Álszerénység és piszkálódás a közösségi oldalakon: kell ez nekünk?

Az álszerénység mindig is jelen volt. Amikor a szerénység álarca mögé bújva szeretnénk másoktól pozitív megnyilvánulást bezsebelni. Ahogyan a másik ember piszkálása, szekálása, negatív véleményalkotás sem újdonság. Iskolában, munkahelyen, közértben. Sőt, már az ókorban is. Ahol emberek megfordulnak. A közösségi oldalak mindezeket csak még jobban felerősítették. Kell ez nekünk?

Álszerénység és piszkálódás. Talán ez a két viselkedésforma zavar legjobban a mai közösségi platformokon. Vagyis zavart már régen is. Még jóval a Facebook, Instagram TikTok – és még tudja az ember, milyen felületek – előtt. A való életben sem tetszik, ha valaki ezeknek megfelelően viselkedik. Mindkettővel úgy vagyok, hogy felesleges, mert nem jutunk velük előrébb. Vagyis semerre. Semmi értelme.

A közösségi oldalakon mégis hatványozottan jelen van. Ha kérjük, ha nem érinthet minket. Jelen van az életünkben, hat ránk. Még akkor is, ha mi magunk nem is műveljük. Tulajdonképpen az álszerénység és a piszkálódás közben is beleütjük magunkat a másik ember dolgába. Ezt pedig miért tennénk?

Álszerénység 

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint az álszerénység fogalma a következő: színlelt, tettetett szerénység, amely rendszerint polgári konvencióból fakad, s gyakran nem rokonszenves célokat leplez. 

Tehát az álszerénység nem más, mint udvariaskodás a másikkal, a saját javunkra. Általában az álszerényen megnyilvánuló külsejére, vagy valamilyen belső tulajdonságára vonatkozik. Ilyenkor az illető kiemeli egy tulajdonságát, és azt szándékosan negatívan állítja be. Pedig valójában ő azt pozitívnak látja, vagy még inkább külső megerősítést vár, hogy mások igenis dicsérjék meg ezért vagy azért. Nagyon rosszul hangzik. 

Emlékszem, hogy iskolásként hányszor hallgattam másoktól egy-egy dolgozatírást megelőzve, vagy már a kiértékelt dolgozatok kiosztása előtt, hogy ez tuti nem megy majd neki, és ő nem tud semmit. Holott tudom, hogy tanult rá. És természetesen jelest kapott az illető. De tényleg izgult. Vagy legalábbis úgy látszott.

Bevallom, engem ez már tinédzserként zavart. Miért kell ez a cirkusz? Ha már a számonkérés pillanatában vagyunk, netalán már túl is vagyunk rajta, és csak az értékelésre várunk, akkor mit lehet már tenni az ügy érdekében? Semmit. Amit tehettünk, azt megtettük: tanultunk. Minden tudásunk szerint felkészültünk. Persze izgulni lehet az eredmény miatt, de az álszerénységet hagyjuk már!

Most pedig a fórumokon találkozom álszerénységgel. A témakör végül is mindegy. Ahol emberek vannak, ott felbukkanhat az álszerénység. Leginkább nők között mozgok, így őket látom ilyen megközelítésben. Mondjuk megmutatná másoknak fotón az új pulcsiját. De a posztban leírja azt is, hogy nagy a hasa. Míg én egy lapos hasat látok. Ez nem más, mint álszerénység. A posztot olvasók természetesen a pulcsin kívül a hasát is dicsérni kezdik. Ami nem is nagy. Tényleg. Mit érezhet ilyenkor az, akinek valóban nagyobb a hasa?

Piszkálódás 

A piszkálódás, a másik ember szekálása, avagy véleményt alkotunk a másikról tapasztalatom szerint már az óvodában megjelenik. Hol vannak ekkor még a közösségi oldalak? Az emberek, de már a gyerekek is egymással nagyon kemények. A szülők elképednek, ha esetleg óvodás gyermekükről olyasmit hallanak, hogy szavakkal bántotta egy társát. Mert ők nem így nevelték, és különben is ellenzik.

Ami minden bizonnyal így van. De vannak szülők, akik maguk is hasonlóan viselkednek egy-egy bejegyzés alatt. Olyan kommenteket írnak, amelyek sértőek. Esetleg nem is igazak. Csak a saját álláspontjukat, gondolatukat tükrözik. És nem foglalkoznak azzal, hogy akinek, vagy akiről beszélnek, ez egy emberi lény. Úgy érzem, hogy senki nem szeretné arra nevelni a gyermekét, hogy bántson másokat. Akkor mi miért tesszük ugyanezt?

Valószínűleg mert dühösek vagyunk. Első indulatból írunk. De ilyenkor érdemes arra gondolni, hogy vajon ugyanígy reagálnánk, ha egy rokonunk, barátunk, ismerősünk meséli el szóban ugyanezt? A fórumozás szokása ősrégi. Tényleg ókori. Gondoljunk az ókori Rómára. Az akkori közösségi összejöveteleken mindig volt, aki felszólalt valamilyen ügyben. A többiek pedig hozzászóltak. Ki így, ki úgy. Akár sértő módon. Most is ezt tesszük, nem?

Csak nem szóban. Tapasztalatom szerint manapság írásban bátrabbak vagyunk. Túl hangos a szomszédban a zene. Valaki rálépett a játszótér melletti fűre. Büdös a trágyázás a földeken. Míg szemtől szembe nem merünk előállni a véleményünkkel, addig a közösségi platformokon sokszor úgy osztjuk a másikat, hogy talán meg sem bánjuk. Vagy ha igen, akkor egy bejegyzés később törölhető. Amelyről csak reméljük, hogy örökre eltűnik az adatbázisból. De annak az emlékezetéből, akiről véleményt alkottunk biztos nem. 

Kell ez nekünk?

Akkor mégis, mit tehetünk? A legkézenfekvőbb, ha a vitatott hozzászólást jelentjük a közösségi platform szolgáltatójánál. Az kivizsgálja az ügyet, és törölheti a sértő bejegyzést. Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy ezzel minden el van intézve? Nem hinném. 

Nehéz ügy a közösségi médiahasználat. Talán olykor érdemes lenne visszafogni magunkat egy-egy megnyilvánulás előtt. Talán. Mindenki úgyis úgy cselekszik, ahogyan érzi. Vajon képesek vagyunk arra, hogy ne kövessünk olyan személyeket, oldalakat, akikbe csak belekötni tudunk? Akikről tudjuk, hogy zavarnak a megosztásaik?

Hiszen amit itt látunk, az nem feltétlenül a valóságot tükrözi. Hanem csak egy jól berendezett kirakat. Ha nem követjük, nem kattintunk rá arra az oldalra, akkor nem lesz az életünk része. Az álszerénységre nincsen mentség. Csak az, ha legyintünk rá. Lapozunk, és kész.