Egy dráma minden élethelyzetben kínálhat megoldást

2019 április 14

Filmkedvelőként a drámai alkotásokat kedvelem a legjobban. A filmművészet szinte minden élethelyzetre kínál megoldást. Emberi sorsokat láthatunk a vásznon. Az utóbbi évek kedvencei következnek.

Dráma, dráma, dráma

Filmeket nézni meglehetősen kellemes kikapcsolódás. Soha nem unalmas, mert mindig megjelennek újabb alkotások. S persze a régieket sem kell elfeledni. Számos film akár többször is újra nézhető, hiszen mindig fedezhetünk fel újabb nézőpontot, de az sem mindegy, milyen lelkiállapotban ülünk le elé. Személy szerint különösen kedvelem a drámákat.

Talán mert izgalmasnak találom a különféle emberi sorsokat. Érdekes végig kísérni, hogy egy adott – természetesen nehéz – szituációt hogyan oldanak meg a főszereplők. Nem véletlen tehát, hogy a filmművészet arra is alkalmas, hogy bizonyos problémás élethelyzetekben megoldási javaslatokat adjon a nézőnek. Hiszen a filmek a valóságból merítkeznek. Az alábbi listában szereplő filmekben közös, hogy mind az elmúlt évek szerintem kiemelkedő alkotásai. Olyanok, amelyeket érdemes megnézni. Top drámák – mindenkinek.

Captain Fantastic (2016)

Adott egy család, ahol az apa (Viggo Mortensen) egyedül neveli hat gyermekét az erdőben, idilli környezetben. Valódi hippi élet. Távol a tömegtől. Azt is megtudjuk, hogy az anya miért nincsen képben: beteg, és egy távoli klinikán kezelik. Majd jön a hír, hogy önkezével vetett véget az életének. Tehát nem a betegség végzett vele. Ez a tény azért is fontos, mert ebben a filmben a halált olyan természetesen kezelik, ahogyan csak lehet. A történet magját az adja, hogy a család felkerekedik, hogy úgy búcsúzzanak el az anyától, ahogyan ő szerette volna.

A dráma másik aspektusa sem elhanyagolható: meddig teheti meg egy szülő, hogy elzárja a külvilágtól a gyermekeit? Látjuk, ahogyan az apa és a gyerekek keményen edzik a testüket, és elméjüket. Esőben sziklát másznak, filozófiai összefüggésekről társalognak. Tudnak mindent, ami a könyvekben van. De valóban tudnak mindent? Elég az, ha boldogulnak egymaguk is egy erdőben, vagy kívülről tudják az alkotmány szövegét? Elég jó szülő, aki ezt elvárja a gyerekeitől? Hogyan tudunk úgy élni, hogy közben nem hódolunk be senkinek és semminek?

Fontos üzenete a filmnek, hogy nem minden választás kérdése. A Captain Fantastic főhőse azért fantasztikus, mert belátja, hogy hibázott, és tud változtatni. Lehet úgy szabadon élni, hogy közben megmarad az egyensúly. Úgy élni, ahogy a szívünk diktálja, de társadalmon kívüliként beilleszkedni a társadalomba. Természetesen a kulcsjelent itt is a film végén látható. A családja egy csodálatos, és egyben meghökkentő ceremóniával búcsúzik el az édesanyától. Aki úgy ment el, ahogyan élt. Ez az igazi szabadság.

Floridai álom (2017)

A Floridai álom különös dráma. Ez nem is teljesen meglepő. Több jelentős alkotásról mondható el ugyanez. A rendező, Sean Baker forgatott már filmet mobillal is, így valójában nincs is min csodálkozni. A Floridai álomnak nincsen különösebb története. Csak az egyszerű valóságot mutatja be, amely emiatt az egyszerűség miatt válik hitelessé el elgondolkodtatóvá.

A dráma főszereplője egy hatéves kislány, Moonee (Brooklynn Prince) szemtelenül fiatal édesanyjával, Halleyvel (Bria Vinaite) él egy lilára festett apartmanházban közvetlenül az orlandoi Disneyland mellett. A napi betevőre alig futja. A kislány barátaival ott játszik, ahol tud. Elhagyatott szellemházakban, az épületek között. Unalmukban mások autóját köpködik, vagy pénzt csalnak ki idegenektől fagyira. Arról álmodoznak, ha lenne saját szobájuk, hol lenne az ágyuk és a könyvespolc. A következő pillanatban felgyújtanak egy teljes háztömböt.

Nyomor a luxus szomszédságában. Halley egyébként mindent megtesz azért, hogy ellenszenves legyen a nézőknek. Nem dolgozik. Hogy pénzhez jusson, átveri az embereket. Segélyt kér. Munkát is keres. Próbálkozik, de valamiért nem jár sikerrel. Azután amikor már nincs más megoldás, férfiakat fogad a szobájukban. Az, hogy pontosan mi történik, mi, a nézők nem látjuk. Mert közben Mooneeval vagyunk, aki ilyenkor a fürdőkádban látszik a babáival. Ez a valódi nyomor. Mindezt a látvány igyekszik ellensúlyozni. A szép képek még a putriban is megmutatják a szépet. Moonee ugyanis mindezek mellett boldog és gondtalan.

Mert az is boldogság, hogy eső után nézik a szivárványt, vagy amikor Halley elviszi a lányát és annak barátnőjét egy olyan helyre, ahonnan a legjobban látni a tűzijátékot. Vagy az esőben gondtalanul ugrándozik a kislányával. Mégis, kár szépíteni a dolgot, amit itt valójában látunk, az a mélyszegénység. Mindegy, hogy Floridában vagyunk, vagy a világ bármely pontján. A Floridai álom nem akar igazságot tenni, még csak empátiát sem kíván ébreszteni a szereplők iránt. Egyszerűen megmutatja a reménytelenségben a boldogságot, és ami azon túl van.

A rodeós (2017)

A rodeós azoknak is könnyeket csal a szemébe, akik nem különösképpen kedvelik a lovakat, vagy távol áll tőlük ez a világ. A ló, és a lovaglás felfogható annak szimbólumaként is, hogy mi történik azzal, aki egy szempillantás alatt mindent elveszít, ami korábban az egész világát jelentette.

Egy rodeós elképzelhetetlen ló nélkül. Ebből az alapszituációból indul a kínai rendezőnő, Chloé Zhao filmje. Bradyt (Brady Jandreau), a lovas indiánt a dráma nyitójelenetében hatalmas sebbel a fején ismerjük meg. Videós visszaemlékezésekből kiderül az is, hogy egy rodeón sérült meg. A barátai, ismerősei mind arról faggatják, mikor tér vissza. Miközben a családja – alkoholista édesapja és autista húga – már továbblépne. Apja például eladja a fiú lovát, hiszen már úgy sincsen rá szüksége. Mégis jelen van a féltő, támogató jelenléte. De Bradyvel igazán senki nem tud együtt érezni. Az igazi dráma látható Brady testén. Az egyre többször görcsölő kezével nem bírja elengedni a gyeplőt, ha mégis lóra ül. A tekintetéből pedig kiolvashatunk mindent.

A rodeósok is sírnak. Igazán érzékenyen szemlélteti egy fiatal férfi fájdalmát, aki mindent elveszített. Ezek után nehéz elhinni, de a szereplők valójában saját magukat alakítják. Még Brady testileg sérült barátja, Lane Scott is, akit a valóságban egy bika nyomorított meg. Igazán felemelő pillanat, amikor a két sérült fiú „beszélget”, és Lane azt „mondja” láthatóan meggyötört barátjának, hogy ne adja fel az álmait. Fontos pillanatok ezek.

Csodálatos fiú (2018)

David Sheff (Steve Carrel) idilli életet él feleségével és két kisgyermekükkel. A családhoz tartozik még David előző házasságából született kamasz fia, Nic (Timothée Chalamet) is. A fiú azonban egyre komolyabb drogproblémákkal küzd, amelynek leküzdésében teljes támogatással számíthat édesapjára. Az apa azonban nem a hagyományos utat választotta. Nem csak egyszerűen egyik szakembertől a másikig, egyik elvonóról a másikig viszi a fiát. Tényleg láthatóan mindent képes megtenni a gyermekéért, és ezt a heroikus küzdelmet kísérhetjük figyelemmel mi nézők.

Szerencsére nem látunk lepusztult drogtanyákat. Nem ez a lényeg. Csak az óriási, véget nem érő küzdelmet az apában, hogy mindent, és még annál többet is megtegyen. Tapintható tehetetlenség. Amikor mindennél jobban szeretjük a gyermekünket, de nem tudjuk megmenteni a legnagyobb ellenségétől: saját magától.

Mikor adja fel egy szülő? Mikor temeti el a még élő, de a drogtól szinte halott gyermekét? David így is csodálatosnak látja fiát, és szeretné a szörnyektől megmenteni. Remekül váltakoznak a múltat és jelent ábrázoló képsorok, így azt is láthatjuk, hogy Nic valóban csodálatos.

A jelenben teljesen más értelmet nyer John Lennon Beatiful boy című dala, amelyet az egyik visszaemlékezés során az apa énekel el kisfiának: csukd be a szemed, ne félj, a szörny elment, apu itt van. Reményvesztett küzdelem, és nagyon sok tényezőn múlik a jövő. Itt talán szerencse is kellett. Talán. Azt is megerősíti a Csodálatos fiú, hogy ez bárkivel megtörténhet. Bárhogy is szeretjük a gyermekünket, lehet máshogy is. Az egyetlen, amit tehetünk, bízni a végsőkig, és támogatni. És ez félelmetes.

Szólíts a neveden (2017)

Ennél egyszerűbben, egyértelműbben nem lehet a szerelmet megfogalmazni, mint ahogyan a Szólíts a neveden teszi. A történet szerint Elio (Timothée Chalamet) szüleivel, mint minden évben, a nyarat a család észak-olasz rezidenciáján tölti. A családfő (Michael Stuhlbarg) egyetemen tanít művészettörténetet, és minden évben meghívja magukhoz egy diákját nyaralni, dolgozni. Abban az évben Olivert (Armie Hammer). A nyolcvanas évek elején járunk.

A „betolakodó” – ahogyan kezdetben nevezi Elio Olivert – betoppanása mindent megváltoztat. A két fiatal egymásba szeret. De mindezt olyan csodálatosan ábrázolja ez a filmremek, mintha egy költemény elevenedne meg a szemünk előtt. Egyáltalán nem számít, hogy itt a két szerelmes egynemű. A szerelem, mint fogalom válik láthatóvá. Magát az érzést ábrázolja. Látjuk a szerelem születését, és ez olyan magával ragadó, hogy szóhoz sem lehet jutni. Egészen megindító mindezt végig kísérni.

Mindehhez csodásan passzol az észak-olasz környezet. Úgy bontakozik ki a történet, hogy abban nyoma sincsen mesterkéltségnek. Mindennek jelentősége van. A reggeli lágy tojás feltörése, a barack, az antik szobrok látványa, vagy ahogyan beszélnek róla. Intellektuális közeg. A nyár, amikor végleg véget ért valami – de valami el is kezdődött. S ha másért nem is, de az apa fiához intézett monológja miatt minden szülőnek látnia kell ezt a filmet.

Olyan csodálatos gondolatokat hallhatunk, amelyet érdemes jól elraktározni. Mert mindezt jó lenne minden gyermeknek hallania a szüleitől.

Érkezés (2016)

Ismeretlen eredetű, különös formájú űrhajók jelennek meg a Föld több pontján. Meglepő és abszurd mindezt elképzelni is. Pedig ezzel indít az Érkezés. Természetesen mindenkit az foglalkoztat, hogy miért vannak itt, kik ők, mit akarnak tőlünk. Logikus gondolat egy nyelvész professzort, dr. Louise Bankst (Amy Adams) segítségül hívni. Őt egy matematikus, Ian Donnelly (Jeremy Renner) segíti megtalálni a közös hangot a földönkívüliekkel. Űrlényeket is látunk – szerencsére meglehetősen visszafogottan –, akik egészen egyedien kommunikálnak. Mert hogy fokozatosan sikerül megtalálni a kommunikáció kulcsát: ember és űrlény beszélgetni kezd.

Akár komikus képsorok is lehetnének ezek, mégsem azok. Egyre jobban láthatjuk, hogy többről van szó. Ugyan nagyon fontos az a globális összefogás, amelyben minden nemzet segíti a másikat, a tudását, erőforrását adja mindahhoz, hogy megmentse az emberiséget. Mindez csak úgy valósulhat meg, ha félreteszünk minden hatalmi törekvést, és meghallgatjuk a másikat. Az idegen heptapodok léte metaforikusnak is felfogható.

Ugyanis többről van itt szó, mint csupán a földönkívüliekről. A sci-fi mögött ott a dráma. Az anyaság mindenen túlmutató jelentősége bontakozik ki észrevétlenül a háttérben. Mindezt olyan finoman ábrázolja, hogy nem tudunk nem elgondolkodni a látottakon.

Dramaturgiailag is fontos, hogyan követik egymást a történések, mert ebben a filmben ez nem lineáris. Melyik jelenet emlékkép, vagy mi játszódik a jelenben, esetleg a jövőben? Kit ne foglalkoztatna a kérdés, hogy ha az elejétől a végéig látná az életét, változtatna rajta? A válasz ott rejlik ebben az űrlényes filmben: hiába látjuk előre az utat és az út végét. Nem az számít. Hanem átélni a pillanatot, amely örök, történjen bármi is.

A tanítónő (2018)

A főszereplő tanító (Meggie Gyllenhaal) valójában iskolaelőkészítőben óvónő. Tehát öt-hatéveseket tanít írni, olvasni, számolni. De azért még sokat játszanak, énekelnek. Már kamasz gyerekei kiégtek. Semmi nem érdekli őket. Egyhangú életében egyetlen szenvedélye van, a költészet. Verseket ír, de azok egyáltalán nem eredetiek. Belőle is kiveszett már a szenvedély. Az élete megváltozik, amikor a csoportjában felfigyel a költőzsenire, az öt és féléves Jimmyre.

Bizarr kapcsolat alakul ki köztük. A kisfiú is hálás, hogy figyelnek rá, de a tanító szándéka más. Felolvassa a kisfiú verseit a költészet szemináriumon. Kultúramentés sajátosan. Öncélú? Igen. De az igaz, hogy a tanítónő már tudja, mit veszíthet. Valamiféle bizarr megszállottság keríti hatalmába. De közben mi nézőként hümmögünk, mert érezni a globális indíttatást. A tömegben elveszik a lényeg, elveszik a tehetség. Nem csak a kreativitásunkat, kíváncsiságunkat veszítjük el az évek során, de a másikra való odafigyelés képességét is. A kirívóan jót, a tehetséget észrevenni legalább olyan nehéz, mint amilyen könnyű kiszúrni a rosszat.

Figyelemfelhívó a dráma középpontjában állított megrögzött kultúra szeretet. Szembe állít azzal, hogy már nem fontos a vers, csak a mobil. Mindenki belebújva az Instagramba. Ez a bizsergető ellentmondás végig megfigyelhető. Bármit megtehetek, ha jó ügyért harcolok? Egy olyan ügyért, ami könnyen elveszhet örökre, ha nem figyelünk rá. A módszer erős, de arra pont jó, hogy felrázzon, és elgondolkodtasson, mit veszíthetünk. Tragédia lehet a vége, mert elveszik a legfontosabb. A kérdés itt az, hogy mi mit tudunk tenni?

A régi város (2016)

A régi város szembenézés a múlttal. Leet (Casey Affleck) bátyja halálhíre viszi haza abba a városba, ahol kín eltöltenie egyetlen percet is. De bátyja emléke, illetve annak fia Patrick (Lucas Hedges) életének rendezése fontos számára. Legalábbis, így gondoljuk, mert kezdetben Leeben látszólag nyoma sincs érzelemnek. Mindent gépiesen végez.

Lassan bontakozik ki, miről van szó valójában ez a dráma. Egy olyan tragédiáról, amit nem lehet elfelejteni. Egyáltalán nem mindegy, hogy a külvilág tart minket bűnösnek, vagy mi saját magunkat. Az utóbbi a nehezebb ügy. A városnak fontos szerepe van. Amikor Lee megérkezik, látjuk az utcákat, épületeket, templomot. A temetőt. Közben Lee arcát. Mintha ott sem lenne. Kívülálló. A város, ahol nem bír élni. A jelenben történő eseményeket egy néhány évvel ezelőtti nap emlékképei törik meg. Egy napé, amely mindent megváltoztatott.

Vele érzünk, amikor fényképeket rakosgat, találkozik a volt feleségével. A jelenben is tragédia történik, de a múltban történt sokkal fájdalmasabb. Olyan, amit nem is lehet elfelejteni. Hiába bocsátanak meg mások, ha mi magunknak nem tudunk.

Eihght grade (2018)

Azért szerettem ezt a filmet, mert talán a gyerekkor legnehezebb időszakába ad betekintést. Egy nyolcadik osztályos lány, Kayla (Elsie Fisher) általános iskolában eltöltött utolsó napjait kísérhetjük figyelemmel. Próbál megfelelni az elvárásoknak, igyekszik beolvadni az iskolai életbe. Ott van, de mégsem. Számára az Instagram a valóság, mert valódi barátai nincsenek. Pedig ő próbálkozik, szabadidejében a Youtube-ra gyárt olyan videókat, ahol életvezetési tanácsokat ad tulajdonképpen arról, hogy milyenné szeretne válni.

A videók nézettsége gyakorlatilag nulla. Minden szempontból nagyon hiteles. A forgatás idején a főszereplő valóban tizennégy éves. Félénk és visszahúzódó, nem találja a helyét. Se nem kicsi, se nem nagy. Ismerős élethelyzet. Édesapja (Josh Hamilton) a kellő távolságból kíséri lányát az úton. Mindig ott van, ha szükség van rá. Szülőknek és az érintett korosztály tagjainak is bőven ad lehetőséget a ráeszmélésre a nehézségekről, a boldogulásról. Egy nagyon jó dráma az életről.