Amikor a nő egyedül vállal gyermeket

Vagy teljesen nem vagyunk a tudatában mit vállalunk magunkra, mert még nincs gyermekünk, vagy teljesen tisztában vagyunk a döntésünk súlyával, mert már van egy, kettő és úgy vállalunk egyedül még egyet. Teljesen mindegy melyik csoportba tartozunk, az biztos, hogy tiszta hülyének néz bennünket a környezet. Már ha ez nyílt titok.

Mert sokszor, nagyon sokszor, s ez a leggyakoribb, hogy a nők úgy döntenek a születendő, már a hasukban gyarapodó magzatuk mellett, hogy nagyon is tisztában vannak azzal, önmaguk és a környezetük is, hogy lehet, sőt biztos, hogy egyedül neveli majd fel a gyermeket. Mert egy döglődő házasságban vagy egy semmilyen, sehová nem tartó kapcsolatba szülnek bele. Sokszor él is bennük egyfajta remény, amiről amúgy ép ésszel tudják, az kizárólag a romantikus filmek sajátja, hogy egy gyermek összehozza apukát az anyukával, és boldogan élnek majd mindhárman, míg meg nem halnak.

Igen, az Áldatlan Állapot című filmben így volt, viszont se mi magunk nem vagyunk Julianne Moore, sem az apa nem Hugh Grant. Persze, olykor megeshet, hogy azok vagyunk. Valaki biztos ismer valakit, akivel pontosan így történt.

Egyedül vállalni gyereket nem kizárólag párkapcsolaton belül lehet. Az elhúzódó karrierutak, a kitolódott gyermekvállalási idő, a nehezen összejövő kapcsolatok, illetve a különféle szerelmi és szeretői viszonyok is okai lehetnek annak, hogy egy nő egyedül vállaljon gyereket. Szorítja a biológiai óra, a reménytelenség arra, hogy megtalálja az igazit, vagy már rég elvesztette minden illúzióját egy boldog párkapcsolatra, vagy meglenne az, de éppen túl bonyolult lenne kivitelezni, mert igen, az apuka nagyon is (barát)nős.

Így a szoknya ott áll egyedül, kezében a kétcsíkos teszttel a negyedik, ötödik, nyolcadik terhességi héten és egy pillanat alatt emelkedik fel örömében az égbe, és süllyed egyszerre el a föld alá bánatában, szégyenében és kilátástalanságában. Ha nincs még gyermeke és még nem tudja mit vállal azért, ha már van, és pontosan tisztában van a döntése súlyával, akkor meg azért.

S mindezen, ahogy más válságon sem, bizony a közvetlen környezet sokszor nem segít, sőt inkább továbbront, a kéretlen jó tanácsaival. Az abortusz megoldásával támadó anyós, após, sógor, sógornő és egyéb rokon, jót (nem) akaró barát és munkatárs, boldog és boldogtalan oldaná meg a helyzetünket, helyettünk. Ők azok, akik évekkel később a gyermek első számú – levakarhatatlan -rajongói lesznek, mélyen elásva magukba, ha rajtuk állt volna, ma nem lennének nagymamák, nagypapák, nagynénik, nagybácsik, keresztszülők, akárkik. Mert beszélni arról, hogy dönts így vagy úgy, nagyon is könnyű.

Telnek a hetek, a környezet kezd idomulni az egyre gömbölyödő pocakhoz, látszólag, kívülről nézve talán még az apuka is megbarátkozik a helyzettel.

Mi több, egyenesen boldognak látszik, a külső szemlélő kezdi úgy hinni, saját magának volt rossz információja a várandós párról, mert azoknál biz’ minden rendben van.

Vagy nem, de ezt a kismama senkinek sem árulja el, gyakran még önmagának sem. Az a bizonyos bili viszont előbb vagy utóbb kiborul, és bizony az anyuka, vagy már állapotosan vagy majd kezében a gyermekkel, de egyedül marad. Lehet csak évekkel később, ráadásul további vállalt gyerek(ekk)el, mert évekig bírták húzni a színjátékot és élt bennük a csalfa vak remény. Vagy mert igyekeztek megfelelni a maguk és a környezet diktálta elvárásnak.

És bizony olyan is van, amikor egy nő úgy dönt, hogy legyen bármilyen az a nem házassági kapcsolata, de ha már jócskán harminc vagy negyven felett végre teherbe esett akkor bizony, egyedül vagy párban, de ő vállalja a gyermeket, mert kilátástalan a jövő, és nem akar gyermektelen nő maradni. Vagy van olyan anya is, aki elváltként, szeretné újra megélni a gyermekvárás örömét és terhét, és testvért tudni a meglévő gyermekének, nem várva egy majd eljövő betonbiztos kapcsolatra, egyedül vállal még egyet.

Így születnek és nevelkednek fel úgy gyermekek, hogy egyáltalán nincs, vagy csak részben van apukájuk. Így futnak neki mindennek egyedül nők, édesanyák: mosolynak, láznak, fogzásnak, átfordulásnak, kúszásnak és mászásnak, hozzátáplálásnak,  majd’ minden napra jutó bevásárlásnak vagy hivatalos teendőnek, felállásnak, első lépésnek, bölcsődének, óvodának, Anyák-napjának, iskolának és számtalan mindennek még.

Naponta érezve a súlyát annak, amit vállaltak, jól vagy rosszul teljesítve azt, boldogan és boldogtalanul, talán nem megbánva mindezt. Az egyedülálló nők láthatatlan társadalmában. 

S tanulnak meg, mindezek, az apa hiányának ellenére, teljes hátszélességgel boldog gyermeket felnevelni. Meg nem hallani azt a kérdést, nap, mint nap, de hol van annak a gyereknek az apja és vajon ő maga milyen szörnyű nő lehet, ha egyedülálló maradt. Hát, kérem, ilyen. Anya. Így is, egyedülállón, igazi anya.

Kép: Dreamstime