Alacsony barna nő, felemás cipőben. Csak erős idegzetűeknek!

A szerencsétlen, kétbalkezes szerep kitűnő karakter Pierre Richard-nak, nekem kevésbé, hogy úton útfélen valami baleset ér, pedig körültekintő vagyok. Mentségemre szolgáljon, mellettem a kilencéves fiamat még sosem érte baleset. Gondolom, nem vagyok egyedül, a pechszéria másra is jellemző. Az erős idegzetűeknek kifejezés, a címben, lehet csúsztatás. Persze, kérdés, kinek, mi a komoly sérülés?

Az első emlékezetes balesetem alig háromévesen esett meg velem. Csípőficamosan születtem, és mint ilyen kisbabát, hogy szépen rendbe hozzanak, évekig kellett a szörnyű kengyelt és más „akármit” viselnem. Később tanultam meg igazán járni és futni, nem úgy, mint a többi gyerek. Amikor végleg lekerült rólam az a borzalom, ami addig gátolt a szabadságomban, annyira rohantam boldogan, egy üvegbögrével a kezemben, hogy el is estem vele. Édesanyám szerint, aznap este, a legnagyobb kezű sebészprofesszor próbálta, az én kicsi tenyeremből kiszedegetni a szilánkokat.

Amivel, évekkel később, az egyik nyaralás során szépen beletenyereltem, bújocskázás közben, a ház mögé felállított, deszkalapba, egészen pontosan a belőle kiálló rozsdás szögbe. Igen, nem szabadott volna ott játszanunk.

A követező baleset, a városligeti korcsolyapályához köthető. Tizenöt éves lehettem. Nem, nem gipsszel végződött. Nem tört el semmim. Nem is a jégpályán sérültem meg, mert viszonylag korán elindultam onnan. Hová? A nagymamámhoz. Ahol megcsúsztam a konyhakövön, kezemben, – az éppen a tűzhelyről leemelt-, kannával, benne a teának forralt vízzel, ami csaknem mind a nyakamba és onnan lefelé zúdult. Mintegy liternyi adag. Egy hétig feküdtem a gyermekkórházban, naponta kétszer kötöztek át, hogy lehetőleg egy folt se maradjon rajtam. Nem maradt. De ha nagyon ideges vagyok, vagy melegem van, mai napig piros lesz a bőröm ott, ahol leforráztam magamat. A mellkasomon. De mi köze van ennek a jégpályához? Ja, egy kedves barátnőmmel, aki tovább maradt kint korcsolyázni aznap este, a lábát törte a pályán, a kórházban találkoztunk újra.

Talán egy év sem telt el ezután, amikor otthon gyakoroltam – könyvkötőnek tanultam- és a snicerrel úgy megvágtam  a bal mutatóujjam begyét, hogy ahol megálltam, ott bizony vértócsát hagytam magam után. Némi varrással és egy tetanusszal megúsztam az aznap estét.

Két évre rá, szánkózni mentünk a Normafához. Aznap volt a névnapom. Színházjegyem volt, arra már nem emlékszem, mire, arra sem, melyik színházba. Talán a Vígbe. Sok minden más sem dereng. Az első csúszás élménye, a legkeményebb pályán, annyira lázba hozott bennünket, hogy sötétedés ide vagy oda, újra nekiindultunk. Én egy fának is sikeresen nekicsúsztam. Ahogy az ütközéstől előre estem, a homlokomat a fának, az államat a szánkónak vertem. Tíz percig voltam eszméletlen. Az édesanyámat, akit a barátom remegő hangon hívott fel, homályosan, és nagyon lassan ismertem csak meg. Másnap azt sem értettem, a barátnőim miért hoztak Nők Lapja újságot nekem. Tizenkilencéves voltam. Az volt a kedvenc újságom. De erre kellett pár nap, mire rájöttem. Az államat és homlokomat varrták, de ezt is élve megúsztam.

Egy évre rá, mai napig nem tudják megmagyarázni az orvosok miért, de elkezdett fájni a köldököm. Kétszer műtötték meg másfél éven belül, mert az első műtét után, továbbra is fájt nagyon. A sebészem mindkét műtét előtt feltette a kérdést, ha már a feltárás után úgyis plasztikázza, piercinget nem kérek-e bele? Mindkétszer elgondolkodtam egy félpercig, de inkább nem kísértettem a sorsot, és lemondtam a testékszerről.

Viszont a baleseteket nem úsztam meg, alig telt el két év, amikor egy háromnapos továbbképzés után, hazafelé a metrómegállónál, a szerelvényhez sietve, a lépcső tetején megszédültem, és legurultam. Újabb agyrázkódást kaptam.

Legközelebb, egy buszmegállóban álltam, a hetesre vártam, amimor meglököt egy járókellő, úgy, hogy az útzáró oszlopnak verődött jobb karomban, a csont megrepedt, gipszet kaptam rá. Három hétre. Másnap úgy kellett repülőre szállnom.

Agyrázkódást kaptam akkor is, amikor három évre rá, az akkormégférjem mögé ültem a robogón. Egy sietős autós nem várta meg míg elindul a zöld lámpánál, és hátulról megtolt bennünket. Kisiklott a motor, alulra estem én, majd rám az akkormégférjem, és ránk a motor. Élve, és törés nélkül úsztam meg. Csak a fejem fájt hetekig.

Még nagyobb volt az ijedtség akkor, amikor ugyanez autóval történt meg velünk. Akkor szintén hátulról ért a lökés bennünket, kilencven kilométer per óra sebességgel tolt be bennünket, a mögöttünk rohanó autós, egyensen az árokba. Mentőhelikoptert küldtek értünk. De mi már előbb, hogy az megérkezett volna, a magunk erejéből kiszálltunk az autóból, és leültünk az út szélére. Viszont a nyakunkra, ahogy orvos a helyszínre érkezett, azonnal merevítőt adott. Agyrázkódással és némi zúzódással, de törés nélkül ezt is átvészeltük.

Arról, hogy a kisfiam korábban, több mint egy hónappal előbb született meg, már írni sem merek. Az elhalt méhlepényre magyarázatott másfél éven belül kaptam, amikor vastagbél-rákot diagnosztizáltak nálam. Egy műtéttel és kilenc kemóval letudhattam  a halálos kórt. Eltelt hat év, és életben vagyok még. Nincs is olyan este és reggel, amikor nem adnék hálát érte!

Igaz, azóta léptem már rozsdás szögbe, repedt el az alkarom, ezúttal a másik, mert bevágtam azt a mosógépbe, több mint két hétig viseltem gipszet rajta. Majd esett a fejemre fogas, amitől felnyílt a homlokom.

Tavaly a lábam került fókuszba. Egy budapesti átkelőhelyen, a kátyúba lépve, fordult magam alá a bokám. Három helyen szakadtak meg a szalagok. Nem műtötték, de négy hónapig feküdtem vele otthon. Egy hónapig gipszben, majd bokamerevítőben divatozva.

A legutóbbi eset, alig pár hetes, ekkor egy bevásárlókosarat toltak belém az egyik nagyáruházban. A feleségével vitatkozó férfi, olyan lendülettel vette a kanyart, amerre persze nem nézett, hogy nekem tolta a kocsit. Egészen pontosan belém. A kocsi hibás fémszerkezette, megszúrta a combomat.

A vetéléseimet nem soroltam, de ha mond valamit a hyperemesis gravidarum, akkor sejteni lehet, több ízben vesztettem el magzatot.

Negyvenegy éves vagyok, számtalan baleset elszenvedője. Már nem tudom megszámolni, hányszor feküdtem kórházban. Alacsony, barna nő, nem felemás cipőben. Mégis peches. Viszont mindezek ellenére vidám. És ha mégis baleset ér, bár először sokkot kapok, később mégis én vígasztalok másokat. Nevetek, kínomban, valahogy úgy, mint a fotón!

Írnám, hogy legyünk óvatosak, de nálam ez sokszor nem körültekintés kérdése! Vagy legalábbis nem feltétlenül csak az enyém.

Kép: Szoknya és Nadrág, a szerző sajátja.