Adjuk meg a lehetőséget, hogy az apák jó férjek lehessenek

Néha jó lenne belelátni más anyák egy napjába. Vajon ők hogyan csinálják, hogy minden beleférjen a napjukba? Elég jól lavíroznak a mindennapokban, vagy sokkal jobban, mint mi? Esetleg nekik nehezebb? Mi lehet a megoldás? Mert egyedül senkinek sem megy. #egynap #pszichoanyu

Elveszve az útvesztőben

Mi anyukák sokszor ostorozzuk magunkat, hogy nem vagyunk elég jó anyák. Mert néha elegünk van a saját gyerekünkből, aki felesel, vagy mindenért ordít, nem eszi meg a spenótot, éjszaka és délután sem akar aludni. A bevásárlás is rémálom. A kicsi mindent kiborít, lepakol a boltban, esetleg rohangál, a gyerek méretű bevásárlókocsival kergetőzik a sorok között, ahol előbb, utóbb elkerülhetetlen az ütközés a többi vásárlóval, amiért nem győzünk folyamatosan elnézést kérni. Ezért mi is türelmetlenek vagyunk velük. Vérmérséklet és egyéni tűrőképesség függvénye, hogy kinél mikor szakad el a cérna, és hogyan reagál egy hasonlóan stresszes helyzetben. Sokan még a saját családtagjaiknak, barátaiknak sem merik bevallani, hogy kipurcantak, nem bírják a terheket, amelyet az anyaság ró rájuk. Éppen ezért megnyugtató érzés, ha a filmvászon közvetítésével beleshetünk olyan anyák életébe, akik nem túlidealizáltak. Talán olyanok, mint mi. Mint Anna és Marlo, az Egy nap és a Pszichoanyu című filmek főszereplői. Az egyik magyar, a másik amerikai alkotás. Az alapprobléma mégis ugyanaz: elfáradt, magányos anyák, akik elvesztek a gyereknevelés útvesztőjében. Mi anyák sokszor túl szigorúak vagyunk magunkhoz. Míg más minőségünkben – munka, főzés, párkapcsolat, baráti kapcsolatok – megengedhetjük magunknak azt, hogy nem minden úgy sikerül, ahogyan elterveztük, pedig mindent megtettünk.

Aki dolgozik, az hibázhat is. Vagyis aki gyereket nevel, az is hibázhat, nem?

Egy gyerek, két gyerek, három gyerek. Vagy?

Anya akkor válik a nőből, amikor az első gyermeke megfogan. Akkor minden megváltozik. Azelőtt el sem tudta képzelni, hogy milyen lesz. Úgy tapasztaltam, hogy él sokakban még gyerekvállalás előtt egy kép az elképzelt gyerekükről, aki ugyan néha sír, de megértjük, hogy miért, ezért könnyen vigasztalható. Babaként csak eszik és alszik, később nem követelőzik, hiszen mindent meg lehet vele beszélni. Lehetetlen előre arra felkészülni, hogy majd milyen lesz. Valójában ezeket az elvárásokat, amelyeket a gyerekünkkel kapcsolatban gondolunk, saját magunkra vonatkoztatjuk. Hiszen mi szeretnénk őt minden körülmények között megnyugtatni, megérteni a sírás, a nyűglődés okát, hogy aztán segíteni tudjunk rajta. Tudjuk, ha nem alszik, nyűgös lesz, szeretnénk, ha felnőttként megállná a helyét a világban, ezért igyekszünk jól nevelni. Csakhogy nem ilyen egyszerű. Minden gyerek, minden élethelyzet más. Nem lehet senkit elítélni amiatt, hogy az adott helyzetben és pillanatban hogyan reagál a gyermeke megnyilvánulásaira.

Csak az első gyerek érkezése a húzós, hiszen akkor születik a család, akkor válik a nőből anya. A többi gyerek már egy összeszokott közösség tagja lesz. Háromgyerekes anyaként tudom, hogy ez nagyon nem így van. Legalábbis nálunk. Ki találta ki, hogy a testvérek jól eljátszanak egymással? Mi vagyunk az élő példa, hogy nem. Sőt, állandóan veszekednek, hangoskodnak, ütik, vágják egymást. Féltik a saját játékaikat, a saját pozíciójukat. Arról nem is beszélve, hogy egy újabb gyerek újabb aggódás forrása is. Nem érzem találónak azt a berögzült elméletet sem, hogy első gyerek már akkora tapasztalatot adott a szülőknek, hogy a testvérek már szinte magukat nevelik. Számomra egyértelmű, hogy több gyerek, több aggódni való, nagyobb felelősség. Ugyebár minden gyerek más. Hogy is lehetne minden helyzetre felkészülni? Nem számít a gyerekek száma? Dehogynem! Anyaként ezt nehéz elviselni? Igen. Mégis, akkor miért vállal még egyet, aki nem bírja? Erre azt tudom mondani, hogy senki nem úgy vág bele a gyerekvállalásba, hogy nem fogja bírni. Biztos vagyok benne, hogy egyik családban sem mártírságból születnek a gyerekek. Minden nő szeretne anyaként boldogulni, de ahogyan az első gyermekünket várva sem tudjuk, hogy mi vár ránk, ugyanúgy a soron következő testvéreknél sem tudjuk, hogy mire számíthatunk. Hiába vágyunk rá. Ki tudja ezt megmagyarázni? Mindenki saját magának. Akárhogyan is szépítjük, minden újabb gyermek érkezése a családba krízishelyzetet eredményez.

Anya egy napja

Az anyaság boldogság. Minél több gyermeked van, annál boldogabb vagy. Hasonló kijelentéseket nem egyszer olvastam már anyáktól különféle fórumokon. Szerintem nem ez a valóság. Egyszerre nyomasztó és megnyugtató bepillantani az Egy nap című magyar film háromgyerekes családjának az életébe, hiszen látjuk, hogy másnak is nehéz. Ahogyan a cím is utal rá, egy nap történéseit látjuk, elég realisztikus ábrázolásban. Egy igen komoly válsághelyzet közepén csöppenünk a család életébe, vagyis amit látunk, nem állandó, csupán egy adott pillanat. Nem ismerjük az előzményeket, így tulajdonképpen bírálni sem lehet a feleket, mert nehéz megítélni, hogy ki hol hibázott, és hogyan jutottak idáig. Az Egy nap nem véletlenül leginkább az anyára fókuszál. Az anya egy napját tárja elénk, méghozzá olyan természetesen, mintha a kamera egy valóságos családot követne egész nap. Mindezeket nézve a kisgyerekes anyák sokszor bólogathatnak, hogy igen, ez tényleg ilyen. A családi felállás már-már közhelyes: Anna és Szabolcs három gyermeket nevelnek. Simon iskolás, Sári óvodás, Márk bölcsis. Már a kezdőjelenet sem finomkodik: az arcunkba vágja, hogy Anna azzal a nővel készül iszogatni, akivel a férje állítólagosan megcsalta. Vagyis nem, ahogyan a nő állítja. Nem látjuk a nagy lelepleződést, hiszen itt már mindenki tud mindent (mindent?), de az anya kétségei, vívódása érezhető. Kétségbeesve lavírozik a napi teendők között. A nappaliban felhalmozott ruhákat és játékokat az indulás előtti utolsó pillanatokban pakolja a helyére. Az embereket kerülgetve rohan a motorral száguldozó bölcsis Márk után. Küzd a munkahelyén. Küzd a bölcsiben újra és újra felbukkanó tetvekkel. Felveszi a két másik gyereket az iskolából, óvodából, és egy másik kislányt is, akiket balettre és vívóedzésre visz. Bevásárol. Újratervez, amikor kiderül, hogy a fia másnap hangversenyen lép fel, és nem az iskolában maradt a tornazsákja, hanem elveszett. És próbálja lebeszélni a férjét, hogy este találkozzon az állítólagos szeretőjével. Ugye, hogy ez milyen sok egy napra? Jól összefoglalja az anyaságot az a rövidke mondat, amit Annához hasonlóan sok anya kimond nap mint nap: megoldom. Az Egy nap szerint egy anya egy napja igencsak húzós. Itt már tényleg csak az elbújás lehet a megoldás. Vagy?

És hol van mindeközben Szabolcs? Apaként igyekszik megállni a helyét. Például elviszi a gyerekeket az iskolába, óvodába. De férjként hogyan boldogul?

Egyedül nem megy

Marlo élete sem egyszerűbb Amerikában. Szintén három gyerekkel – a film elején még csak várják a harmadikat – igyekszik helyt állni. Marlo azzal a ténnyel is nehezen küzd meg, hogy a harmadik babát nem tervezték. Csak becsúszott. Ilyesmi is gyakran előfordul. Nem csak amerikai családokban. Várják a kicsit, de mégis nehéz. Marlo középső gyermekével gondok vannak az iskolában: dühkitörései vannak, nehezen kezelhető. Az iskolaigazgató emiatt azt javasolja, hogy vigyék át egy másik iskolába, ahol jobban tudnak segíteni a kisfiúnak. Megszületik a harmadik is. Kislány. Az első hetek nehézségei amilyen kínzók, olyan valóságosak: ringatás éjszakákon át, fájdalmas fejés után az asztalra kiboruló anyatej, sebes mellbimbók, a pelenkatároló kukából kihúzott háromméteres pelenkakígyó. Valóban ilyen egy háromgyerekes család élete? Azért nem feltétlenül, és nem mindig. Nehéz élethelyzetek igenis akadnak. Ilyenkor mi segít, vagy ki segít? A Pszichoanyu elég egyszerű megoldást kínál: segítség kell az anya mellé, különben kipurcan. Kézenfekvő, ugye? Ki más jöhetne szóba, mint az éjszakai dada. Aki átveszi az éjszakázás terheit. Ringatja a kicsit, pelust cserél. Odaviszi az anyához szoptatni, majd ha végeztek, átveszi tőle ismét. Tökéletes megoldás. Így az anya kipihenheti magát, és újult erővel vághat neki a következő napnak. Marlo eleinte hezitál, aztán mégis beengedi az otthonukba Tullyt. És nem bánja meg. Tényleg sokkal könnyebb lesz az élete. De vajon tényleg ez a valódi segítség? Amikor Marlo fáradtan karambolozik és kórházba kerül, a férje is szembesül a valósággal. – Elmerültem a gyerekekben és a munkában. Nem figyeltem rád – hangzanak az apa szavai.  Néha tényleg csak az a probléma, hogy a hozzánk közel állók sem ismerik a nehézségeinket. Merjünk beszélni róla. A család nem csak szülőkből és gyerekekből áll. A szülők ugyanúgy megmaradnak férjnek és feleségnek, akik közösen kell, hogy megosszák a mindennapi terheket. Adjuk meg a párunknak a lehetőséget, hogy ne csak jó apák, de jó férjek is lehessenek. Egyedül senkinek sem megy.

Kép: www.imdb.com

Szerző: Karóczkai-Müllner Helga

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!