A jutalom önmagunknak is jár!
Rengeteg bejegyzést találhatunk arról, hogyan érjük el céljainkat, mit tegyünk azért amitől teljesebbek, boldogabbak lehetünk. Arról viszont ritkábban olvashatunk, hogy mi van akkor, amikor sikerült. Pedig létfontosságú.
Fontos része az is a küzdelmeinknek, hogy felismerjük amikor sikerült, mi több meg is ünnepeljük magunkat. Ettől még nem leszünk egoisták, önteltek, önzők meg pláne nem! Gondoljunk csak egy sportversenyre.
Keményen edzel hónapokon át, erősítesz, csiszolod a technikádat, adott esetben fogyasztod is magadat előtte, mentálisan is felkészíted magad, majd a verseny napján mindent beleadva eléred amit szeretnél! Közvetlenül utána jön az eredményhirdetés és díjátadó. Ott állhatsz a dobogón, kapsz egy érmet vagy kupát, egy oklevelet, amire ha ezek után ránézel, tudni fogod mennyi munka van benne, miről mondtál le érte a felkészülés alatt, és mit kívánt tőled a siker. Otthon leülhetsz a szeretteiddel egy ünnepi vacsorára, pezsgős koccintásra, ráadásként még sok-sok üzenet is vár az ismerősöktől, ami segít abban, hogy átéld a sikert.
Senki nem néz rád furán, hogy az éremmel a nyakadban, örömmámorban úszva betolsz egy egész táblával a kedvenc csokidból, miután lefutottad a félmaratont. Akkor miért ne lehetne megünnepelni, ha például a személyiséged fejlődésében értél el egy új szintre? Ha a hónapok óta tartó dilemmádban megoldásra leltél, ha átvészeltél egy zűrösebb időszakot a házasságodban, ha sikerült kialakítanod egy új gondolkodásformát stresszhelyzetekre, vagy rájöttél miért érzed magad mindig egyedül még a szeretteid körében is, netán rájöttél hogyan lehet rávenni a kislányodat, hogy ne csináljon három felvonásos drámát minden reggel és este a fogmosásból?!
És még sorolhatnám a hasonló eredményeket, amikért ugyanúgy megküzdünk, mint egy sportversenynél. Ugyanúgy erősítjük magunkat csak épen nem kilós, hanem mentális súlyzóinkkal, tökéletesítjük a technikánkat, kitartóak vagyunk, kreatívak, majd befutunk a célba, ahol viszont nincs látható célszalag, vagy ha ott van, nem is vesszük észre. Pedig fontos része ez is a “belső maratonunknak”.
Olyannyira, hogy igenis fel kell állnunk egy dobogóra és tudni a magasba emelni a serleget, amire ha később ránézünk, eszünkbe jut róla a sok álmatlan éjszaka, a megannyi gyomorgörcs és a milliónyi agyalással töltött perc, ami megelőzte a győzelmünket. A küzdelmet egy beakadt gondolatunk, egy belénk égett rossz minta, vagy csupán egy hétköznapjainkat beárnyékoló állandó negatív reakciónk felett.
Ehhez persze elengedhetetlen, hogy a legelején amikor kitűzünk egy célt magunknak, feltegyük a kérdést: Miből fogom észrevenni, ha elértem?! Azaz határozzuk pontosan meg az elérni kívántakat!
Így könnyebb lesz észrevenni és kitárt karokkal átszakítani a célszalagot. S ha már átszakítottuk, akkor megünnepelni. Mert így tudjuk igazi sikerként megélni a legapróbb eredményünket is a fejlődésünkben. És épp ezért fontos az is, hogy rátaláljunk a saját ünneplési formánkra.
Van akinek az jelenti a “hátba veregetést”, ha leül és megiszik egy pohár igazán jó bort, elolvassa a hónapok óta az éjjeliszekrényen porosodó könyvet, netán megfőzi a kedvenc ételét, vagy kitombolja magát egy koncerten.
Nekem így sikerült legutóbb:
Mert bizony van az a helyzet, amikor akasztják a hóhért, jelen esetben, amikor a coach elakad. El ám, de úgy rendesen. És bár sikerült kialakítanom a folyamatot, ahogy rátalálok a saját megoldásomra – ez jelen esetben is így történt – de ott motoszkált bennem az érzés, hogy “ki kellene ereszteni a gőzt” most, hogy már tudom hogyan tovább. Azt már ugye megtanultam, hogy minden “nagy ütközet” után meg kell ünnepelnünk a magunk sikerét, és hagyni kell a megoldáshoz vezető úton felgyülemlett stresszt eltávozni magunkból. Mindezt elméletben tudva próbáltam stresszmentesíteni, ünnepelni magam, de sehogy sem ment ez a gyakorlatban.
Persze kaptam az ötleteket a környezetemtől: Menj, jógázni!, Relaxálj!, Írd ki magadból! Próbáltam. Meditáltam, írtam, a gyerekeimre koncentráltam és a feladataimra, a barátaimmal beszélgetős-társasozós estét tartottunk. De semmi. A “kis manó “ meg buzgón birizgálta a gondolataimat, hogy bizony még ott van az a stresszgombóc, nem akar kigurulni a fejemből, így nem is tudtam igazán örülni az elért sikernek. Amikor elérkezett egy újabb szombat este. Az a szombat este, amikor az első sorból élvezhettem annak a zenekarnak a koncertjét, amelyiket 13 éves korom óta szeretek. Ráadásul a barátnőmmel, akivel együtt voltunk legelőször is PUF koncerten 1993-ban szülővárosunk művelődési házában. Hasonlóan mint akkor, most is az első sorból hallgatva és teli torokból énekelve a rég ismert dalokat, látva a velem együtt korosodó zenészeket, érezve az energiát, amiért imádok koncertekre járni, végre kigurult az a nyamvadt stresszgombóc. Ez az élmény volt az én jutalmam, ami után már teljes átérzéssel fel tudtam emelni a kupát a magasba. És jajdejó volt!!
Tényleg, soha ne sajnáld magadtól a jutalmat és a győzelmi táncot! Ettől még jobban tudod értékelni a megtett utat a megoldásod felé és erőt is ad neked a következő maratonodra való felkészülésre!
Kép: Pixabay
Korábban megjelent hasonló témájú írásunk:
arról 
