Apanapok: szabadság az anyaság alól

Egyedülálló anyának lenni embert próbáló feladat. Szerencsés esetben, az éktelen nyomás nem állandó, ismétlődően van felmentés a teher alól. Mert amikor a gyermek az apával van, akkor eljön a szabadság. Ami viszont nem jár a párkapcsolatban élő anyáknak.

Amikor egy nőről kiderül, hogy egyedülálló anya, akkor sokan legyintenek egyet, ugyan már, túlélhető! Valóban, de csak attól elfogadható ez a megjegyzés, aki kipróbálta már milyen az. Mert nem összehasonlítható azzal, amikor egy anya sokat van egyedül, mert a férje sokat dolgozik. Az a férj, előbb vagy utóbb hazaér. És az sem számít, hogy nem segít otthon. Akkor is van egyfajta jelenléte. Ami nincs, ha az anya egyedülálló.

Van viszont más az egyedülálló anyának, ami meg nincs a párkapcsolatban élőnek, és ez nem más, mint a szabadság. Jó esetben van. Akkor, ha az apa igényt tart a gyermekére időnként. A legelterjedtebb, hogy minden második hétvégén. Ezt nevezik apás hétvégéknek. Amikor az egyedülálló anyuka (végre) levegőhöz juthat. Egyre gyakoribb, hogy az elvált szülők gyerekei egyik héten az anyánál, a másik héten az apánál vannak. Így még kiegyensúlyozottabban oszlik meg a két szülő között a felelősség és a feladatok súlya, ilyenkor az anyaszabadság nem csak két-három éjszakára, hanem akár hat-hét éjszakára is vonatkozik. Ismerek olyan felállást is, ahol mindennap az apa hozza ki a gyerekeket az iskolából, pár órát velük van, majd estére hazaviszi őket az anyukának. És minden második hétvégén is elviszi a csemetéket. Ott az anyának még több ideje jut az észhez téréshez.

Láthatóan nincs két egyforma helyzet. Sehogy sem. Ezért szerintem, nem ildomos az összehasonlítás. Mert egyszerűen nincs értelme. Megszámlálhatatlan a variációk száma. Szülőnek lenni nem könnyű. Sem egyedül, sem párban, sem egy gyerekkel, sem kettővel, sem még többel. Még úgysem, hogy több helyzetet ismerünk. Én háromfélét. Nem tudom egymáshoz hasonlítani a hármat, mindegyikben volt nehézség és könnyebbség. Az első a klasszikus felállás, családban lehettem anya, a kisfiam másfél éves koráig, pontosan emlékszem, mennyire vártam haza az akkor még férjemet mindennap a munkából, anyaként éppen úgy, mint nőként. Majd jött a második variáció, hirtelen, egyik óráról a másikra maradtam egyedül a gyerekkel beláthatatlan ideig, segítség nélkül. Két évig azt sem tudtam hány évig tart az idő, míg a gyermekem nem láthatja az édesapját. Ráadásul akkor még a rák ellen is harcoltam. Mondhatni, több sebből véreztem. Azt hiszem, ez a helyzet nehezen összehasonlítható bármilyen másikkal. És nincs is értelme a hasonlítgatásnak. Bár akkor azt hittem belepusztulok, de túléltem. Végül négy évig tartott ez az állapot, mire elérkezett a harmadik felállás, és a fiam újra, rendszeresen találkozhatott az édesapjával korlátozások nélkül. Eleinte hármasban voltunk együtt, majd egyre több időt voltak ők kettesben, hogy újra megismerhessék egymást. Az apás órák pár alkalom után egy egész napra duzzadtak, amit idővel már az ott alvás is tovább bővített, míg már egy teljes hétvégét töltöttek kettesben. Én meg egyedül.

Élni a szabadsággal

Ahogy már említettem, szerintem, egyik helyzet sem összevethető a másikkal. Vannak nők, akik hamar túl tudnak lendülni a történteken, a váláson, míg mások nem. Vannak, akik gyorsabban feltalálják magukat az új helyzetben, amikor a gyerek(ek) az apánál van(nak), mások meg nem. Nekem ez piszkosul nehezen ment. De talán az előzmények miatt ez érhető is. Rendkívül lassan tudtam kiadni a gyeplőt a kezemből, átadni a felelősséget, a döntéshelyzeteket. Nem azért, mert nem bíztam a kisfiam apukájában, azért, mert belém égett az állandó készenlét.

Hasonlókról hallok más egyedülálló anyáktól is. Na meg apáktól. Mert ne felejtsük el, vannak egyedülálló apák is. És ez az írás végtére róluk is szól.

A kisfiam apukája a külön töltött idő hosszúsága miatt nem akarta, nem merte átvenni a döntés, a nevelés súlyát azonnal. Egyrészt, mert nem tudta, mit hogyan kell, másrészt jobban bízott bennem, mint magában. Mégis csak én voltam négy évig egyedül, én ismertem a gyermekünket jobban. Hosszú út vezetett el odáig, hogy az apás hétvégék valóban apásak legyenek. Bár mi a nagyobb dolgokban mai napig közösen döntünk, mert így találjuk helyesnek, ma már tényleg szabad vagyok két-három napig, míg ők a saját idejüket élik. Ma már nem idegeskedem sem mielőtt elindulnak, sem az egész idő alatt, míg együtt vannak, sem utána, amikor „visszakapom” a gyereket.

Általánosítás nélkül szeretném említeni, sok egyedülálló szülő beszámol arról, hogy eleinte, a másik szülővel töltött idő után a gyerekek bizony másként viselkednek, mint a tőlük megszokott. Ami nem csoda, hiszen az új helyzet leginkább őket érinti, nekik is emészteni kell mindent. Ez nálunk is így volt, a kisfiam magatartása az apás hétvégéket követően széles palettát lefedett, a túlzott vidámságtól, a letargián át a már ijesztő agresszivitásig. Egy kezdő pszichológus bőven szemezgethetett volna a bepisilés, a dadogás, az alvajárás, a tikkelés, a szándékos rosszaságon és a szívbe markoló cukiság között. Volt, hogy a fiam kis karjait órákon át nem tudtam magamról lefejteni, egy-egy apás hétvégét követően. Ez az átmeneti időszak, míg a kisfiam nem szokta, nem szerette meg az apás hétvégéket és nem fogadta el a megváltoztathatatlant, addig én sem voltam képes a szabadságomat aggódás nélkül, felszabadultan megélni. Bevallom, volt, hogy a pokolba kívántam mindenkit.

Takarítás helyett láblógatás

Eleinte, az apás hétvégék a lemaradások behozásáról szól. Ügyek intézése, emailek megválaszolása, régóta elhalasztott telefonhívások vagy chatek megejtése, nagytakarítás pincétől a padlásig, mosás, előre főzés, vasalás, szervízelés, határidős munkák befejezése. Főleg, hogy ha az egyedülálló anya, nem tudja mit is kezdjen az idejével. Ha még a váláson sincs túl. Előfordulhat, hogy a függetlenséget ellentétesen éli meg. Bezárva önmagába. Még akár kétségbe is eshet, lehet, nem találja önmagát. Kudarcként, fájdalomként éli meg, és magába zuhan.

A láblógatás kicsiben kezdődik. Eleinte lehet pont a letargiából ered, mert a nőnek nincs kedve semmihez. Például csak egy-egy tányér, pohár marad a mosogatóban. Később az egyszemélyre való főzés egyszerűsődik le. Fénykorát éli a sült krumpli önmagában, a tojásételek, a melegszendvicsek, a levesek. Előfordulhat az étvágytalanság is, a minimális főzést felválthatja a nemevés, majd jönnek a készételek vásárlása, a házhoz rendelés. Kivéve, ha vendég érkezik a házhoz. Egy férfi, vagy egy (sorstárs) barátnő(k) személyében.
Amikor már mer és bír lazítani, akkor kezdődik az igazi szabadság. Amikor már turbó sebességre kapcsolva képes azonnal, ahogy kizárta a gyereke(ke)t és volt férjet az ajtón kívülre, túlesni, amin muszáj: némi takarításon, mosáson, egy-egy már halaszthatatlannak látszó dolog elintézésén. De utána már csak az övé a hétvége!

A várva várt szabadság!

Már az egyik szabad hétvégéről a másikra él, a kettő között meg kipihent, feltöltődött, jókedvű, lendületes anyaként él. Pont azért, mert minden gyerekmentes hétvégét teljességgel kimaxolhat, akkor is, ha sokak szerint rémes, hogy az egyedülálló anya ilyenkor akar mindent. Leginkább persze élvezni az életet. Úgy, hogy nem kell sem korán lefeküdnie, de későig sem kell ébren tartania magát, azért, hogy kivasaljon még, megfőzzön holnapra, vagy mások után rendet tegyen. Nem fontos korán kelnie, senki nem ébreszti fel, senki miatt nem kell megszakítania az álmát, nem kell haptákban állni, nem kell gondoskodnia senkiről, még önmagáról sem, ha nem akar. Nem kell senkinek enni vagy inni adni, így nem kell főznie sem, nem kell terveznie mikor mi hogyan lesz, mert nem muszáj kitöltenie az időt, ad hoc eltöltheti azt. Ha akar csinál valamit, ha nem akar nem csinál semmit. Ha mehetnéke van, akkor az úticél vezethet bárhová, ha nincs kedve az orrát sem kidugni otthonról, akkor még az ágyban is fetrenghet egész álló nap. Minden önmagán áll. Kizárólag. Korlátlanul.

Egy egyedülálló anya a független hétvégéit a lehető legváltozatosabban és a legrapszódikusabban töltheti el. Ha akarja és úgy adódik, akkor megoszthatja az idejét másodmagával. Ha nem akarja és nem úgy adódik, akkor nem. Megélhet olyan szabad pillanatokat, amiket nem tehetne meg akkor – vagy csak nagyon ritkán –  ha klasszikus párkapcsolatban élne.

Egy szabály van mindösszesen csak, amiről nem szabad elfeledkeznie. Nem szabad berendezkedni arra, hogy ez mindig így lesz. A sosrtársai, akivel az apás hétvégéket tölti, rálelhetnek az igazira, vagy valakire, aki annak tűnik. És akkor nem biztos, hogy lesz kivel töltenie a szabad hétvégéket. Vagy új sorstársakat kell megismernie. Mert a házasságban élő barátnők csak kivételes helyzetben érnek rá. De még ő maga is bármikor újra párra lelhet. Akkor is, ha nem tervezi.

A jelszó egyedülálló anyaként: Soha ne mondd, hogy soha!

Kép: Unsplash

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!