A múlt és a jelen találkozása egy cserépüzenetben Korcsmáros Esztikétől

A jó írók onnan ismerszenek meg, hogy jó a fantáziájuk. Hát én nem vagyok jó író, mert csak azt írom meg, ami meg is történt. Így van ez most is. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy téglagyár. Hatalmas kéménye még most is méltóságteljesen mered az ég felé, de kissé már mutatja hajlott korát. Hosszan futó repedés, mint egy sebhely tátong az oldalán.

Az ismeretlen-ismerős téglagyár

Boltíves kemencéi masszívan állnak a tövében, összeölelkezve a vadrózsa tövises és a vadszőlő csavarodó indáival.

Az udvart már felverte a gyom, és vadregényes erdő védi a hátát a tájnak.

Valaha nagy élet volt itt. Sok embernek adott munkát még pár tíz évvel ezelőtt. Egy vasútállomás is volt a közelben, még most is büszkén feszít a takaros kis épület egy nagy táblával, amire a Téglagyári állomás van felfestve.

Sok sok tégla és cserép készült itt már több mint száz éve is.

Én régebben csak messziről csodáltam ezt az ódon épületet. Ma már közelebbről láthatom, mert közvetlen mellette egy kerékpár út vezet. Nem sokat tudtam róla, csak azt, hogy az enyém.

Azt sem tudtam, hogy a múltban, vagy a jövőben tartom tulajdonlevelét a kezemben, de közöm van hozzá, az biztos. Hogy honnan tudtam? Éreztem…hideg fuvallat ért hozzám, ha elmentem mellette. Borzongás futott végig rajtam, ha láttam. Álmodtam, hogy a falai között bolyongok, nem is egyszer. Pedig csak egy elhagyatott épület.

Egyszer aztán vettünk egy kis házat nem messze a téglagyártól. A házból a kéményt pont úgy látni, mint egy mesebeli tornyot, ahol az elvarázsolt hercegkisasszony lakik, várva a megmentőjét. Még a vadrózsa is épp úgy állja útját a betolakodónak, mintha arra teremtették volna. Nos, ezt a kis házikót felújítottuk. Ledobtuk a csúnya palát a tetejéről, és takaros hódfarkú cserepet tettünk rá. Sikerült is vásárolnom régi úgynevezett hazai cserepet.

Cserépüzenetben találkozik a múlt és a jelen

Eljött a tetőfedés ideje, a családdal, barátokkal felsorakoztunk, és a csepegő esőben kézről kézre adtuk a bontott cserepeket. Én éppen a hatodik voltam. Monoton mozdulatokkal adogattam a darabokat, először csak hunyorogva tűrtem az arcomba hulló esőt, majd a fejem leszegve nyújtogattam a karom felfelé. A csuklómnál becsorgó víz áztatta a ruhámat, a didergés, és a karomban fogyó erő lefoglalta minden energiámat. Csak azt vártam, hogy vége legyen, és mehessek melegedni, és jó babgulyást enni.

Valami azonban arra késztetett a sok századik cserép után, hogy az egyikre rápillantsak. Ránéztem, és először nem is tudtam, mit látok rajta. Valami rovást. Letöröltem a vizet róla, és az ujjaimmal elkezdtem kísérni a kacskaringós betűket:

„Korcsmáros Esztike, Füzesgyarmat, 1922 május 15.”

A cserépüzenetben múlt érintett meg ott hirtelen, majdnem 100 év távlatából. Azonnal előtűnt egy alak a képzeletemben. Apró virágos bő szoknya, feltűrve az eleje, alatta kivillan a fehér vászon alsószoknya. Gombos blúz, kendője egészen hátra csúszva, vastag barna hajfonata az arcába omlik. Karja barnára sülve, egész nap a téglagyár udvarán szorgoskodik. Épp egy ágacskával írja bele a nevét egy cserépbe, majd összenevet egy másik leánnyal. Viszik az égetőbe a nyers agyagot. Ismerős kép, de hogy honnan, nem tudni.

Később egy kis nyomozás után kiderült, hogy a téglagyár intézőjét 1916-ban Korcsmárosnak hívták, és persze volt egy leánya. Azt már el sem akarom mondani, melyik évben halt meg, de szerintem könnyű kitalálni. Én 1971-ben születtem. Így találkoztunk egymással cserépüzenetben Kormcsmáros Esztike és én.

Kép: Pixabay

Szerző: Nagyné Banadics Anikó