Álarcaink, és azok, akik mögött szintén mi vagyunk. Vagy mégsem?

A színészek, bohócok majd' minden este a színpadon, porondon felöltik az aznapi ál-arcukat és eljátszanak egy szerepet, megsirattatják vagy megnevettetik a nagyérdeműt. Ez a munkájuk, a hivatásuk, az életük. De mit csinál a mindennapok embere?

Amikor a függöny összezárul, és a színpad, a porond elsötétül és az előadóművészek visszamennek az öltözőbe, ahol lemossák az arcukról a sminket, levetik az álarcot, a kosztümöt, hogy utána az utcára már a „saját arcukkal” mehesennek ki. De mi van azokkal, akik a hétköznapok során mindennap, vagy csak egy adott szituációkban viselnek álarcot? Ők vajon mikor veszik azt le?

Sokféle álca létezik. Egyikünk a sugárzó jó kedv álcáját viselheti, míg másikunk minden egyes nap bunkó és kiállhatatlan maszkot hord, vagy éppen folyamatosan váltogatja az adott helyzetnek megfelelő arcát. Mindannyian viselünk valamilyen álarcot, ha másért nem azért, hogy ne bántsuk meg a másikat, s ha szükséges az adott pillanatban felvesszük még az együttérzés álcáját is. 

Előfordulhat az is, hogy az álarcunk már annyira hozzánk nőtt, hogy nehéz elválasztani magunktól azt. akik valójában vagyunk és azt, akit a környeztünk előtt mutatunk magunkból, mindennapi színpadunkon az Életünkben.

Az álarcunk valójában egyfajta hazugság. Önmagunk előtt a világra kivetítve. Mert sokkal könnyebb bunkónak lenni, vagy éppen kedvesnek vagy könnyebb azt mondani a másiknak amit hallani akar, mint Dr. House-ként vagy Csernus doktorként viselkedni és kimondani azt, amit elsőként gondolunk. Fel lehet ezen háborodni és lehet a szőnyeg alá söpörni, azt mondani, hogy ez nem igaz, Én mindig minden helyzetben őszinte vagyok, és lehet hazudni továbbra is önmagunknak. Ezt természetesen megtehetjük hosszú éveken keresztül, de talán csak meg kellene állnunk, elmorfondírozhatunk azon, hogy érdemes-e…

Felvesszük az álarcot, mert úgy érezzük azzal kicsit könnyebben vészeljük át a hétköznapok nehézségeit. Ha az álarcunk a környezet számára kiállhatatlan, egy idő után már az nem is zavaró számunkra, hiszen ismerjük a reakciókat, tudjuk mire számíthatunk, valójában ez már önmagunk komfortzónájává válik, és ha valaki még így is felfedezi mit rejt a gondosan felépített álcánk, akkor is választhatunk, hogy mennyire engedjük belátni őt e mögé.

Nem biztos, hogy mi egyedül el tudjuk különíteni az álarcot a valódi arcunktól, lehet ez csak akkor sikerül, ha valaki segít ebben nekünk, akár azzal hogy a maszkunk mögé néz. Meglátja azt, aki az álarc mögött valójában vagyunk, így nemcsak ő találkozik a valódi énünkkel, hanem mi magunk is, úgy, ahogy ezelőtt még talán soha nem láttuk saját magunkat. Ez a felismerés lehet félelmetes, lehet ijesztő és lehet felkavaró, de ez a valódi önismeret, amikor néha beengedve valakit az álcánk mögé, ezzel így, beleugrunk a nagy-nagy ismeretlenbe.