Egyedül a világ körül, egyetlenegy hátizsákkal 1. rész

A térdig érő hóban konokul indult el a páréves Eszter a világ végére, de bízott benne, hogy az apukája utána megy. Végül tényleg elindult, csak éppen felnőtt fejjel utazta körbe a Földet egyetlen egy hátizsákkal. Három és fél hónap alatt tizenegyszer repült, kilenc országban járt. Noll Eszterrel való beszélgetésünket két részben közöljük.

Egy júliusi fülledt pénteken találkozom Noll Eszterrel, aki a munkahelyén fogad. Éppen, hogy belépek az ajtón, amikor a nyári zivatar ömleni kezd az égből. A negyedik emeleti tetőtérből nézve üdítő látvány a szakadó eső. Az iroda csendes, szabadságon van mindenki. Eszter így nem is üzleti megjelenésben fogad, zöld bőszárú nadrágot és topot visel. Pont úgy néz ki, mint egy turista, ám beszélgetésünk során kiderül, az utazás alatt nem így öltözködött.

Az irodában egy festőállványt pillantok meg, körülötte színes akriltégelyek. Kíváncsian tekintek Eszterre. – Csak most kezdtem el, ez Hawaii. A fa alatt állt egy pad, amin szerettem hosszan üldögélni – mutatja a telefonján a fotót, amit a helyszínről készített. Kiderül, utoljára a gimnáziumban volt ecset a kezében, de egész úton érlelődött benne, hogy hazaérve fessen.

Egymástól távol ülünk le, de mint két régi barátnő felhúzott lábakkal, mezítláb vagyunk a kanapén, amúgy otthonosan. Meg sem kérdezem, szabad-e, mert érzem, kell a természetesség ahhoz, hogy Eszter kitárulkozzon. Mert bármilyen lazának is tűnik, valójában nem az. Ízig vérig nő, érzelmekkel csordultan. Tudom, lesznek titkok, amiket megtart magának. És sejtem azt is, sok olyan pillanat lesz, amikor kölcsönösen könnybe lábad a szemünk.

Bátorság nélkül nem megy

Eszter egyedülálló kétgyermekes anyuka, tizenkét éve vált el, szakmáját tekintve felszámoló. Ebből a pár egyszerű tényből egyenesen következtethető, sok felelősséget visz önállóan az életében. Talán ezért is döntött úgy – kívülről nézve, akár meggondolatlanul – ő bizony elutazik a világ végére. Szerintem, a legtöbb anyuka érez olykor úgy, hogy messzire elfutna, függetlenül attól, hogy párkapcsolatban él vagy sem.

– Miként lett egy éved gyerekmentes?

– A tizenhét éves lányom februárban cserediákként Japánba utazott egy évre, a kisebbik, tizennégy éves átmenetileg vidékre költözött a szüleimhez, mert ott választott gimnáziumot. Először kétségbeestem, mert egész felnőtt életemben anya voltam, sosem voltam egyedül, mindig volt dolgom. Ijesztő érzés hirtelen gyerekek és feladatok nélkül maradni, ami mellé jött egy lelki krízishelyzet is, amire a megszokott környezetemben nem találtam megoldást. Úgy éreztem, talán azért utazott el mindkét lányom egyszerre, hogy nekem lehetőségem legyen egyedül lenni és gondolkodni. Kitaláltam, ezt az időt magamra fordítom, és megnézem mi történik, ha csak hagyom magam tervek nélkül sodródni. Szerencsés és szerencsétlen egybeesésnek köszönhető ez az út.

– Úgy tűnik, az utazás nem áll távol tőletek, a lányod miért éppen Japánba ment?

– Évek óta teljesen odavan a japán kultúráért, anélkül, hogy valaha jártunk volna ott. Annyira szorgalmas és olyan jó nyelvérzéke van, hogy internetről tanulta a japán nyelvet, angolról fordítva. Egy feltételt szabtam ennek a programnak, mivel nagyon kemény, felnőttes vállalás egy évre elmennie: hogy előbb angolból kell nyelvvizsgát tennie. Kiutazása előtt sikeresen le is tette a középfokút. A cél az, hogy az út végén a japán felsőfokút tegye le. Bízom benne, hogy sikerül neki.

Itt azonnal felmerül bennem egy kérdés. Mert Eszter ugyan kívülről nagyon lazának tűnik, de az angol nyelvvizsga nem egy sétagalopp:

– Eszter, te szigorú szülő lennél?

– Nem, egyáltalán nem vagyok. Sőt. Megdöbbentően laza vagyok, úgy gondolom, ez az ő életük, nekik kell menedzselniük magukat.

– Csak terelgeted őket?

– A terelgetést is csak most tanulom. Mostanában kezdek jó, vagy jobb anya lenni. Nem szabtam időben korlátokat. Aminek az ára a kamaszkorban mutatkozik meg. Amikor egészen picik voltak, akkor volt rendszer. De ahogy nőttek, valahogy elkényelmesedtem és megpróbáltam ezt egy baráti kapcsolattá tenni. Nagyon kemény pofonokat kellett kapnom a kamaszkortól, hogy rájöjjek, egy tinit nem lehet még barátnak tekinteni, mert ő ellenségként tekint rád. Az idősebb lányommal ezt viszonylag könnyebben megúsztuk, a kicsivel nehezebben.

A beszélgetés közben teát iszik. Többször elhangzik, hogy nagyon szereti. Eszter környezettudatos, nagyon. Tartós to go bögréje van. Elkísérte az úton, ahogy a nagy textilszatyra is, amivel több tucat műanyagot váltott ki. 

– Hányszor ültél összesen repülőn, mialatt megkerülted a Földet?

– Tizenegy alkalommal. Dubai volt az első állomás, onnan Sri Lanka, majd Thaiföld, Indonézia, Malajzia, Dél-Korea, Japán, onnan Hawaii, később át Kanadába és végül londoni átszállással haza Budapestre. A világ végén jutott eszembe, hogy már óvodás koromban is elindultam a derékig érő hóban, reménykedve, hogy az apukám visszavisz. Bár az, hogy egyedül utazzam sosem volt vágyam, kicsit féltem is tőle, de az élet így hozta, hát megléptem. És nem bántam meg, mert megszerettem az egyedüllétet.

– Az utazáshoz nem árt nyelveket tudni. Jól beszélsz angolul?

– Utoljára az általános iskolában tanultam angolul, de a mindennapos használattal szerencsére elég gyorsan visszajöttem a gyakorlatba. Az egyedüli utazás előnye, hogy rá vagy kényszerítve, hogy használd a nyelvtudásodat. Egyébként, minél szegényebb, minél kevésbé edukált területre érkezünk, ahol a helyiek nem beszélnek angolul, annál inkább az a fontos, hogy mennyire tudunk jól mutogatni és mennyire vagyunk kommunikatívak. Sri Lankán még egész jó a helyzet, ott elég jól tudnak angolul. Érdekes módon viszont Dél-Koreában kevésbé, legalábbis szóban nem szívesen használják. Kiderült, a gyerekek az iskolában írásban, tesztek kitöltésével tanulják az angolt, nagyon alacsony a szóbeli kommunikáció mennyisége. És ugyanez volt Japánban, alig-alig beszéltek angolul. Hiába mondtam, hogy nem beszélem a nyelvüket, ők zavartalanul folytatták japánul.

Eszter itt megáll teázni. A Matcha tea a kedvence. Közben elmeséli, hogy mindenhol inkább tömegközlekedett, csak ott taxizott, ahol nem volt elérhető a tömegközlekedés. Megérkezéskor már a sofőrtől, vagy az első helyitől megkérdezte, mit hogyan mondanak: köszönni, számolni, vásárolni, kérni és megköszönni valamit.

– Be akartál illeszkedni?

– Azt akartam mindenhol megtapasztalni, hogy a helyiek miként élnek. A szingaléz nagyon-nagyon szép nyelv, és ha az ember megtanul az alapmondatok mellett néhány pozitív kifejezést, azzal nagyon sokat elérhet. Egyik kedvenc mondatom a nagyon szerencsés vagyok. Szingalézül így hangzik: Mámá vászáná vántáj. Gyakran használtam, például akkor, amikor annyira gazdagon zselés kókuszt kaptam, amit ki lehetett kanalazni. Nagyon tetszett nekik, hogy az anyanyelvükön mondtam ezt, annyira, hogy ilyenkor sokszor megajándékoztak még egy kókusszal. 

Minimalizált igényszint

Ide-oda cikázunk, hol Eszternek jut eszébe új gondolat, hol én kérdezek bele, újabb és újabb témák kerülnek elő, amihez Eszter a különféle országokban szerzett tapasztalatait párosítja. Van egy kérdés, amit nem lehet kikerülni:

– Milyen érzés egyedül utazni, nőként? Sosem féltél? Milyen utazókkal találkoztál?

–  Legtipikusabb, hogy párban utaznak az emberek vagy baráti társaságban, kevesebben vannak, akik egyedül. Az egyedül utazók között azért előfordulnak nők is, viszont nem találkoztam egy korombélivel sem. A legidősebb lány huszonkilenc éves volt. Kilenc évvel fiatalabb, mint én. Sokszor utaztam már egyénileg, úgy, hogy a célnál várt egy rokon vagy barát, akit meglátogattam. De olyan, hogy egész úton egyedül legyek, most volt először. Nőként óvatosnak kell lenni, diszkréten öltözködni és viselkedni. Ha nem én kezdeményeztem egy kommunikációt, hanem a másik fél, akkor jobban vigyáztam. Sose szálltam be úgy kétesnek tűnő taxiba, hogy ne fotóztam volna le a rendszámát, mert akkor azt mondhattam volna baj esetén, hogy már elküldtem a fotót arról, hol és kivel vagyok éppen. Nem fogadtam el olyan ételt vagy italt, aminek az eredetében nem voltam biztos. Félni nem féltem, de volt, hogy izgultam, ezért fokozottan odafigyeltem, hogy jó döntéseket hozzak. Hiszek Istenben, ezért mindig úgy gondoltam, hogy ha én is vigyázok magamra, és ő is rám, akkor csak jó helyeken köthetek ki. Az unokahúgom mondása, hogy az élet olyan, mint a Google Street View és a Google Earth View alkalmazás közötti különbség: Te csak az utcaképet látod, és azt hiszed eltévedtél, de nem kell aggódni, mert Isten fentről az Earth View-t is látja, és pontosan tudja, hogy jó fele mész.

– Az intuícióid alapján utaztál?

– Igen, semmit nem terveztem előre. Meg akartam tapasztalni, milyen a kontrollt elengedni. Mindig egyedül kellett lényeges döntéseket meghoznom, tudni akartam, milyen átengedni magam a sodrásnak, az érzésnek, hogy nem kontrollálok mindent. Ennek az útnak az egyik alapvető célja pont ez volt, hogy megtapasztaljam a „Go with the flow” érzését. [Ússz az áramlattal! – a szerk. megj.] Kizárólag odafelé tartó jegyeket vettem. Sok országban hirdetik, hogy csak akkor engednek be, ha van kifele tartó repülőjegyed is, de mindig kockáztattam. Úgy voltam vele, ha tényleg emiatt nem engednének be a kiválasztott országba, akkor ott helyben, mobilról gyorsan vásárlok egy jegyet. De sose volt gondom, se ezzel, se a vízummal. Egyetlenegyszer volt repülőjegyem tovább, amikor Hawaiira érkeztem, akkor már megvolt a Kanadai jegyem is. Mindig adtam magamnak időt eldönteni mikor és merre akarok továbbmenni. Közben szerettem volna minél alacsonyabb költségből kihozni az utazást, így amikor úgy éreztem, mennem kell tovább, a jegyárak alapján is döntöttem melyik lesz a következő állomás. Átszállásos jegyek helyett olcsóbb kettébontani az utat, és az átszálló országokban is inkább eltölteni egy kis időt. Így lett az első állomás Dubai, ahol levettem a cipőmet, és csak hónapokkal később, Kanadában vettem újra vissza, mert addig végig meleg éghajlaton utaztam. Mindig nagyon izgalmas repülni az új cél felé, ahogy az is, amikor egy országon belül változtattam helyszínt. Nem töltöttem sok időt el egy helyen.

Dubaiban a sivatagban, egy kisebb hegy megmászása közben.

– Mivel spóroltál még?

– A legigénytelenebb helyekre is bementem enni. Kíváncsi voltam mi van a turistavonalon túl. Megfigyeltem, hogy a helyiek hol esznek, és inkább azt választottam. Például Sri Lankán sok, az itthoni trafikhoz hasonló kicsi bolt van, ezekben hátul főznek. Általában nagyon furcsán néztek rám, de csak addig, míg meg nem szólaltam szingalézül, akkor megenyhültek. Volt, hogy visszakérdeztek melyiket kérem, de nem értettem, így csak rámutattam valamire. Vacsoráztam 500, de 200 vagy 100 Forintért is. Mindent megkóstoltam. Szerencsére semmi bajom nem lett. Utazás előtt minden kötelező vakcinával beolttattam magamat, mert nem tudtam előre, hol kötök ki. Ennek ellenére, ha mégis úgy éreztem, hogy a gyomrom rendetlenkedik, akkor fertőtlenítettem, immunerősítő grapefruit cseppeket és C-vitamint szedtem.

A szállással is spóroltam. Sokszor couchsurfingeltem [Tükörfordításban, kanapészörfözés. Ekkor egy kanapéra vagy egy szobára vendég valahol ingyen vagy nagyon olcsón a turista. A kölcsönösséget az erre való mobilalkalmazások segítik – a szerk. megj.] és több országban is dolgoztam, mert a világban bárhol lehet szállást és ellátást kapni munkáért cserébe. Általában takarítottam vagy házvezetést, főzést vállaltam. Ha épp nem tudtam magamnak ingyenes szállást keríteni, akkor hostelekben laktam, mert ott lehetett a többi utazóval bandázni. Olyan is volt, hogy ejtőernyős ismerősöknél szálltam meg, vagy barátoknál, rokonoknál.

Indonézia, Bali

Az ejtőernyőzés nem tartozik szorosan a témához, de mégsem hagyhatom ki kérdezni róla, Eszter tíz éve űzi ezt a sportot, mégpedig sikeresen:

– Hogyan képzelhetjük el egy ugrás menetét? Milyen érzés repülni, zuhanni?

– Ha normál ejtőernyőzésről beszélünk, akkor mintegy 4000 méterről ugrunk ki egy repülőből vagy helikopterből. Nagyjából egy percig tart a zuhanás, és amikor elérjük az 1000 métert, ki kell nyitni a kupolát, akkor már nem zuhanunk, hanem repülünk az ejtőernyő segítségével. De a valódi repülésélményt szerintem nem ez adja, hanem maga a zuhanás érzése. A kupolával is nagyon jó élmény, mert repkedek, de az olyan, minta egy hintában ülnék. Viszont, amikor zuhan az ember, akkor megszűnik a gravitáció, hiszen a gravitációnak engedve zuhan a test, ez az érzés olyan, mintha lebegnénk. Fizikailag is nagyon jó érzés. Valószínűleg a gyerekek azért szeretnek a lépcsőről ugrálni (és itt visszatartja Eszter a levegőt) mert amíg megszűnik a gravitáció arra az egyetlen egy pillanatra, az olyan, mintha repülnének.

A beszélgetésünket követő másnap, amikor ezt a részt leírom a diktafonról, nem bírok a kíváncsiságommal, eltolom a laptopot. Székre állok, lépcső híján. Becsukom a szemem, és leugrom. Újra és újra. Tényleg olyan, mintha repülnék, még ha csak egy pillanatig is. Próbálja ki az olvasó is, nagyon jó érzés! Egyféle elengedés ez is!

– Az út során kipróbáltál új sportot?

– Igen, szörfözni tanultam még Sri-Lankán. Nagyon nehéz bejutni kellő távolságra a tengerbe. Tiszta erőből kell a deszkára hasalva a karunkkal evezni ahhoz, hogy átjussunk a szembejövő hullámokon úgy, hogy a sós víz közben ellenünk dolgozik: a hullám a szembe, az orrba, a szájba ömlik, egy nagyobb hullám lesöpör a deszkáról. Egyik alkalommal nagyon ügyetlen voltam, egy hullám olyan erővel borított fel, hogy a víz alatt még a deszka is fejbe vágott, és felszakadt az egyik lábkörmöm. Napokig tele voltam kék-zöld foltokkal, a deszka által okozott horzsolásokkal. Viszont, amikor leküzdve a nehézségeket átevezünk a hullámok mögé, a parttól távolabb, ott már csendes a tenger, így ki lehet pihenni a küzdelmeket. Csodás érzés, amikor sikerül kicsúszni egy hullámmal a partig. Ez a sport nem sajátítható el áldozat és küzdelem nélkül. Be kell vállalni a hullámok adta pofonokat akkor, ha szörfözni akarunk.

– Kitartott a pénzed?

– Igen, az első pillanattól nagyon odafigyeltem, mire költök. Ha valaki hátizsákból él, akkor le kell vinnie az igényeit, viszont így sokkal intenzívebb tapasztalatokat szerezhet. A hátizsákolás nem nyaralás, az az utazásnak egy teljesen más műfaja. Ha bőrönddel utazunk, szállodában lakunk, akkor mindenhol csaknem ugyanaz a mikrokörnyezet vesz körül bennünket függetlenül attól, hogy a világban éppen hol vagyunk. Szállodában élve kevésbé ismerhetjük meg a helyi kultúrát és szokásokat, de még önmagunkat is. Ha ismerni akarjuk az országot, akkor a helyi emberekhez kell közel kerülnünk, amihez akár le is kell adnunk a megszokott igényeinkből. Ami nem jelenti azt, hogy akkor nekünk most rossz lesz, mert lehet még jobb is. De nem szabad elvárásokat támasztani, hagyni kell, hogy magától alakuljanak a dolgok, a minket érő élmények néha attól jobbak, ha nem irányítjuk őket.

A Japán nyugalom

– Nem érezted magadat „öregnek” couchsurfinghez?

– Dehogynem, amikor valóban csak egy kanapét ajánlottak (itt Eszter felnevet) ilyen egyébként csak azért nem volt, mert eleve külön szobát kerestem, de egyszer sajnos egy levegőtlen, penészes helyiséget kaptam, ahonnan igyekeztem a legudvariasabban és a leghamarabb továbbállni. A kanapészörfözés egy nagyon érdekes dolog. A vendéglátók általában a társaságért fogadnak be ingyen, amit vendégként nem szabad úgy megélni, hogy akkor most potyázunk. A lelki út azt mondja, a szerzésről le kell mondani. Nekem az volt a célom, hogy azalatt a pár nap vagy hét alatt, amit a vendéglátóknál töltök, az számukra is öröm, élmény legyen, minél többet kapjanak tőlem. Például mindig bevásároltam egy-egy magyar vacsorára, főztem egy finom pörköltet nokedlivel, vagy sütöttem palacsintát. Ha együtt jártuk a várost, és ebédeltünk valahol, akkor próbáltam én fizetni, bár még így is volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy a vendége legyek. Lenyűgöző az emberi jóság. Néha lehet, hogy nem jöttem így ki olcsóbban, mintha egy kevésbé drága hostelben szálltam volna meg, de olyan emberi kapcsolatokra tehettem szert, amire amúgy nem tudtam volna. Hiszen mindketten meséltünk a saját kultúránkról. Én Magyarországról, Budapestről, ők meg körbevezettek a saját városukban, hagyományaikban. Nagyszerűnek tartom, hogy megnyitották előttem az életüket. El szerettem volna érni, hogy amikor eljövök, akkor kicsit hiányozzak. Barátságok kötődtek, mindegyikükkel tartom azóta a kapcsolatot, invitálom őket magamhoz Budapestre. Japánba például azóta már pirospaprikát is küldtem, mert ottlétemkor megtanítottam a vendéglátómat, aki a barátnőm lett, pörköltet főzni. Igyekeztem nem teher lenni, a célom mindig az volt, ha befogadtak, hogy többet nyerjenek a jelenlétemből, mint amennyit én kaptam tőlük.

Az interjú folytatásában Eszter elmeséli, hogyan élte meg a Sri-lankai terrortámadást, megtudjuk tőle mi fér be egyetlenegy hátizsákba, továbbá, hogy valóban tele vannak műanyag hulladékkal a tengerpartok vagy sem.

Kép: Noll Eszter

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!