A filigrán nagymamákat sosem láthattuk ülni, mégsem voltak nyúzottak
A filigrán kifejezés már csengésében valami huncutságot és bájt takar. Ha nem az ékszerekre használjuk, akkor vékony nőkre mondjuk. Általában alacsony növésű vékony nőkre, mert a kifejezés jelentése között van az is valami apró, kicsi. A kicsi, vékony nagymamáim megjelenésében volt valami huncutság. Szinte sosem láttam őket ülni, mégsem voltak sosem nyúzottak. A titkukat kerestem, hogy nekem is jobb kedvem legyen.
Az általános rosszkedv most a legtöbbünket leterít. Engem különösen az a tény csinál ki, hogy egyre inkább nincs közöttünk kivétel, olyan, aki ne érezne így. Lehetünk erősek, bátrak, vagányak, eltökéltek, edzettek, optimisták, rendületlenek, szívósak, széllel szemben szállók, kitartók, vállalkozó szelleműek, rettenthetetlenek, tettre készek, állhatatosak és még sorolhatnám. Mégis leterít bennünket a rosszkedv, talán annyira, hogy mozdulnunk, tennünk is egyre nehezebb.
Mivel én nem szeretem feladni a küzdelmet, és nem szeretném, ha magam alá kerítene ez az általánosnak mondható rosszkedv, így folyton keresem a megoldást arra, hogy saját magamat is felvidítsam. Így jutottam el gondolataimban –nem először– a nagymamáimhoz.
Filigrán nagymamák, akik sosem ültek
És ahhoz a gondolathoz, hogy a nagymamáimat jóformán sosem láttam csak úgy ülni. Egyáltalán ülni is alig. Az evéshez ültek le csak jóformán. Egy kivételével, de ez is csak az anyai nagymamámra volt jellemző, amikor a kezében tű volt, vagy a gép mellett volt. Színházi varró-, és öltöztetőnő volt a nagymamám. A szakmájához kellett ülnie is. Különben minden máskor jött-ment.
A nagymamáim teljesen eltérő neveltetésű, beállítottságú, gondolkodású asszonyok voltak. Anyai nagymamám öt saját gyermeke mellett még kettő kamasz gyereket nevelt-támogatott, apai nagymamám három gyermeknek adott életet, egyiküket párévesen elvesztette, tüdőbetegség miatt.
Közös volt a filigrán nagymamáimban, hogy mindig volt mit csinálniuk, nagyon ritkán láttam őket semmit sem tenni. Vékonyak voltak mindketten, és nem feltétlenül azért, mert nem egészségesen vagy keveset táplálkoztak volna, sőt. Az apai nagymamám kimondottan gazdag magyaros konyhát vitt, az anyai nagymamám pedig különösen szerette a csokoládét és a süteményeket. Gyakran sütött süteményt, a táskájában mindig garantáltan volt valamilyen savanyú cukorka vagy karamella. És bár minden nap megevett legalább egy almát, de csokoládét is.
Elszabaduló centrifugák
Mindkét nagymamám korán feküdt és korán ébredt. Egészen biztosan kialudták a maguk nyolc óráját minden egyes nap, még a munka mellett is. Márpedig én a nagymamáimat úgy ismertem, hogy dolgoznak. Munkahelyük van. Sokáig még akkor is volt munkahelyük, amikor már nyugdíjasok voltak. Az apai nagymamám dolgozott nyomdában és tésztagyárban is. Nem véletlenül tudta olyan vékonyra nyújtani a rétest, ahogyan csak falun láthattam volna. Pedig az apai nagymamám a nyolcadik kerület sűrűjében lakott. A rétestészta nyújtásában anyai nagymamám sem vallott szégyent. Sőt.
Az apai nagymamám olyan helyen lakott, ahol nem volt ildomos sötétedés után egyedül járni. A nagymamámat mégsem kellett félteni, mert mindenki kedvelte őt abban a körgangos házban, ahol mindenféle nép megfordult.
Apai nagymamám nagyon kicsi lakásában évekig mindenhol száradt a tészta, a cérnametélt, a széles metélt, az apró levesbe való rombuszok, amivel kereskedett. Négy, hat és nyolctojásos változatban is. Vagy anélkül. Ha a nagymamám nem tésztát készített, akkor főzött, vagy mosott kézzel a mosófán, később a Hajdú mosógépben, és tartotta a különálló centrifugát, hogy ne rohanjon el, kitépve a falból az aljzatát. Egészen nagy lettem már, mire mindkét nagymamámnak lett automata mosógépe, és már nem állhattam be segíteni nekik lefogni az elszabaduló centrifugákat.
Nyolc óra alvás és csendes pihenő
Mindig volt mit csinálniuk. Nagyon ritkán, vagy szinte sosem láttam őket, hogy leeresztenének, rosszkedvűek lennének, pláne nem láttam őket ingerültnek, feszültnek. Pedig mindkettő életében voltak bőven nehézségek. A második világháborút gyerekfejjel élték meg és át.
A titkuk talán abban rejlett, hogy mindketten megengedtek maguknak apró örömöket. Az anyai nagymamám az édességet, az apai nagymamám, hogy mindig segíthetett a szomszédoknak az apró ügyes-bajos dolgaikban, amitől hasznosnak érezhette magát.
Az anyai nagymamámnál amikor dolog volt az operett és az opera szólt a rádióból, az apai nagymamámnál meg a magyar nóta és a mulatós zene. A két végletet egyformán kívülről fújtam. Velük.
Az ebéd utáni csendespihenőt mindketten betartották, és betartatták velünk unokákkal. Nem többet, mint egy órát. De akkor pihentek, csendben tettek-vettek a szobában. Ahogy egyre idősödtek úgy szenderültek el ebéd után, pár percekre. Az anyai nagymamám keresztrejtvényt fejtett és Nők Lapját olvasott, az apai nagymamám a szekrényeket pakolta. Ő csak aktívan tudott pihenni. Nála minden porcelán mindig fényesen ragyogott, az ágyneműk keményre vasalva álltak a csomagoló papírok között, a port hírből sem ismerték a polcai. Számára a pihenést az hozta, hogy a szeme megnyugodhatott, minden a helyén volt.
A filigrán nagymamák titka
Azt hiszem, ezért voltak mindketten annyira filigránok. Nemcsak alkatilag, hanem a szó csengésében is. Sosem láttam őket egykedvűnek, főleg nem ingerültnek. Akkor is bájosak és huncutok voltak, a szó jó értelmében, ha nem is mosolyogtak folyton. Hiszen mindig sürögtek-forogtak. Hasznosak voltak. Elfoglalták magukat. Sosem álltak meg, mindig volt tennivalójuk. Jó volt rájuk nézni. Vékonyak voltak így. Filigránok.
Nem kizárólag azért, mert alacsonyak voltak. Hiszen egy alacsony ember is lehet duci, elhízott, kövér. A filigrán nagymamáimat nem láttam lustálkodni, nem engedték el magukat, mindig szorgalmasak voltak, ugyanakkor nem zsigerelték ki magukat. Tudtak pihenni. Letették a fejüket este időben a párnára. És élvezték azt, amikor utaztak, nyaraltak. Amellett, hogy még ha nem is faltak, de tudtak finomakat és jókat enni.
Márpedig a legtöbb felsőfokú végzettséggel rendelkező, táplálkozástudománnyal foglalkozó dietetikus szakember nemcsak azt mondja el, hogyan együnk okosan, hanem azt is, hogyan regeneráljuk a szervezetünket a megfelelő pihenéssel ahhoz, hogy ne hízzunk el.
Ahogyan a pszichológusok sem győzik hangsúlyozni: ahhoz, hogy a kedvünk ne szálljon el, szükségünk van a mozgásra, a különféle elfoglaltságokra, hogy hasznosnak érezzük magunkat, és arra is, hogy megfelelően pihenjünk. Mint ahogyan, az én filigrán nagymamáim tették.
Forrás: ITT
Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Pixabay