Megbocsátani, de hogyan?

Mi sem egyértelműbb, mindannyian tudjuk, hogy egy vita, veszekedés után oda kell állni a másik elé azzal a nemes szándékkal: béküljünk ki. Kérjünk elnézést a történtekért, vagy éppen fogadjuk el a másik bocsánatkérését. A feszültség feloldása csak kívülről tűnik ilyen egyszerűnek.

Félreértés, elbeszélés egymás mellett, hangos szóváltás, elejtett félmondat, átugrott szó vagy már ennél több. Civakodás, vita avagy már veszekedés. Most bizonyára az olvasó előtt lepereg a legutóbbi konfliktus, ami megesett vele. Talán még csak konfliktussal sem járt, csak később lett belőle az, vagy éppen várható, hogy lesz belőle. Mert megint nem olvastuk el a másik üzenetét, mert csak odaböktünk egy megjegyzést, mert kellemetlenkedtünk, mi több egyenesen támadtunk. Egészen apró, kicsi vagy nagy, igen súlyos. Nem mindegy, bár lényegében tekintve egyre megy abból a szempontból, hogy nem szabadna feldolgozás nélkül hagyni.

A való életben gyakran fel sem ismerjük a konfliktust okozó helyzeteket, nemhogy végig menjünk a megbocsátás rögös útján. Mert nem mindig van hely és idő arra, hogy tegyük. Megesik velünk akkor és ott, de csak később fogjuk fel mit okoztunk a másiknak, vagy éppen mit velünk. Egy konfliktushelyzet közepén lehet észre sem vesszük, hogy megsértettük a másikat, és nincs helye még egy bocsánatkérésnek sem. Vagy lenne, de nem jön ki belőlünk, vagy éppen nem vagyunk képesek elfogadni azt. A konfliktus kezelése, a feldolgozásának folyamata, azaz a megbocsátás kemény belső harccal jár. Nagyon sok tényező behatárolja, sőt meg is akadályozhatja a megbocsátást. Megbántottságot, csalódást, megalázottságot, bizalomvesztést érezhetünk, amit fel kell tudnunk dolgozni ahhoz, hogy a kapcsolatunk megtartásáért és további növekedésért elkötelezhessük újra magunkat.

Miért szükséges a kibékülés?

A különféle konfliktusok olyan változásokat okoznak bennünk, amiktől nem csak mi magunk, és a másik fél, hanem velünk együtt a kapcsolatunk is sérül, legyen ez szerelmi, rokoni, baráti vagy munkatársi jellegű. Mert ezek a belső változások egyfajta érzelmi hullámzást váltanak ki belőlünk, és így a hozzáállásunkat is a másik félhez, magához a kapcsolódáshoz.

A kibékülésre azért van szükség, mert csak az érzelmeink helyreállításával folytathatjuk ott az életünket, ahol a feszültség előtt megtorpantunk, megálltunk. Így billenthetjük helyre a saját lelki egyensúlyunkat, és a másik emberét is. Megszabadítva mindkettőnket azoktól a negatív érzelmektől, amelyek felkavartak bennünket: a keserűség érzetétől, a zavartságtól, a haragtól, a méregtől, a bűntudattól, ami nem enged továbblépni, és a pillanatnyi életünket erősen meghatározzák, kihatással van a hangulatunkra, az egészségünkre, a jelenlétünkre a mindennapokban.

Egyedül nem megy!

A bocsánatkéréshez és a megbocsátáshoz két ember kell. Bármennyire is egyszerűnek tűnik annyit mondani: ne haragudj, elnézést kérek, nem akartam fájdalmat okozni, nem szabadott volna ezt tennem, ezt valójában sokszor nem könnyű megtenni. Nehéz odaállni a másik elé. Már az óvodában sem volt könnyű bocsánatot kérni, ha összefirkáltuk a másik rajzát. Ahogy az is csak olyan könnyűnek tűnik, de nem az, hogy megbocsássuk, ha vétkeztek ellenünk. Hiszen annyi minden befolyásol bennünket. A megbántottsággal akaratlanul úgy érezzük magunkat, hogy a másik alá kerültünk, és ez belső feszültséget kelt bennünk.

Amikor megbántanak bennünket, akkor úgy érezzük nem vagyunk elég fontosak a másiknak, hiszen fájdalmat okozott nekünk. Képes volt rá. Megtette. Felborítva vele a köztünk lévő egyensúlyt. Ahhoz, hogy a másik félnek meg tudjunk bocsátani, először magunkban kell tudni tisztázni, hogy mi akadályoz meg ebben bennünket? Miért ne akarjuk megtenni? Miért akarjuk dédelgetni a haragot?

Miért nehéz megbocsátanunk? 

Nem akarunk megbocsátani, mert megbántva érezzük magunkat, fáj, amit velünk tettek. Legyen az egy felcsattant szó, egy éles mondat, egy árulás, egy rossz cselekedet. Nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, még nem dolgoztuk fel magunkban mit okozott bennünk a másik tette. Sértve érezzük magunkat, megbántva, mert esetleg „betalált”, amit a másik fél hozzánk vágott, eltalálva a gyenge pontunkat, vagy a cselekedete mutatott nekünk valami újat és ezen gondolkodunk el. Nem bocsátunk itt még meg, mert még nem tudunk, mindaddig míg helyére nem rakjuk magunkban azt, amit okozott a sértés.

És lehet az is, hogy nem akarunk feloldozást adni a másiknak, még vagy egyáltalán nem. Vagy meg akarjuk büntetni, lelkiismeret-furdalást akarunk okozni neki, avagy tanítani, okítani szeretnénk, hogy máskor ne tegyen ilyet. Egyensúlyba szeretnénk kerülni, de úgy, hogy most mi kerüljünk egy időre a másik fölé. A másik feletti dominanciával, ki akarjuk élni a hirtelen szerzett hatalmunkat, mert a másik most a mi bocsánatunkra vár. 

Függetlenül attól, hogy a büszkeség gátolja azokat a lelki folyamatokat, amelyekre a megbocsátáshoz szükségünk van. Sokszor lehetünk büszkék is, úgy véljük azzal, ha engedünk, azzal mi alázkodunk meg, és nem akarjuk, hogy a másik nyeregbe érezze magát. Sőt, vélhetjük úgy is megbocsátani gyengeségnek tűnik. Mintha nem lenne önbecsülésünk. Érezhetjük úgy, ha most megbocsátunk, akkor azt mutatjuk, hogy velünk bármit meg lehet tenni. És ezzel nem csak a másik élhet vissza, hanem mások szemében is szerencsétlennek tűnhetek. Előjön a kérdés, mit érünk akkor, ha most megbocsátunk, mit szól hozzá a környezet, hogyan nézhetek mások szemébe?

Nehéz lehet a megbocsátás attól is, ha attól félünk, hogy az incidens megismétlődhet, pláne akkor, ha erre már volt példa. Nagyon nehéz megbocsátani a másiknak és már önmagunknak is, ha bekerülünk egy olyan örvénybe, amiben a másik már nem először vétkezik ellenünk, avagy a sértő viselkedése után is folytatja a bántó viselkedést, nem hajlandó belátni, hogy hibázott, netán ránk keni rossz magatartásána okát, áldozatnak állítja be magát. Nem hajlandó semmit sem tenni azért, hogy rendezze a konfliktust. Vagy ami szintén nem becsülendő, ígérgetésekbe kezd, amiket sosem tart be, vagy csak részben.

Így bocsáthatunk meg

Ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani, ahhoz elengedhetetlen, hogy magunkba nézzünk, hogy átgondoljuk miért nem tudunk, akarunk feloldozást adni, továbbá mit okoz bennünk a harag? Tudatosítsuk magunkban mit okoz bennünk a haragtartás, miért nem jó számunkra, hogy haragot tartunk. Érdemes az önvizsgálat során arra is figyelni, hogy mivel járultunk mi magunk a konfliktushoz, mi a mi részünk az egészben? Ehhez persze elengedhetetlen, hogy beleképzeljük magunkat a másik fél helyzetébe. Próbájuk meg elképzelni magunkat a másik bőrében. Mit érezhetett, mit gondolhatott a sértő szituációban? Mi indította el, hogy megbántson bennünket? Lehet kiderül, az ő helyében magunk is éppen olyan bántóan viselkedtünk volna, függetlenül a saját személyünkről.

Kiderülhet az is, a másik fél bántó viselkedésének gyökere nem nálunk keresendő, sokkal jobban szól róla, mint rólunk. Nem volt jó hangulatban, fáradt volt, stresszes, félt a mi reakciónktól, nem volt rendben önmagával, miegyéb. A felé érzet szeretetünk, tiszteletünk segíthet nekünk abban, hogy véget vessünk a haragtartásnak, túltegyük magunkat a sérelmeinken és megbocsátsunk. Amivel, reméljük, nem élnek vissza!

Ne feledjük, a kpacsolatainkban tele vagyunk elképzelésekkel és elvárásokkal, ami teljesen természetes, ám, hogy ez ne csak önmgaunknak legyen az, hanem a másik félnek is, fontos, hogy ezeket időnként újra és újra megbeszéljük és egyezségre jussunk!

Kép: Unsplash

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!