Amikor az ego dolgozik: Az önérzeted, a sírba visz!

Önérzetesség vagy ÖNÉRZETESSÉG? Arról, hogy a büszkeség pozitív avagy negatív tulajdonságnak számít, arról sokan gondolhatunk sokfélét. Sokszor nézőpont, szituáció, vérmérséklet és egy sor másik dolog függvénye. Eshetünk a csapdájába, mert túlságosan öntudatosak vagyunk, de árthatunk is magunknak, ha túlságosan lazák vagyunk, és nem számít nekünk más véleménye.

Az emberek nem változnak, halljuk sokszor, és magunk is gyakran így gondoljuk. Kivéve persze, ha saját magunkról van szó, mert bezzeg, mi tudunk változni, ha kell, bár eleve nem vlünk van a probléma, csak mindig mással. Ha igazán befelé fordulunk, akkor sem jövünk rá, hogy mi sem vagyunk kivételek. Velünk is lehet, sőt van is baj. Mindenkivel van valami baj. SEnki nem tökéletes. Viszont ami, esetleg lehet visszás, azt meg is fordíthatjuk.  Mindannyian lehetünk kivételek, én is, a másik is, bárki tud változni, az egész csak önfegyelem kérdése. Ami viszont, piszok nehéz!

Az önérzettel az a baj, hogy nem feltétlenül a jó irányba visz bennünket, nagyon sok helyzetben felkapja az embert és viszi-viszi gondolkodás nélkül. A büszkeség, a sértettség, a meg nem értettség kihozhatja az egyén legrosszabb énjét. A viták, veszekedések melegágya, előcsalhat olyan szavakat, mondatokat, amiket nem feltétlenül gondolunk komolyan, féligazságokat tartalmaznak, vagy éppen nincs is reális alapjuk. A sértések az önérzetet támadják.

– Az önérzeted visz a sírba! – hallotta évekig a szüleitől – majd később a volt felesége vágta a fejéhez újra és újra. Mindaddig mikor is megunta a helyzetet az asszony, és beadta a válókeresetet. Lacinak lement még egy-két kapcsolata, míg ráeszmélt, hogy mind a szüleinek és a volt nejének igaza volt.  Erről egyébként a saját gyermeke világosította fel. Akaratlanul. – Néztem a cseperedő lányomat, aki ugyanilyen volt már kétévesen, hároméves  dacával kivált, hatévesen az iskolában még nagyobbra nyílt a szája, és kamaszként egyenesen elviselhetetlen lett. Ráeszméltem, hogy ezzel valóban nem lehet együtt élni. És akkor egy pszichológus barátomhoz fordultam, és addig nem nyugodtam meg, míg meg nem tanultam ezt az őrjőngésemet kezelni, majd a lányomat is szembesítettem vele – meséli a túlzott önérzetességéről Laci, aki erről nagyon kevés embernek mert eddig beszélni – pillanatok alatt fel tudtam cseszni az agyamat, ha valami nem úgy volt, ahogy én azt tökéletesnek láttam, meg voltam győződve a saját igazamról, és addig nem nyugodtam, míg mindenki el sem ismerte az körülöttem. Ma már képes vagyok átgondolni más tényezőket is több-kevesebb sikerrel.

A változásról egyébként először nem Laci, hanem a lánya, Niki mesélt nekem, aki úgy fogalmazott, hogy ugyanaz a heves érzelmi kitörés nála teljesen másból fakadt, mint az apukájánál: – Egyszerűen nem bírtam elviselni, ha bárki gyengének, ügyetlennek, tudatlannak látott. Nem kellett ehhez konfliktus, elég volt, ha valaki azt mondta magáról, hogy jól tud úszni, akkor nem volt kérdés, hogy én is. Ezért mindig mindenben tökéletes is akartam lenni. Az nem érdekelt, hogy más miben ügyetlen, ha más elrontott valamit azt észre sem vettem, Apa viszont bárkibe képes volt belekötni, és minden csak úgy volt jó, ahogy ő gondolta. Ő azért vitázott mert más béna volt, én meg azért, mert én semmiképpen nem voltam az – fogalmazott Niki.

A váratlan, negatív események is kikezdik az ember önérzetét. Mint például a munkanélküliség, a szegénység, a betegség vagy a sikertelenség is rombolhatja az önbizalmat.

– Hónapok óta érlelődött bennünk a sikertelenség, míg végül a férjem mondta ki, hogy ez így nem megy tovább, váljunk el. Ez így akkor kézen fekvőnek is tűnt, tudtam, hogy gavallér lesz, nem dob ki a lakásból bennünket. Viszont arra sem számítottam, hogy Karcsi belebetegszik – kezdi mesélni a történetüket Gabi – Karcsi albérletbe ment, fizette a gyerektartást, én meg átvettem a fennmaradó lakáshitelt, és kifizettem őt, a szüleim után örökölt lakás eladásából. Karcsi jól keresett, és szabad lett, jöhetett-mehetett volna, ismerekedhetett volna, hiszen a gyerek nála csak kéthetente hétvégénként volt. És engedtem volna többet, ő nem élt vele. Szinte pillanatok alatt teljesen összezuhant, a saját emberi méltóságát érezte elveszni azzal, hogy elváltunk. Nem bírta az önérzete feldolgozni, hogy nem családban él. Kerülte az embereket. Mivel szerettem őt, és még nem volt senkim, igyekeztem kéthetente amikor jött behívni egy kávéra, süteményre, és ki is találtam dolgokat, hogy olykor segítsen, ott legyen velünk.  Ő akart válni, de én vígasztaltam őt. Nagyon lassan állt fel.

A büszkeség, önérzetesség nem mindig negatív hozadékú. Ugyanez az erő szükségeltetik sokszor ahhoz is, hogy az ember végigcsináljon egy feladatot, küzdjön, ne adja fel. Hiszen az öntudatosság nem enged elesettnek, betegnek, tehetetlennek, vesztesnek mutatkozni. Helyette a láng, tűzön-vízen át viszi az elképzeléseket, felállít a legnagyobb veszteségből, és túlélővé tesz a jég hátán is, ha jól használjuk fel az ég adta tulajdonságunkat.

Ahhoz viszont, hogy jól használjuk azt az erőt, ami az önbizalmunkból ered, muszáj időnként körültekintőnek és racionálisnak lennünk. Tudatosan figyelni erre az áldásra, hogy ne rosszul, hanem jól használjuk fel. A rendszeres önvizsgálat, a helyzetelemzés, a mérlegelés mind segíthetnek.

Kép: Pixabay