Az elmegyilkos félelem: Előbb majréz, utána cselekedj!

Az elménk működik a nap huszonnégy órájában, ha akarjuk, ha nem. Hála amúgy az égnek. (Napi hálánkat azonnal ki ispipálhatjuk) Viszont ez a működés nem csak arra érvényes, hogy ellátja a szerveinket cselekedni való utasításokkal, hanem bizony állandóan gondolkodunk is, még akkor is, ha nem akarunk. Vagy éppen valamilyen kémiai elemet, hormont miegyebet szabadít ránk.

Korábbi írásunkban ITTszóltunk arról, hogy a túlélési reakció az agytörzsből, másnéven a hüllőagyból indul ki. Ez az emberi agy legmélyebben fekvő, legősibb és egyben a legprimitívebb része. Nem is kérdés, hogy mi az elsődleges feladata, igen, a túlélés! Az éhség, a szomjúság, az emésztés, a szívünk dobogása, a légzés, az egyensúly, a hőszabályzás és még a szexualitásnak a központja is itt található. Pszichés támadáskor is ösztönből cselekszik, elindítja az „üss vagy fuss” stresszválaszt. Ilyenkor vagy harcolunk: elönt bennünket a düh illetve a félelem, és akár fizikálisan a másikra is támadunk.

Ne engedd terjedni

A félelem, a pánik, a borzongás könnyen eluralkodhat rajtunk, az agyunk képes zsigerből, védekezésből vészharangot kongatni, olyan helyzetekben is, amiben nem kellene. Vagy legalábbis nem olyan nagy mértékben, ahogyan teszi, illetve ahogyan mi tudatosan nem avatkozunk bele. Ilyen helyzet egy állásinterjú, ahová természetes, hogy izgalommal indulunk el, de azért bepánikolni nem kellene tőle, ahogyan egy egyetemi vizsgán sem, hiszen már ha letettünk egy emelt szintű érettségit, mi bajunk lehet egy szigorlaton? Semmi, nem másabb, csak legfeljebb több és összetettebb a tananyag. Egy randevú előtt is beindulhat a majrégyár, mi van, ha mégsem tetszem a másiknak, vagy nem ugyanazt akarja az élettől, amit én. Az ilyen jellegű beszélgetések egy jó párkapcsolatban újra és újra előkerülnek, amikor két fél a kiegyensúlyozottságra és hosszú közös pályafutásra törekszik, azért, hogy tisztában legyenek nemcsak az önmaguk, hanem a másik érzésével, vágyival, céljaival is. Hasonló a helyzet egy feladat megkezdése vagy folytatása előtt is, ha valamiért gond adódik, nehezített pályának érzünk valamit megoldani, esetleg már menet közben nem nyeri el a főnökünk, megbízónk tetszését, akkor szinte akaratlan, hogy ne érezzük magunkat ügyetlennek, kompetensnek, mi több akár még meg is kérdőjelezhetjük a szakami tudásunkat, ami akár a leblokkolásig is elvezethet. Ugyanígy érezhet egy anya is a gyermekágyban, a még nem ismert feladat, a hirtelen ránehezedő felelősség, a még nem kialakult szülő-gyermek szeretet okozhat depressziót benne.

A legfontosabb, hogy ahogy felismerjük magunkban a félelmet, kezdjük el elemezni, hogy miért alakult ki bennünk, milyen valóságalapja van, majd kezdjük el megállítani magunkban a félelmet, mert nem tesz mást, mint leblokkolja az agyunkat, és megrekedésre kárhoztat.

Elmegyilkos tud lenni a félelem, ha eluralkodik felettünk. Képesek vagyunk tényleg alkalmatlannak, ügyetlennek, szerencsétlennek, balféknek, betegnek, sikertelennek, nyomorúságosnak, hátráyosnak, pechesnek látni magunkat, míg a helyzetünket akár egyenesen drámainak, tragikusnak ítélni.

Cidrizz előre!

Az agy becsapható. A félelem érzése és hatása már azzal csökkenthető, ha előre végiggondoljuk az okát. Amikor egy nagy feladat előtt állunk, kreszvizsga, állásinterjú, jelenés a főnökünknél, sportmegméretettés, orvosi vizsgálat előtt, fogadóóra az iskolában, egy fontos megbeszélés munkatárssal vagy rokonnal, bármi, akkor szembenézünk vele. Nem biztos, hogy a félelem elmúlik attól, hogy azonosítjuk, de mindenképpen csökkenthetjük, ha engedjük magunkban felismerni, és észérvekkel alátámasztani, hogy valójában semmi félnivalónk nincs, avagy attól, hogy félünk nem oldódik meg semmi.

Erre tesz jó szolgálatot, az unalomig ismételt fehér papír, amire azzal, hogy feljegyezzük a félelmeinket és egyben el is ismerjük annak a létezését.  Ha tudjuk mivel állunk szemben, józanabbul tudunk gondolkodni, csillapíthatjuk a stressztüneteket, könnyebben gyakorolhatunk önfegyelmet. Mindez persze nem jelenti azt, hogy minden pánikérzés elmúlna belőlünk, a félelem persze ezzel megmarad, de kevésbé lesz hatással, kevésbé lesz ártalmas ránk. Mi több, még fel is spanolhatjuk magunkat annyira, hogy ne félelemként, hanem kihívásként tekintsünk arra, ami berzenkedést váltott eddig ki belőlünk. Bátorságra fel!

Kép:Niklas Hamann on Unsplash