Ál(h)arc

Vajon mi a könnyebb: Egy vagy több Álarc alatt vakarózni egy életen át, vagy megismerni és megtanulni kezelni a valós képünket a jobb megoldás?!

Közeleg a farsang, háromgyerekes anyaként központi téma a: „mi legyek idén a suli farsangon?” A kicsivel lényegesen könnyebb dolgom van, hiszen ő hetente többször is belebújik más bőrébe. Hol oroszlánként ordítva közlekedik a lakásban, hol pókemberként vigyorog az apukája kezében, aki falról falra – néha még a plafonra is – rakosgatja a klasszikus „pókember pózban” a gyereket. Hol pedig a Mancsőrjáratból Ryderként ugrál a piros gumicsacsin, ami a mesében látható járművet helyettesíti – sőt néhány hétig Rydernek is kellett hívnunk – hol pedig a műanyag tűzoltó sisakjában menti a menthetetlent, kezében egy plüsselefánttal, ami a tömlő.

A kislányom évekig hercegnőként jelent meg az ovis farsangon – bár kiscsoportban köcsögfa szeretett volna lenni, majd az utolsó pillanatban meggondolta magát – , a suliban viszont már a fekete macska került a porondra, idén pedig gombnak öltözik. A nagyfiam az állatos jelmezt hamar szuperhősökére, kalózra, majd az éppen aktuális kedvenc játékából egy figurára cserélte. Az idei jelmez még kigondolás alatt áll. Na de, beleásva magam a jelmezek, álarcok mélységébe, gondolkoztam el azon, hogy én minek öltöznék szívesen? A királynős korszakom nagyon rövid ideig tartott, talán nem is volt, menyasszonyi ruhát viseltem pár éve – bár nem farsangkor – , a női szuperhősök szűkszabású jelmezét elnézve, hamarabb hinnének Michelin babának, mint sem macskanőnek, és állatként sem szeretnék viselkedni (ha nem muszáj). Itt jött az újabb kérdés: vajon milyen szempont szerint választunk, amikor egy jelmez vagy álarc mögé bújunk? És miért tesszük mindezt? És itt már nem a farsangi időszakra gondolok, hanem a hétköznapok álarcosbáljára.

Nézzük csak a definíciókat:

Ál = az igazihoz hasonló, de más (dolog); nem valódi, nem eredeti.

Arc = Az ember fejének előrésze, amelyen a szem, orr, száj van. A fej ezen része, mint a pillanatnyi lelkiállapot tükrözője, kifejezője. Egy terület, felület kinézete, jelenség megjelenési formája, ami szemmel érzékelhető.

Álarc = Arcot fedő álca, amely más arcot mutat, így elrejti viselője személyazonosságát.

A tudományos, pszichológiai magyarázatát átruháznám szakértőkre, én a coachingban szerzett tapasztalataimra építve osztanám meg gondolataimat.

Többször találkoztam a coaching során olyannal, aki bár tudta milyen is ő valójában, nem merte, vagy nem akarta felvállalni önmagát. Legtöbb esetben féltek a reakcióktól, attól, hogy hiteltelennek, önzőnek, agresszívnak vagy ki tudja milyennek tartanák, ha úgy cselekedne, ahogyan valójában szeretne. De inkább az a jellemző, hogy fogalma sincs igazán ő mit és hogyan reagálna bizonyos helyzetekben, milyen is ő valójában, és egyszerűbbnek, kényelmesebbnek érezi, ha felölt egy álarcot, ami mögé bújva eléldegél.

Biztos vagyok benne, hogy időnként mindannyian felkapunk „egyszer használatos” álarcokat. Én igen. Például amikor a gyerekért megyek az oviba, és inkább mosolygós, kiegyensúlyozott anyucinak szeretnék tűnni a gyerek és az óvó nénik előtt is, pedig aznap kicsúsztam az autómmal a jeges úton, és cirka negyvenezerért kellett új téligumit vásárolnom, vagy a munkahelyemen egy újabb partalan vitában hagytam az energiám nagy részét, vagy csak szimplán rossz napom van és szívem szerint egyedül ülnék a tévé előtt és századjára nézném meg az Igazából szerelmet, hogy kizokogjam magamból a hülyeséget.

De a fogason lóghat még pár ilyen egyszer használatos álarca bárkinek, anyóslátogatás idejére, vagy nehéz ügyfelekkel való találkozásra, netán agyonzsúfolt bolti pénztárnál való várakozásra. Ezek még rendben is vannak szerintem.

Ami már problémát okozhat, az a tartósan felragasztott álarc. Merthogy mögötte „bepállhat”, eldeformálódhat valódi arcunk, és ha sosem vesszük le, – még esténként a fürdőszobában sem, amikor egyedül vagyunk -, akkor bizony, mi magunk is elfelejthetjük, hogy milyenek is vagyunk valójában. Már, ha tudjuk azt.

Ha adtunk esélyt arra, hogy elsőként mi magunk ismerjük meg, ismerjük ki, és ami talán a legfontosabb, hogy fogadjuk el, a legoptimálisabb esetben pedig szeressük meg, a saját arcunkat, saját magunkat, akkor talán álarcokra sem lesz szükségünk. És most nem a szem alatti karikákra, szeplőkre, vagy a picit nagyobbra nőtt tokára gondolok elsősorban, hanem arra a saját magunk számára vállalható lényre, akit hol hosszabb, hol rövidebb időre, ilyen-olyan álarccal próbálunk elbújtatni mások elől. Nevezzük önmagunknak.

Mert mi van, ha nem is ismerjük önmagunkat? Akkor bizony azt sem mindig vesszük észre, hogy egy álarc fennragadt, túl rég óta viseljük, és már arra sem emlékszünk, hogy mikor és miért vettük azt fel. De ha egy idő után viszket alatta a bőrünk, feszít és tartósan kényelmetlenül érezzük magunkat, akkor bizony fennáll a gyanúja annak, hogy nem önazonos számunkra, ahogyan viselkedünk, ahogyan élünk.

Mégis vannak, akik még ekkor is magukon hagyják azt a bizonyos álarcot, és inkább felületi kezelésekkel próbálják a viszketést enyhíteni, de a „bepállás” folyamata, ha beindul, azon bizony csak az segít, ha az addig eltakart, jól bebugyolált, mással elfedett felületet szabadon hagyjuk és esélyt adunk neki a fellélegzésre. Nem jár mindig az azonnali felfrissülés érzésével ez. Sőt van, hogy napokig, hetekig nem is akarunk tükörbe nézni. Van, hogy kiderül érzékeny a napsütésre, vagy a hideg széltől kipirosodik, netán bizonyos ételek fogyasztása után hámlik a bőr rajta, de még mindig egyszerűbb nyíltan, az eredeti felületet vállalva kikísérletezni, hogy melyik színnel tudom feldobni egy-egy részét, mi az, amivel megelőzhető a bőrpír, és mi az, amitől kivirul az „arcunk”, hogy ne kelljen, sőt, hogy ne is akarjunk álarcot viselni.

Olyan ez, mint amikor ismerkedünk másokkal. Teljesen természetes dolognak tartjuk, hogy megismerjünk más embereket, legyen az például egy új szerelem. Először csak a felszíni dolgokat lájuk a másikban, és idővel egyre jobban vágyunk arra, hogy mélyebbre ásva a gondolatait, érzéseit is megismerjük, elfogadjuk (vagy nem), de mindenképp arra törekszünk. Miért ne tennénk ezt meg magunkkal is? Az még nem önzés, vagy egoizmus, ha időt és energiát szánunk arra, hogy megismerjem és elfogadjam önmagam. Rengeteg formája van ma már ennek,  a coaching csak az egyik, bár szerintem leghatásosabb módszere. Az önismeret elmélyítése és önmagunk elfogadását követően, pedig bátran léphetünk ki a fürdőszobából és mutathatjuk meg az álcamentes arcunkat mindenkinek, mert, ha kiismertük, elfogadtuk, akkor jöhet a hideg, a meleg, vagy bármilyen külső hatás, már tudjuk, mire van szüksége ahhoz, hogy a lehető legtöbbször kivirulva tükrözze azt, amit addig, vagy azért mert nem ismertünk, vagy mert könnyebb volt elrejteni, mint vállalni: önmagunkat.

Tényleg nem egyszerű folyamat ez, és nem is megy gyorsan, de az önismeret és az önelfogadás elengedhetetlen, ha nem akarunk egy, vagy akár több felragasztott álarc miatt vakarózni egy teljes életen át.

Én pedig arra jutottam, hogy idén coachnak öltözöm, és mivel nagyon is tudok azonosulni vele, lehet magamon is hagyom ezt a jelmezt.

Végezetül egy feladat azoknak, akik szívesen kalandoznak az önismeret útján. Jó utat!

 Önismereti feladat

Te milyen állat szeretnél lenni? Meg van? Akkor gondold végig, és tedd fel magadnak a következő kérdéseket:

Miért jó nekem?

Miért szeretnek engem?

Milyen jó tulajdonságaim vannak?

Miért szeretek ilyen állatként élni?

Kik a társaim, a legjobb barátaim?

Egyedül vagy csapatban (falkában) élek?

Vadon élek, vagy háziasítva?

Ki érinthet meg engem?

Hány helyen élhetek?

Mivel tudok táplálkozni?

Hogyan védem meg magam?

Hogyan tudok szaporodni?

Mi az, ami veszélyt jelent számomra?

Mi a legnagyobb sérülékenységem?

Miről kell lemondanom azért, mert ez az állat vagyok?

Kép: Starlet Photo