Ünnepi könyvelés: anyák napja némi járulékos veszteséggel zár

Anyának lenni csak a romantikus filmekben, a képeslapokon és a reklámokban tökéletes boldogság. Az életben is az, amennyiben gyorsan túl tudjuk tenni magunkat, a pozícióval társuló járulékos veszteségeken. Mindazzal, amivel a gyermek áldása járhat.

Számomra minden nap anyák napja van, amióta a fiam létezéséről a reggeli rosszullét értesített. Függetlenül attól, hogyan, milyen könyvelési egyenleggel ébredtem reggel és fekszem le este. Pontosan tudom, hogy anyának lenni, annak ellenére, hogy az életem legjobb vállalkozása, bizony nem kevés járulékos veszteséggel jár.

Csal a mérleg 

Mindannyian mások vagyunk. Máshogy nézünk a gyerekünkre, önmagunkra, az egész szülőségre. Hiszen annyi mindentől függ, hogy a gyerekkel járó érzelmi, értelmi, fizikális és materiális bevételek és kiadások hogyan érintenek bennünket a mindennapokban. Én szeretem pontosan látni a gyerekem egyenlegét, még akkor is, ha olykor nem tetszik, amit látok, mert az maróan fáj. Bár a fiam olyan, amilyennek elképzeltem, hogy egyszer legyen. Mintegy tizenhat éves lehettem, amikor a hét évvel fiatalabb öcsémet figyelve, úgy éreztem, hogy hasonlóan különleges – vagány, érdeklődő – kisfiúnak lennék az anyukája. De már akkor hozzá raktam magamban, hogy bizonyára a fiam,  érzékenyebb lesz, mint az öcsém. Aki, már csak azért sem az, mert egy jóval megengedőbb környezetben nőtt fel: Svédországban.

Bármilyen furán hangzik, de amit kamaszként, a hétéves testvérem kezét fogva éreztem, az akkor nem egy vágyakozás volt bennem, hanem biztos tudat, hogy nekem milyen fiam lesz. Így amikor, már anyaként, egyszer előjött újra az a kép, hogy jé, a gyermekem pont olyan, amilyennek akkor, kamaszkoromban magam előtt láttam, akkor nem is csodálkoztam.

Mi több pontosan tudtam, hogy na igen, de az álmodott gyermek, pont annyi és olyan veszteséggel járhat, amivel jár. Éppen ezért már az első perctől magamat felvértezve néztem szembe az anyaság kérdésével, onnantól kezdve, hogy a nőgyógyász is megerősítette a fiam létét. Akivel már akkor dac-és védszövetséget kötöttem egy életre minden és mindenkivel szemben. Mert egy anyának szerintem, ezt kell tennie.

Minden gyerek „rossz”

Sarkítva persze, de a gyerekek dolga az, hogy rosszak legyenek. A szó annak az értelmében, hogy nem direkt és készakarva, de ahogy ismerkednek a világgal, bizony kicsit olyanok legyenek, mint egy elefánt a porcelánboltban. Hiszen nem kicsi feladatuk van. Újra és újra el kell tudni magukat helyezni a világban, ahogyan nőnek, fejlődnek, tudatukra ébrednek, érnek, felnőtté válnak.

Ezeket a korszakokat a szakemberek meg is nevezik, többé-kevésbé általános érvényűen a jellemzőit is megfogalmazzák. Mikor miért sete-suták, ügyetlenek, figyelmetlenek, dacosak, határt feszegetők, szemtelenek, magukba zárkózók vagy éppen ellenkezőleg, állat felszegve indulnak neki a nagyvilágnak, s mindezek közben akár fogalmazhatunk úgyis, hogy rosszak.

Egészen pontosan csintalanok, szófogadatlanok, rakoncátlanok, vásottak, komiszak, olykor akár anyaszomorítók is. De csak néhány órára, percre, pillanatra tesznek bennünket szomorúvá. De akkor, akár annyira is, hogy majd’ belefacsarodik az anyai szívünk!

Járulékos veszteség

De jobb, ha tudjuk: minden gyerek ilyen. Egyik gyerek sem tökéletes. És tegyük a szívünkre a kezünket, ez így jó! Nem lenne jó, ha a gyerekünk robot üzemmódban, minden kérésünkre és kérdésünkre Igen, Anya! – válasszal élve, néma csendben ülne és játszana egész nap a szőnyegen, vagy zokszó nélkül tanulna az íróasztalánál, karót nyelt testtartással.

Úgyhogy jobb, ha beletörődünk, elfogadjuk, hogy a gyerekek bizony olykor, sokszor okoznak kárt. Igen, lehet, hogy az egész terhességet végig öklendezi egy anyuka, vagy olyan kínnal szüli meg a gyermekét, hogy évekig vagy akár soha többet nem mer bevállalni még egy szülést. Lehet, hogy a gyerek még tizenkét évesen sem alussza át az éjszakát, bepisil hétévesen, vagy olyan betegséggel születik, amivel ugyan együtt lehet élni, de állandó fejlesztéssel, gyógyítással, diétával és rengeteg kiadással jár. De ő akkor is a gyerekünk marad.

Előfordulhat, sőt minden gyereknél előfordul, hogy az óvodában, vagy az iskolában valaminek nem úgy tesz eleget, ahogyan várják tőle. Nem húzza le a vécét maga után, beszél alvásidőben, nem áll be a tornasorba, hiányzik a felszerelése, nem készíti el a házi feladatát vagy éppen rendetlenkedik az óra alatt, csintalanságot követ el a szünetben.

A gyereknek a játszótéren is „elgurulhat a gyógyszere” és előfordulhat, hogy nem szépen viselkedik: szórja a homokot, meglöki a másikat a mászókán, lelöki a mérleghintáról, de lehet csak csúnyán beszél. Okozhat a vendégségben kárt, például szétszakít egy könyvet, lever egy értékes kristályt, feldönt egy állólámpát, vagy éppen szétvág egy párnát, maga sem tudja megmagyarázni miért.

Anyák napja – sírni ér

Járulékos veszteségek, amikkel együtt jár az anyaság, viszont nem érdemelnek több szót annál, mint amennyit muszáj megejtenünk a rend érdekében. Csak túl kell élnünk azokat, a gyerekünkkel együtt. Bátornak, tudatosnak, erőseknek kell anyakánt maradni, amikor nevelni, tanítani, fegyelmezni kell a gyereket, mert igen azzal teszünk jót, ha mi tanítjuk meg neki mit szabad és mit nem. Jobb, ha mi tesszük és nem az élet, nem más.

Végezzünk könyvelést, majd dobjuk azt sutba anyák napján, auditáljuk úgy, hogy igenis érdemes anyának lenni. És vegyük át az ügyetlenül elkészített vagy zsebpénzből kispórolt ajándékot, hallgassuk meg a remegő hangon előadott verset és öleljük, pusziljuk, szeressük meg a gyermekünket hálából, hogy feladatot jelenthet nekünk! Könnyezni, sírni közben ér!

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: A szerző saját családi albumából