akkor követeljük. A figyelmét. A jelenlétét. Lemondását másról, miattunk. Követeljük őt.
Szánalmas, mi is érezzük. De mindent a szerelemért! Szerelemért? Valóban az lenne, ha nekünk játszmáznunk kell? Cselhez kell fordulnunk? Be kell vetnünk mindent?
Talán, a lelkünk mélyén érezzük, ha ez valóban erős vonzalom, szeretet, szerelem is köztünk, akkor sincs minden teljesen rendben. Nemcsak a kapcsolatunkkal, a másikkal, hanem saját magunkkal sem. Különben miért is kellene ennyire repesztenünk?
Miért aggódunk, ha nem kapunk naponta egy, kettő, öt, sok, állandó megerősítést?
Ha nem mondja elégszer, hogy kicsim, szívem, édesem, életem, tengerimalacom, búgócsigám és kicsi bölömbikám?
Valóban attól érezzük és az biztosítja az érzelmeit felénk, ha bárhol és bármikor becéz bennünket, ha úton útfélen ajnároz, ha nem csinál külön programot, ha minden körülmények között felveszi nekünk a telefont akkor is, ha a barátaival van, a szüleivel tölti a vasárnapot, segít az exének a gyerekeik körül, vagy ha éppen nagyon is dolgozik?
Valóban mindenki potenciális vetélytárs, egyenesen ellenség? És féltékenynek kell lenni rá? A kollégáira, azokra, akikkel a munkája során találkozik – vásárló, beteg, ügyfél, utas, üzleti partner, vendég, kliens – , minden szolgáltatóra, akinél csak megfordul – eladó, fodrász, könyvelő, ügyvéd, kiszolgáló, felszolgáló, banki ügyintéző- mindenkire, aki szembe jön az utcán vagy éppen áthalad előtte, a volt nőre/pasira, volt feleségre/férjre?
Ha csinosan öltözik fel, ha fodrásznál volt, ha új ruhát vásárol, ha feldobódva ér haza, ha több időt tölt valahol, ha éjszakába nyúlóan tart egy esemény, ha máshol tölt egy estét, akkor nekünk valóban okunk van a félelemre?
Mi magunk nem tudunk úgy eltölteni félórát, hogy ne arra gondolnánk, miért nem együtt vagyunk? Mindenhol mindenről, minduntalan ő jut eszünkbe, hozzá kapcsolunk valamit? Sosem vagyunk függetlenek, ha igen, akkor elönt a dermesztő kétely, ahogy telik az idő nélküle? Nem akarunk egyedül lenni, másokkal moziba menni, programot szervezni, de még egy vacsorát sem elkölteni úgy, hogy ő nincs ott?
Lessük folyamatosan a mobilt? És a tükörben magunkat, hogy vajon elég szép, csinos, kívánatos, érdekesek vagyunk-e?
Na, meg minden szóba jöhető jövőbeni vetélytársat, volt szerelmet kukkolunk a facebookon, instagramon, twitteren, snapchaten és ahol csak lehet, és hasonlítjuk magunkat hozzá, és azon morfondírozunk minduntalan, hogy valóban van-e félni valónk?
Túl sok az igen válasz? Lehet, hogy velünk van a baj, vagy vele, esetleg a kapcsolatunkkal úgy, ahogy van? Miért nem bízunk magunkban? Na, és benne? Valóban okunk van rá?
A legjobb erről beszélni először önmagunkkal. Végigvezetni, valóban indokunk van a szerelemféltésre? És azonnal felhagyni azzal, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat és kételkedünk magunkban, a másikban, egymásban. Persze, az sem jó út, ha tudomásul sem vesszük ezeket az érzéseket, ha elhessegetjük, vagy nem nézünk szembe velük. Másodsorban beszélni kell minderről vele is. De se nem elesett, ázott, szerencsétlen verébként, nem is démoni terrorral, és még csak nem is rendreutasítóan. Hanem kizárólag nyugodtan, tárgyilagosan, de kedvesen.
S h ezután sem nyugszunk meg, és ez a félelem megmarad, amin nem segít sem coach, sem pszichológus, de még párterapeuta sem, akkor a legjobb, ha szembenézünk azzal, hogy ez nem az a szerelem, amiben valójában élni szeretnék. Mert ez, nem az igazi.
Kép: amenteemaravilhosa.com
Korábbi, hasonló témájú írásunk:
arról 
