Adjuk oda magunkat a párunknak

A százéves viccben, az öreg így szól az asszonynak: - Már mondtam, hogy szeretlek, majd szólok, ha változott a helyzet. Ezen jóízűt nevethetünk, ám ha magunk nem kapunk visszajelzést odahaza, akkor bizony hamar elbizonytalanodhatunk. Vagy, ha vád ér, hogy nem fejezzük ki eléggé az érzelmeinket, akkor tanácstalanok leszünk, mit is kellene tenni, hogy egyértelmű legyen: Szeretlek?

Ami ott van a szemünk előtt, az nem mindig egyértelmű. Mégis mit tegyünk, adjunk, vásároljunk, mondjunk, szóljunk, hozzunk, csináljunk hogy ne legyen kérdés az érzelmünk? – tesszük fel a kérdést, holott a válasz pofon egyszerű. Semmi mást ne tegyünk, csak vissza-visszatérően adjuk oda magunkat.

Nem kell piros szalagba csomagolni magunkat, sushival sem kell telepakolnunk meztelen testünket, mint Samantha  Jones tette a Szex és New Yorkban, elég ha csak a jelenlétünket ajándékozzuk a másiknak.

Lehetünk tökéletes feleségek: mosunk, főzünk, takarítunk, kedvesek vagyunk és rutinszerűen a szexet sem hagyjuk ki/Lehetünk tökéletes férjek: toljuk haza a lóvét, hétvégén levágjuk a füvet, néha még virágot is viszünk az esti szex előtt, látszólag minden működik. Csak éppen amikor a másik beszél hozzánk, akkor mi nyomkodjuk a mobilunkat, a vacsorát nem együtt az étkezőasztalnál, hanem a fotelben, tálcáról, a tévé előtt költjük el külön, nem beszélgetünk az autóban ülve, vagy igen, de csak a háztartásról, a gyerekről és a munkáról szólunk. Élünk egymás mellett, de nem együtt.

Nem osztjuk meg egymással az érzelmeinket, a szükségleteinket, az elképzeléseinket, és meg sem kérdezzük a másikét. Nem adjuk oda magunkat a másiknak. Ami előbb vagy utóbb hiányérzetet okoz.

Nem elég helyette azt mondani szeretlek, mert az csak egy kifejezés.

Hiányállapot

A kapcsolat elején a szerelem élménye még kielégíti a szeretetvágyat. Szárnyakat ad az érzés, hogy mi vagyunk a másiknak a legfontosabb, és a legtöbb szabadidőnket is nem csak hogy egymással, hanem egymásra figyelve is töltjük. Ha viszont később tudatosan nem adjuk oda újra és újra egymásnak magunkat, nem adjuk oda a másiknak a teljes figyelmünket, akkor ez előbb vagy utóbb hiányállapothoz vezet, és nem lesz elég azt meghallanunk, hogy szeretünk és szeretnek.

A szeretet kifejezése nem feltétlenül jön természetesen a mindennapokban, akkor sem, ha a szívünkben amúgy szeretet van. Befolyásol bennünket a szüleinktől kapott minta, a személyiségtípusunk, a szeretetről való tapasztalataink (akár a korábbi kapcsolatunkból is, és a jelenlegi kapcsolatunkban keletkezett sérülésekből adódóak) a szükségleteink, az érzelmeink és a vágyaink. Lehetünk elfásultak, ötlettelenek, bizonytalanok abban, hogyan mutassuk ki a szeretetünket.

Apróságok

Pedig néha nem kell több annál, minthogy kikapcsoljuk a mobilunkat, leülünk beszélgetni, értő figyelemmel hallgatjuk a másikat, érdeklődünk a másik szükségletei, vágyai iránt, és segítünk azok teljesítésében.

Ne legyintsünk erre, és ne gondoljunk, hogy banális dolog az, hogy férjként valóban ott vagyunk a feleségünk mellett a konyhában és megpucoljuk segítségül a krumplit, vagy a teregetésnél adagoljuk a ruhákat, ahogy az sem banális, hogy feleségként leülünk a férjünk mellé amikor ő az utalásokat végzi, diktálni a számlaösszegeket, vagy amikor a lefolyókat tisztítja segítünk adagolni a tisztítószert.

Nem a segítség a lényeg, hanem, hogy magunkat adjuk oda a másiknak, azzal, hogy vele vagyunk, a legegyszerűbb, leghétköznapibb és a legtöbb helyzetben.

Kép: Pixabay