Szolidaritás, együttérzés a katasztrófában: Mi lenne, ha velünk történne meg?

Kitalált, valóságon alapuló vagy éppen valós események. A jelenünkben, a múltban történt, de most újra feldolgozva: könyvben, filmben. Ömlik ránk. Hableány, Csernobil, Notre-Dame... Süllyedés, zuhanás, kitörés, áradás, mérgezés, leégés. A sor túl hosszú. Akaratlanul belénk mar a kérdés, mi vajon hogyan élnénk túl, ha túlélnénk?

A kataszrófatörténetek talán pont azért vonzanak annyi fogyasztót, mert olyan sok gondolatot, kérdést, lehetséges választ, érzelmet vetnek fel bennünk, amik aztán nem is hagynak nyugodni sokáig, mert ezek nagyrésze önmagunkról szól. Ha velünk történne mindaz, amit hallunk, látunk, olvasunk, vajon mi hogyan viselkednénk az adott helyzetben? Mennyire lennénk ügyesek, bátrak, edzettek, megingathatatlanok, harcra készek, ötletesek, megbízhatóak, kitartóak, leleményesek, válságot tűrők, nyughatatlanok, dörzsöltek, sziklaszilárdak, találékonyak, szívósak? Azaz életerősek. Mennyi esélyünk lenne ilyen vagy olyan katasztrófa túlélésében? Mi képesek lennénk menteni az irhánkat? És másét? Kiét? Lenne olyan, akiért feláldoznánk magunkat? Kiért? A szeretet, a szerelem fokmérője a katasztrófatörténetekben sokszor pont ez, kiért áldoznánk fel magunkat? Ha valakiért a halálba megyünk, akkor mindenek felett szeretünk.

Ha valami történik a nagy világban az első gondolatunk rendszerint az, hogy hála az égnek, hogy nem velünk történt. Mélylevegőt veszünk. És megnyugszunk. Megnyugszunk, hogy mi itt vagyunk, meg is tapogatjuk magunkat, valóban jól vagyunk. Szerencsére nem velünk történt. Hála az égnek, hogy a családtagjainkkal sem, még a barátainkkal sem. Nem, még az a szörnyen idegesítő szomszéd bácsi a harmadikról sem lett áldozata. Minek? Bárminek!

Honfiság

Akár annak, ami egy másodperccel ezelőtt történt a világ másik oldalán. Mert ma már pillanatokon belül megtudjuk, ha valahol, valami adódott. Minél nagyobb a baj, minél több az áldozat, annál hamarabb, függetlenül a távolság mértékétől. És magyarok bárhol lehetnek. Akár a világvégén is. Márpedig, ha egy hazánkfia bajba esett, akkor az bánt bennünket, ismeretlenül, pusztán abból a rokonérzésből, hogy magyar, mint mi vagyunk. Ez a honfiúság.

Amikor 2011. szeptember 11-én megláttam a füstölő ikertornyokat a tévében, máris nyúltam a telefonért, mert előtte egy hete hívott lelkesen a barátnőm, hogy éppen most tervezi, hogy New Yorkba látogat Connecticutból és megnézi a World Trade Centert is. Andrea pár nappal előbb utazott végül. Emlékszem, alig lehetett telefonálni akkor, úgy égtek a vonalak. Akinek csak rokona, barátja volt akkor odaát, az megragadta a készüléket. Hasonlóan a 2004. december 26-ai földrengést követő indai-óceáni cunami után, vagy a 2006-os Délkelet-Ázsiai pusztító szökőár, avagy a 2011-es tóhokui földrengés és cunami ideje alatt mindenannyian lélegzetvisszafojtva vártuk a magyar áldozatok számát.

Miközben hálát adtunk az égnek, hogy mi magunk nem voltunk az adott helyszínen. Megkockáztatom, ilyenkor, aki talán sokszor érezte magát szerencsétlennek, mert nincs miből világot látnia, utaznia, az egy-egy ilyen katasztrófa alkalmával inkább szerencsésnek véli magát, hogy így nem is érheti baj.

Szerelemben, háborúban

Mindig érdekelt az is, hogyan lehet egy tragédia, egy katasztrófa, egy válság, egy háború alatt szerelmesnek lenni? Hogy tud a vágy felülírni megannyi veszélyt, fájdalmat, megpróbáltatást, kínt, félelmet, kilátástalanságot minden olyan helyzetet, ami pont nem annak kedvez, hogy megélhessük a szerelem tiszta, mindent elsöprő érzését.  A szerelem valóban képes mindent túlélni? Ez valóban létezik? Nem csak a szépirodalom, a filmipar, a zeneművészet sajátja ez? A valóságé is, hogy két ember annyira tud kötődni máshoz, hogy nem számít az sem, hogy időben és térben teljesen máshol járnak. Mi táplálja ilyenkor a szerelmet?

A nagymamám nem egyszer mesélte el, hogy ötvenhatban, amikor mindenki lehúzódott a pincébe, nem engedte fel a nagypapámat, mint a család fenntartóját az első emeleti lakásba, ám ő maga fel-felszökött élelemért, tisztálkodószerekért, ki-kileskelődött az erkélyen át az utcára, hogy megnézze merre mutatnak a felállított ágyuk csövei. Az édesanyám akkor még féléves sem volt. A negyedik gyermek volt a sorban. A nagymamámban erősebb volt az óvás a férje és az anyai ösztön a gyermekei ellátása iránt, mintsem a félelem a sebesüléstől, a haláltól.

A nagymamám kapcsán is, és szinte minden egyes harci, háborús könyv olvasásakor vagy film nézésekor elgondolkodom azon, milyen lehet egy légópincében túlélni napokat, menekülni, bujdosni az ellenség elől, fel tudni ismerni ki barát vagy ki ellenség. Én hogyan élném vagy sem túl mindazt, amit akkor befogadtam olvasóként, nézőként az adott műből.

A Csernobil című filmsorozatban Craig Mazin forgatókönyvíró nem hagyja ki Ljudmila történetét sem. Ljudmila Ignatyenko felesége volt annak az egyik tűzoltónak, aki az atomerőmű lángoltása közben halálos sugárzást kapott. Ljudmila terhesen szökött be a haldokló férjéhez, minden orvosi elutasítással szemben. Igaz történetükről egyébiránt a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima című könyvében is olvashatunk.
Igen, a tragédia idején is születnek gyerekek. Ahogy egy hosszú időre elnyúlt háború idején is fogannak gyerekek (erőszakon kívül is) szerelemből, vagy a magány szülte félelemből, a valahová tartozás olykor kétségbeejtő kapaszkodásából. Amkor most az atomerőmű katasztrófájából készült filmsorozatot néztem, akaratlanul párhuzamot vontam. A fiam ma annyi idős, mint én voltam a tragédia idején.

Katasztrófa ihlette

Szörnyen béna megfogalmazás részemről, de igaz, a legjobb forgatókönyveket valóban az élet írja. A megtörtént, valóságon alapuló katasztrófafilmekre, sorozatokra rengeteg néző kíváncsi. És talán azok a tragédiafélék vonzzák az egyént, amitől a legjobban tart, amitől a legjobban fél.

Én a repülőgép-szerencsétlenségtől és a vízi katasztrófáktól tartok a legjobban. Így talán nem is csoda, hogy az első témába illő könyvélményem, az Életben maradtak kötete volt Piers Paul Read írásában. Az 1974-ben kiadott kötett egy megtörtént légikatasztrófa történetét és a tizenhat túlélő megmenekülését írja le. Később 1993-ban a könyv adaptációja alapján, azonos címmel, film is készült. Emlékszem arra, hogy fiatal lányként évekig kerülgettem a hegyet ábrázoló kék színű borítású könyvet, miután az édesanyám kiolvasta. Nagyon sokáig nem mertem még a fülszövegét sem végigfutni. Mert értesültem a történet egyik legismertebb, legnehezebben feldolgozható pontjáról, arról, amikor a zuhanást túlélők – elérhető élelmiszer hiányában – úgy döntenek, megeszik a zuhanásban elhunyt társaikat, hogy ők maguk megmenekülhessenek az éhenhalás elől. Azóta nem egyszer olvastam el, és igen filmben is többször megnéztem a Chilébe tartó uruguayi főiskolai rögbicsapatának és kísérőinek valós történetét.

Ahogy nem hagytam ki, a 2017-es Hegyek között (The Mountain Between Us) című HBO gyártású kaland, dráma műfajjal jegyzett, jóval lihgtosabb, de hasonló sztoriját sem, amit szintén egy könyv előzött meg Charles Martin írásában, de nem megtörtént eseményen alapul. Az eredeti cím, a Köztünk lévő hegyek, nagyon találóan utal a két lezuhant ember teljesen eltérő karakterére, akiknek a túlélésért együtt kell harcolniuk. Érdekesség, hogy a női főszerepet Kate Winslet vitte, aki korábban már azt is eljátszotta, hogy elsüllyedt a Titanicon.

A Titanic 1912. április 14-én, vasárnap 23:40-kor jéghegynek ütközött, és április 15-én, hétfőn 2:20-kor, az ütközés után alig több mint két és fél órával, kettétörve elsüllyedt. Kevesen tudják, hogy a Titanic egyetlen bizonyítottan magyar származású utasa Leopold Weisz volt, aki Veszprémben született Weisz Lipót néven. Feleségével együtt utazott, a nő túlélte a tragédiát, Weisz viszont a tengerbe veszett. Sírja a kanadai Baron de Hirsch temetőben található. Az elsüllyeszthetetlennek tartott brit utasszállító históriája tizenhárom ízben ihlette meg a (dokumentum) filmeseket. Az egyik legismertebb mozi feldolgozása James Cameron rendezőhöz köthető, a produkció tizenegy Oscart zsebelt be. A kétszáz millió dolláros költségvetésű alkotás szerelmespárját Kate Winslet és Leonardo Di Caprio játszották. A film óta – talán nincs olyan szerelmes pár – aki ne lépne fel együtt a hajó orrára egy utazás során, hogy kitárt karral átadják magukat a víz, a szerelem, a szél, a szabadság mámorának azzal a felkiáltással: „I’m the king of the world!”, azaz „Én vagyok a világ ura!”.

A Balti vihar (Baltic Storm) című német-angol filmdráma száztíz percben mutatja be az 1994. szeptember 28-a virradó éjszakára elsüllyedt Estonia nevű, svéd-észt komp igaz történetét. Az Estonián több mint nyolcszáz ember vesztette életét. A film azért volt érdekes a számomra, mert Balti-tengeri hajóútban már jó párszor volt részem és szerencsém, hogy túléltem. Az egyik ilyen hajójáraton hallottam azt – a mai napig sem tudom, hogy igaznak mondható részletet – miszerint az Estoniahoz azért is indult késéssel a segítség, mert a vészjelzést vevő ügyeletes elájult a hír hallatán, mivel rokona is a hajón tartózkodott. A film viszont nem erről szól, hanem arról a német oknyomozó újságíróról, aki tíz évet áldozott az életéből arra, hogy bebizonyítsa, a hajón illegális orosz hadianyagot csempésztek, mellyel Stockholmban szándékoztak üzletelni. Az Estonia süllyedéséről érdekes tény még az is, hogy a kapitányt és kilenc fős személyzetét állítólag kimentették és kórházba vitték, az egészségügyi személyzet tagjai közül voltak, akik még emlékeztek rájuk, de azt már senki nem tudja, hogy hová vitték őket a kórházból. A kapitányt és a személyzetet mind a mai napig a katasztrófában eltűntként tartják nyilván a hatóságok.

Összetartás egyik jó példája a Hableány

A tragédiák során olyan mértékű összetartást láthatunk, különféle emberek között, bárminemű hovatartozás ellenére, amilyet a hétköznapok során alig-alig. Kezdve az anyagi támogatástól, a tényleges segítségen át a megrendelülés kifejezéséig. Időben nem is kell messzire mennünk, mint a május 29. estéig, amikor a Hableány nevű sétahajó a Parlamentnél összeütközött a Viking Sigyn nagy szállodahajóval. A Hableány felborult és hét másodperc alatt elsüllyedt. A sétahajón a 2 fős magyar személyzet mellett 33 dél-koreai utazott. Heten élték túl a tragédiát. A Hableányt hazánk egyik legtapasztaltabb kapitánya vezette, mégsem tehetett semmit, a tragédia elkerülhetetlen volt az ütközés ereje és az időjárási viszonyok miatt. Az ország megrendült, egyszívvel figyelte a híreket, nézte a hajó kiemeléséről szóló tévéközvetítést. A Margit hídon, a híd pesti rakpartján és az Andrássy út 109. szám alatt, a koreai nagykövetség előtt azóta is egyre csak sokasodnak a virágok és a gyertyák, az áldozatok emlékére.

Szerintem, a legtöbben azóta más gondolatokkal szállunk hajóra a Dunán, kelünk át a folyó felett a hidakon vagy utazunk át alatta, a metrón. Bizonyára értékeltük a vízbiztonságunkat, az úszás tudásunkat, és valószínűleg nem csak én ellenőriztem le, milyen hideg is a 15-16 fokos víz a testnek. Az egyik túlélőtől tudjuk, hogy menekülését egy mentőövnek köszönheti, ami a süllyedés pillanatában éppen elérhető távolságban volt tőle. Abba kapaszkodva emelték ki őt. De tisztában vagyok vele, mentőöv ide vagy oda, ilyen hideg vízben én nem biztos, hogy bírtam volna annyi lélekjelenléttel, hogy eleve észrevegyem ott van és még bele is kapaszkodva ne adjam fel az életemet. Tempózzak, hadba szálljak örvénnyel, víz sodrással, habokkal és nulla látótávolsággal, mint ahogy azon a tragikus éjszakán volt.

Kép: Unsplash 

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!